Kiadó:
A&M Records

Még soha nem írtunk kritikát Sting lemezről, annak ellenére sem, hogy közöttünk azért vannak lánglelkű Sting rajongók. Magam is meglepődtem, amikor Kotta kolléga a "Kedvenc lemezeim" címmel megfejelt bejegyzésében bátran vállalta a műfaji értelemben sokszor soviniszta rocker olvasóközönség előtt, hogy Sting "…Nothing Like the Sun" (1987) című albuma bizony a mindenkori legnagyobb kedvencei között szerepel. Dolgozószobai magányomban lelkesen meg is tapsoltam a merész gesztust, mivel egy ideje magam is egy hasonló "coming out"-ot fontolgattam. Na, nem úgy! Bevallom, nagyon rég óta elkötelezett, tántoríthatatlan Sting fan vagyok, még akkor is, ha őt sem tartom tévedhetetlennek. Erről majd később...

Kotta cikkét olvasva komolyan elgondolkodtam azon, hogy nálam vajon bekerülne-e Sting az örökös kedvencek kategóriába, és azt kell mondjam: igen. S hogy melyik albummal? Erre már nehezebb válaszolni. Módfölött érdekes, hogy az új lemez megjelenése kapcsán megnéztem a tévedhetetlenséghez egészen közel álló, mindig érdekfeszítő zenei youtuber, Rick Beato interjúját Stinggel és gitárosával, Dominic Millerrel. Itt mindketten velem egybehangzóan két lemezt neveznek meg kedvencüknek, a "The Soul Cages"-t (1991), az első Millerrel készült albumot, annak érzelmi mélysége, kiemelkedő zenei koherenciája miatt, és a "Ten Summoner's Tales"-t (1993), mint Sting leghibátlanabb, legkiforrottabb - és igen: legslágerérzékenyebb - alkotását. Jólesett hallani, hogy Sting és Miller egyetértenek velem - vagy inkább (pontosabban) az én véleményem esik egybe az ő ítéletükkel.

Sting varázslatos muzsikus, miközben saját, azonnal fölismerhető és utánozhatatlan stílusa van, mindig új utakat, kifejezési formákat keres. Ennek a kísérletezésnek szerintem voltak azért mellékvágányai, pl. a "Sacred Love" albumot mai napig képtelen vagyok végighallgatni, mert narkolepsziás rohamot vált ki belőlem. A Shaggyvel kiadott "44/876" (2018) pedig már-már a botrány határát súrolja. Nem kell velem egyetérteni, de szerintem Sting az előbb említett "Sacred Love" óta nyugdíjas tempóban, fél lángon ég. Legalábbis a zenei teremtőerő apadni látszik valamelyest. Pont emiatt volt érthető az észak-angliai folk és kocsmazene, valamint a színház felé fordulása, "The Last Ship" (2013), amire még vevő is voltam.

Mostanában, a "57th & 9th" (2016) óta rockosabban szól, szikárabban hangszerel, amivel nincs is baj, jóllehet én inkább a '90-es évek dúsabb hangzású jazz-rock-pop fúzióját részesítem előnyben. Ezt a rockosabb hozzáállást vártam a "The Bridge"-től is, de csak részben kaptam meg. A "Rushing Water" és az "If It's Love" igazán lelkesítő indítás, a hangzás, keverés pedig egyenesen fenomenális! Régen hallottam lemezt ilyen tisztán, erőteljesen, de levegősen és arányosan megdörrenni a hangszóróimban. Ehhez képest a "The Book Of Numbers" és a "Loving You" lakodalmas jellegű dobgépei, valamint a "Captain Bateman" herélt pergőhangzása teljesen indokolatlanok és övön aluliak.

A továbbiakban határozottan balladásra lett véve a figura, a "Harmony Road", a "The Bells Of St. Thomas" és a címadó nyugodtan fölkerülhettek volna a "The Last Ship"-re is. A reményteli kezdés után tehát fokozatosan megül, "nagypapás" lesz a hangulat. Értem én, hogy mostanában leginkább country és folk zenét hallgat a pali, meg hogy betöltötte a 70-et (megjegyzem, nagyon nem néz ki annyinak!), de ennél többet vártam tőle. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a pesti koncertre el fogok menni - hacsak a tetves COVID miatt le nem mondják.

Csalódásként könyvelem el a manapság már nagyon diétásnak számító 36 perces játékidőt is. Főleg úgy, hogy a "deluxe" kiadás (amely még így is csak 45 perc!) három bónusz nótája közül az első a címadó gitárkíséretének újrahasznosítása, a második gyakorlatilag egy stúdió jam, a harmadik pedig Otis Redding klasszikus slágere, a "(Sittin' On) The Dock of the Bay" nem túl jól sikerült földolgozása. Meg is hallgatom gyorsan a "Ten Summoner's Tales"-t !

Tartuffe