Amikor annak idején leadtam a listámat, a megjelenés napján leesett, hogy valamit nagyon el…szúrtam. A felhívást a kedvenc lemezek összeszedésére én automatikusan heavy metal albumokként értelmeztem, és annyira fókuszáltam a kemény rockra, hogy az egyik legnagyobb favoritomat, a "Misplaced Childhood"-ot simán lehagytam. Azóta furdal a lelkiismeret, hogy ez nem maradhat így, kell írjak egy kiegészítést az eredeti bejegyzéshez. Nem utolsósorban motivál az is, hátha Tartuffe és Túrisas is kedvet kap ahhoz, hogy megosszák, számukra mik minden idők top korongjai (Garael, hozzám hasonlóan, ezt már korábban megtette). Megjegyzem egyik olvasónk is kérte-kérdezte ezt kommentben nemrég.

AC/DC: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

Az első ilyen lemezem. A fonyódi vásárban vettem, jugoszláv nyomásban, és meglepett, mikor rájöttem, hogy szeretem a kemény rockot. Addig otthon a Goombay Dance Band, a Boney M. és az ABBA mentek (szülők nyomták), persze a rádióban néha lehetett hallani kicsit tökösebb dolgokat, felteszem, ezért is nyúltam rá. Utána a mozifilm eldöntötte a sorsomat, ezeknek az energiáknak nem lehetett ellenállni. Ma is remek albumnak tartom, rendszeresen előveszem, és még most is nagyokat léggitározom és headbangelek rá. Persze, tudom, a "Highway to Hell" az etalon, de ha az érzelmi többletet is figyelembe vesszük, itt a helye!

Deep Purple: Deepest Purple (1980)

Dettó. Iszonyatos energiák és már akkor klasszikusnak számító remekművek sorjáztak a magnókazettán. Igen, ez a válogatás szalagon volt meg, így nem túlzás, ha azt írom, rongyosra hallgattam. Később persze beszereztem tőlük mindent a "Bananas"-ig, ahol aztán elengedtem őket, mert az – és már előtte az "Abandon" sem igazán – hozta a korábbi életérzést, lendületet. Tisztelem őket ma is, de már nem az én zeném.

Exodus: Bonded by Blood (1985)

Rendesen belehúztam aztán, mert nem sokkal később már a Metallica, a Slayer és a Megadeth voltak a nagy kedvencek – sok mással együtt, természetesen. A lényeg, hogy gyorsan rákaptam a thrashre is. Ebből a stílusból – a korábban már említett Metallica és Megadeth mellett – még az Exodus bemutatkozó albumát vinném magammal egy lakatlan szigetre. Baloff teljesítménye kicsit megosztó ugyan, de egyrészt ez a műfaj nem a kiművelt énekről szól, másrészt (és ennek a zsánernek ez a lényege), amit a Holt-Hunolt páros itt művel, arra csak a zseniális lehet a megfelelő szó. Kár, hogy később már ennek a teljesítménynek a közelébe sem jutottak, de itt valahogy még működött a csí.

Evergrey: Recreation Day (2003)

2007 januárban láttam őket először élőben, és bevallom, nem igazán ismertem őket előtte. A koncerten megigézve bámultam Englund szuggesztív előadását, a mély, komor és progresszív muzsika azonnal elkapott. Sürgősen begyűjtöttem a korábbi lemezeiket, egészen addig ezek mindegyike remek. Aztán a "Torn" (2008) már kevésbé sikerült jól, de ez az érdemeiket nem kisebbíti. A Pain Of Salvationnel együtt ennek az időszaknak (kétezres évek első fele) az emblematikus és kiemelkedő zenekara voltak.

Judas Priest: Firepower (2018)

Valahogy nélkülük is hiányosnak tűnik az eredeti lista. Pedig idő kellett, amíg megszerettem őket, ők nem voltak instant kedvenc. Talán mert éppen a gyengébb lemezeikbe botlottam először. De a mellett nem lehet elmenni csak úgy, hogy többször is sikerült nekik újra-definiálni magukat a pályafutásuk során. Most a legendás gitár-duó nélkül is hasítanak tovább. Csak könyörgök, a "Painkiller"-t vegyék már le a műsorról, Robbie bácsi ne a színpadon kapjon stroke-ot, annyit nem ér!

Manowar: Kings of Metal (1988)

Vicc ez a csapat. De mégis megkerülhetetlenek. Ez pedig a legütősebb korongjuk. Hát, ennyi. Az utolsó pillanatban húztam le a "Court in the Act"-et, aztán a "Walls of Jericho"-t, hogy felférjen. Ha már kiköpni nem tudom őket, akkor inkább lenyelem. Majd amit kapok érte. Le kell menni kutyába néha...

Marillion: Misplaced Childhood (1985)

Nagyon szeretem a Pink Floydot is, már általánosban a "The Wall" szövegeit elemeztük angol órán. Érdekes, a többi kortárs prog-rock bandát (Yes, Genesis, King Crimson) mégsem tudtam igazán megkedvelni. A Genesis klónként indult (legalábbis akként elkönyvelt) Marillion ugyanakkor rögvest elkapott. Természetesen a Fish éra, később már ők sem tudtak lekötni. Úgy a "Brave" környékén végleg elengedtem őket, de ekkor még hatalmas rajongó voltam.

Motörhead: Ace Of Spades (1980)

Mivel ez volt meg először, legyen ez. Amúgy is überkirály album. De én még az "Another Perfect Day"-t is csipázom tőlük, hiába lett Brian Robertson a klasszikus felállás veszte.

Ramones: Rocket to Russia (1977)

És igen, még a punkot is szeretem. Már ha ezt a muzsikát punknak lehet nevezni egyáltalán. Középiskolás haver fertőzött meg ezzel a műfajjal, és különösen a Ramonesszal. Egy lázadó fiataltól amúgy sem áll távol a …, izé, a lázadás. A műfajnak sok kapcsolódási pontja van a metallal amúgy. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mekkora, slágerektől hemzsegő életművet hagytak maguk után ennyire kevés hangból építkezve.

Steve Vai: Passion and Warfare (1990)

Rájöttem, hogy nincsen instrumentális korong a listákon. Pedig amennyit én ezeket hallgattam egy időben… Na jó, a dobogós "Rising Force" azért jelzés értékű, de az sem full hangszeres. Vai már ekkor brutálisan menő volt, még Yngwie és Eddie után is tudott újat mutatni gitáron. Ráadásul azóta is folyamatosan fejlődik-fejleszti saját magát, szóval csípem az ürgét, na! De a végső érv a mellett, hogy éppen ez legyen itt (valamelyik Satriani helyett, mondjuk), az a "For the Love of God". Van kérdés?

Sting: …Nothing Like the Sun (1987)

Természetesen én se csak kemény zenét hallgatok. A The Police és aztán Sting ezért mindig ott volt a radaromon. Nem hiszem, hogy magyarázni kell, intelligens popzenében ez az egyik csúcs (van még néhány, például a Man At Work vagy a Vaya Con Dios), márpedig a pop a '80-as évektől kezdve éppen úgy része az életemnek, ahogyan a hard/heavy rock, ez sajnos életkori sajátosság.

Solaris: Marsbéli krónikák (1984)

Ezt sem kell indokolni, maximum azt, miért nem volt az eredeti listán. Megfeledkeztem erről is, sajnálom. Mondom, annyira fókuszáltam a metalra, hogy vétettem néhány hibát.

Shadow Gallery: Legacy (2001)

Nagyon pörgött a prog. Európában a kétezres évek elején, lásd Circus Maximus, Pagan's Mind, Seventh Wonder stb. (persze Amerikában is, a Dream Theater kitárta az ajtót a stílus előtt), szeretem is ezeket nagyon a mai napig. Nem beszélve a magyar vonulatról (Dreyelands, Wendigo, Age Of Nemesis). Nehéz egyetlen lemezt kicsippenteni ebből az időszakból, jövő héten lehet, mást mondanék, de most úgy érzem, vagy ők, vagy a Symphony X érdemli meg leginkább, hogy az egységesen erős mezőnyből kiemeljem őket (már csak azért is, mert ezek valamivel "patinásabbak" a fent említett bandáknál, az SG például inkább kortársa a DT-nek, mintsem követője). A "Tyranny" természetesen az örök klasszikusuk, de nekem a "Legacy" talán egy kicsit még jobban is tetszett anno.

Thin Lizzy: Chinatown (1980)

Egy újabb zseniális banda, jobbnál jobb dalokkal és lemezekkel. Ezek a csókák  tették le valahol a heavy metal új hullámának az alapjait, az UFO-val és a Scorpionsszal egyetemben (esetleg a Judas Priestet még ide sorolhatjuk), már csak ezért is elismerést érdemelnek. Ezt hallottam tőlük először (köszi Jugoton!), nekem máig ez az etalon.

Twinspirits: Legacy (2011)

Az eredeti lista elkészítésekor talán még meg sem jelent, ezért nem is kerülhetett fel arra. Most már eltelt annyi idő, hogy bátran ki merem jelenteni, nem futó hóbort volt a fellángolás a művel kapcsolatban. Nemrég írtam róla, úgyhogy szerintem nem érdemes magyarázni.

Na, mindjárt jobb! Hiányérzet csökkent, a negyvenes lista már egész jól lefedi az ízlésemet, legalábbis sokkal jobban, mint az eredi 25-ös. Ha a héten ennyit elértem, már hátra dőlhetek. (Igazából nem, de az nem az olvasókra tartozik :D)

Kotta