Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

Napok óta kotlom ezen a recenzión; nem azért, mert a Danny Rexon énekes által vezényelt svéd retró sleaze/hajmetál banda muzsikája komoly megfejtést igényel. Egyszerű amerikai hard rock ez a '80-as évekből: korhű hangzással és ismerős panelekkel, úgy zeneileg, mint a szövegek tekintetében - mindez némi jellegzetesen skandináv dallamérzékenységgel politúrozva. Tétovázásom leginkább annak tudható be, hogy úgy éreztem: nem nagyon tudnék semmi újat sem mondani a korábbi anyagokhoz fűzött kommentárokhoz képest (Ruff Justice - 2017, Forever Wild - 2019).

Bevallom férfiasan, nekem - noha szenvedélyes gyűjtő vagyok - csak a 2014-es eponím (önmagukról elnevezett) CD-jük van meg, de a Crazy Lixx igazából közel 20 éves fönnállása és 7 lemez kiadása után is ugyanazt a zenét játssza, ragaszkodik a jól kitalált eredeti recepthez (a '80-as évek Amerikájából), így bármelyik albumukat végighallgatva teljes és könnyen áttekinthető képet kapunk arról, hogy milyenek ők, mi a mondanivalójuk. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes a teljes diszkográfián átverekedni magunkat, sőt! Aki fogékony erre a (lemezborítóhoz hasonlóan) színpompás, szórakoztató glam metal nosztalgiára, az most is egy hagyományos LP-nyi (45 percnyi) bohókás, vérpezsdítő fölüdülésnek nézhet elébe.

A hiányzó "írói" ihletet végül a klipes nóta, az "Anthem For America" szövege, illetve annak "hivatalos" magyarázata hozta meg. Danny Rexon így nyilatkozott: "Ez a nóta föl akarja rázni az Amerikai Egyesült Államok fiataljait, akik úgy tűnik, elveszítették a kapcsolatot a rockzenével. Ironikus emlékeztető ez arra, hogy az Egyesült Államok korábban a legnagyobb rock n' roll nemzet volt a világon, és a mai fiatalokon múlik, hogy Amerikát újra ráébresszék a rockzene nagyszerűségére. Zeneileg tisztelegni akartunk a '80-as évekbeli, '90-es évek eleji nagy hajmetál himnuszok hangzása, hozzáállása, ösztönössége és örömtelisége előtt."

Nagyjából ugyanez mondható el az egész lemezről, sőt a Crazy Lixx egész eddigi munkásságáról: legfőbb célja, hogy valamit visszahozzon a dallamos hard rock hőskorszakának laza, könnyed gondtalanságából, a felhőtlen szórakozásból, szabad életérzésből, ami eltűnt a grunge lehorgasztott fejű pesszimizmusával, a tánctermeket meghódító embertelen elektronikus dübörgéssel, az autotune-nal sterilizált, tömeggyártott "slágerekkel", a manapság divatos vértelen, szinte suttogva előadott nyűgös popdalokkal.

Hogy ez az egyébiránt tűpontos diagnózison alapuló elhatározás mennyire reális, életszerű, megvalósítható - főleg egy európai kiadónál vitézkedő, második vonalas skandináv formáció esetében -, az már más kérdés. Ami engem illet, egy-két gyöngébb dal kivétellel határozottan élveztem az új fölhozatalt is - ugyanakkor el kell ismernem: nem vagyok sem amerikai, sem tizenéves. Nagyon nem.

Tartuffe