Egy időben elég sokat utaztam nyugat-európai nagyvárosokba, meló miatt, ilyenkor mindig csekkoltam, el tudok-e csípni valami rockzenekart az egyik klubban. Ritkán jött össze, a főnökeim valahogy nem az aktuális turnédátumokhoz igazították a megbeszéléseket. Amilyen irányba halad a felvilágosult nagyvállalati kultúra, lassan lehet, ez is időszerű lesz: a munkavállalók igényeire szabni a nemzetközi mítingeket. "A projekt-nyitó megbeszélés Berlinben lesz, mert akkor koncertezik ott a Five Finger Death Punch. Márpedig alacsony pontszámot kaptunk a tavalyi megelégedettségi felmérésen, ti., hogy a kisebbségek igényeit nem vesszük kellőképpen figyelembe. Különösen alacsony volt a pontszám a rockzenét szeretők kicsi, de hangos közösségében."

Hát igen, már kisebbség vagyunk... De elkalandoztam, vissza Londonhoz! Egy ilyen alkalommal sikerült megsasolni a Tykettot ott, valamikor a kétezres évek elején, némi szerencsével. A buli sold-out volt ugyanis, de én azért este odanyargaltam. A kelet-európai létnek néha pozitívuma is van: csak kisírtam, hogy beengedjenek.

S bár ez a lemez megvolt nekem előtte is bakeliten, akkor váltam igazán Danny Vaughn fanná! A csóka nemcsak eszméletlen jó énekes, de roppant közvetlen, őszinte frontember is egyben. Ott szerettem bele a hangjába és a banda intelligens, elegáns dallamos metaljába. (Ahogy az általában lenni szokott, látni kell a zenekart élőben, hogy igazán meg tudd szeretni őket).

Ezek ellenére nem biztos, hogy írtam volna róluk (eleve, a kicsit tökösebb cuccokat kedvelem, ha már elkallódott hajmetál, akkor leginkább Fifth Angel és Heaven's Edge – ezekről értekeztem is már amúgy, utóbbiról éppen ebben a rovatban), ha a kolléga nem hozza be a Damn Yankeest és az Extreme-et. De ha ezek – amúgy jogosan – beleférnek a kategóriába, akkor a Tykettonak is itt a helye! Hiába nyomta ugyanis az MTV anno a "Forever Young" gigaslágert, a lemez maga (az éppen változó zenei klíma miatt) már nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.

Az itt villantott teljesítmény alapján ugyanis ennek az albumnak egy sikeres karriert beindító alapműnek kellett volna lennie, amire ma, mint a melodikus metal egyik gyöngyszemére gondolunk vissza. Hét-nyolc évvel korábban ez így is lett volna. Ehhez képest lapátra kerültek, mert (akkor már) nem fogyott úgy egy ilyen korong, ahogy kellett volna. Vagy ha fogyott is, a nagyokosok már tudták, nem ez lesz a jövő, így nem akartak több lóvét, energiát beletenni a befuttatásukba.

A lemez bivalyerősen indul. A "Forever Young"-ot követi a "Wings", ami legalább akkora himnusz. Kb. úgy, mintha Bon Jovi az egyik megjelenésén mindjárt az elején ellőné a "You Give Love..."-ot és a "Livin' on a Prayer"-t egymás után. Ja, hogy pontosan ez történik a "Slippery When Wet"-en? Hát igen, erről beszélek, amennyiben ez a korong egy sikeres pályafutás elindítója és csúcsa lett volna, most talán egy lapon emlegetjük a "Slippery…"-vel, vagy az "1987"-tel. Van amúgy még erős szám az albumon bőven, a "Burning Down Inside"-ért vagy a "Lay Your Body Down"-ért is zaciba vágná a legtöbb zenész a nagymamát.

Az egyediségét pedig – Vaughn orgánumán kívül – az adja, hogy nagyon kiegyensúlyozott, finom-légies az egész. Köszönhetően annak is, hogy Danny boy gyakran kapja elő a torzítatlan gitárt és kíséri vele a riffeket. Ez amolyan védjegyük, mondhatni, és a magas tónusú, kiművelt énekkel együtt az AOR felé hajlítja az összképet. Ezért a Bon Jovi és a Whitesnake helyett talán a Damn Yankees a legtalálóbb párhuzam, ahol a tagok múltja okán szintén nagyon erős a vokál és puhább a hangzás (az első lemezen mindenképpen).

Summa summarum, a korszak egyik csúcsteljesítménye és hattyúdala is egyben ez a cucc, amit nagyon kevesen ismernek, annak ellenére, hogy magát a zenekart, illetve annak egyik dalát elég sokan kapisgálják. Jöhetne egy koncert valahová a közelbe, esküszöm, oda szervezném a következő ellátási lánc regionális találkozót!

Kotta