Liquid Tension Experiment: 3 (2021)

 yyyyy_4.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/ltexperiment

20-22 év alatt elképesztően nagyot képes változni a világ, na és a közízlés, még egy olyan beszűkült underground műfajban is, mint az instrumentális gitárközpontú muzsika. A '90-es években (még az évtized legvégén is) a progresszív metál aranykorát élte, a műfaj nagyágyúit (kvázi alapító atyáit) tömörítő Liquid Tension Experiment pedig kétségkívül hatalmasat szólt. Napjainkban azonban, azaz a kétezres évek harmadik évtizedének elején, szinte szürreális élmény, majdhogynem retrográd jellegű dolog egy új LTE lemezt hallgatni, értékelni. Akármilyen virtuóz, akármilyen energiadús az, amit hallunk, sem a zeneipar, sem a közízlés, sem a műfajon belül érzékelhető meghatározó trendek nem azt sugallják, hogy az LTE 3 hiánypótló vagy előremutató (ez a progresszív eredeti jelentése) lenne.

Már az első két album megjelenésekor (1998/99) sem értettem, hogy a nyugodt szívvel mellékági Dream Theater projektnek tekinthető LTE-ből miért maradt ki a képességei alapján tökéletesen ideillő John Myung, és miért kellett helyette az egyébként tényleg legendás Tony Levint (Peter Gabriel, King Crimson) bevonni. Minden tiszteletem mellett is az a benyomásom, hogy Levin itt csak mellékszereplő, ahol pedig szembeötlően hangsúlyosabb szerepet kap, mint pl. itt a "Chris & Kevin's Amazing Odyssey" című szösszenetben, az eredmény meglehetősen inkoherens, amolyan se füle, se farka improvizációs engedmény a "nagy öregnek".

Már amikor tavaly decemberben bejelentették a mellesleg még 2020 augusztusában, nagy titokban rögzített "3" megjelenését, az volt a benyomásom, hogy ez alapvetően két dologról szól. Egyrészt gesztus a progresszív metál hőskorszakában szocializálódott rajongók felé, másrészt személyes okok által fűtött, amolyan csapatkohéziós gyakorlat, amelynek a tavaly kiadott Petrucci szólóalbum ágyazott meg. Megnyugtató, hogy a tíz éve történt ronda elválás és az általa kiváltott "jégkorszak" a Petrucci-Portnoy viszonylatban végre lezártnak tekinthető. A globális fölmelegedés egyik konkrét jele (mellékhatása?), hogy a zenei és rokoni értelemben is szoros szálakkal kötődő zseniális páros szűk egy esztendőn belül másodjára dolgozik együtt. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a zenei összhang közöttük még mindig lenyűgöző.

Szerintem az LTE-féle muzsika - bár rögtönzések, szabad zenei képzettársítások motiválják, öntik végleges formába - alapvetően komponált zene, s ennek megfelelően akkor igazán jó, amikor aprólékosan összeillesztett, kerek kompozíciók születnek. Ezért leginkább tölteléknek tekintem az előbb említett "Chris & Kevin's Amazing Odyssey"-t, vagy a "Liquid Evolution" című - bocsánat a pejoratív szóhasználatért - fércmunkát, ami leginkább ún. stúdió jamnek minősül, mint amikor a próbák alatt bekapcsolva marad a fölvétel gomb.

Az albumot indító "Hypersonic" ellenben virtigli LTE darab, igazi progresszív erődemonstráció, ahol - s ennek már más szövegkörnyezetben is többször hangot adtam - egyértelműen kiütközik a különbség Portnoy (az ütős hangszerek Mozartja) és Mangini (a technokrata beállítottságú Salieri) között. A "Beating The Odds" már egy lineárisabb hard rock szerzemény, amelynek mintegy ellenpontja a "Rhapsody In Blue" - egy nagyszabású, ambiciózus főhajtás George Gershwin klasszikus (eredetileg 1924-ben bemutatott) szerzeménye előtt. Bár kimondottan érdekes vállalkozás, az eredetit lényegileg meghatározó klasszikus zenekari/big bandes jazz fúzió egyáltalán nem jön át, ehhez nagyon kellettek volna a fúvósok (klarinét, harsona, szordínós trombita). Technikailag lenyűgöző, muzikálisan viszont alighanem kapufa.

Az összképet szerintem határozottan lerontja a "Shades Of Hope" üres, kontextus nélküli, unalmas érzelgőssége (ez manapság a Dream Theater egyik komoly rákfenéje), de szerencsére a lemeznek van egy nagyon szilárd, velős, szálegyenes "gerince", melyet a már említett "Hypersonic", a klipes "The Passage Of Time" és a "Key To The Imagination" alkotnak. Az utóbbi szolgáltatja a "3" legbriliánsabb pillanatait; az orientális motívumokkal díszített, közel negyedórás záró tétel vitathatatlanul a kvartett csúcsteljesítménye.

Nekem, aki már közvetlenül a megjelenése (1992) után padlót fogott az "Images And Words"-től, aki a legelső LTE anyag hallatán is lelkesen áradozott, természetesen mennyei manna a "3", de az azóta fölnőtt generáció nevében nem tudok nyilatkozni. Sőt azt kell mondjam, hogy akármilyen régi rajongó is vagyok, az örmény trónkövetelő, Hovak Alaverdyan Octavisionje nekem jobban tetszik. Persze - és így is kezdtem a mondandómat - 20-22 év alatt nagyot képes változni a világ. Ha a "3" valamikor az ezredforduló környékén jelenik meg, biztosan letaglózott volna, most inkább csak elismerően csettintek egyet a nyelvemmel.

P.S.: Időközben befutott hozzám a kétlemezes deluxe változat is, melynek második korongján 5 további "track" található. Tudatosan nem írtam számot, dalt, vagy nótát, mert itt (egy kivételével) tíz perc fölötti "fade in-fade out" funkcióval fazonra nyírt csoportos improvizációkról van szó. Az ilyen "jam session"-ökből születhettek meg azután a kerek dalok, ezekből válogathatták ki a használható ötleteket. Ez ugyan megmagyarázza, hogy miért volt bekapcsolva a fölvétel gomb, viszont nem jelenti, hogy ezek szó szerint ön-álló (vagyis magukban megálló) szerzemények lennének. Voltaképp ezek között lenne a helye a "Liquid Evolution"-nak és a "Chris & Kevin..."-nek is. Ezt a második, bónusz korongot én a "rockumentary" kategóriába sorolom, elborult fanatikusoknak talán érdekes lehet (mint egy koncert DVD-n az amatőr turnéfilm), de ezért totál fölöslegesnek tartom a plusz pénzkiadást.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika