Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Még egy olyan népszerű, hangos nemzetközi sikereket arató együttes is megosztó jelenség lehet, mint a dán heavy boogie, hard rockabilly kollektíva, a Volbeat. Vannak olyan ősrajongók, akik hiányolják a korábbi thrash-érzékeny, metallicás kemény éleket, s vannak olyan újonnan érkezett fanok, akik éppen a rádióérzékeny slágerek és a heves csípőmozgásra késztető Elvis metál miatt szerették meg őket, de nem tudnak mit kezdeni egy hagyományosabb, keményebb hangvételű, fémes zúzdával. Úgy látszik, lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni.

Kotta kolléga - lévén, hogy nagy cséplőgép, értsd thrash rajongó - sejtésem szerint azok közé tartozik, akiket a Volbeat kommerszebb, dallamérzékenyebb arculata nem varázsol el igazán. Van egy másik cimborám, aki viszont azt nem érti, hogy miért kell keménykedni és durván végigreszelni egyes tételeket. Én valahol "középen" foglalok helyet, és elsősorban az Anthraxből érkezett (a korábbinál sokkal technikásabb) szólógitáros és társszerző, Rob Caggiano miatt úgy gondolom, hogy a Volbeat még sosem volt ilyen élvezhető. Egy dologban azért mindnyájan megegyezhetünk: a Volbeat sajátos stílusú, egyedülálló jelensége a szakmának, és kivételesen azon kevés metál banda közé tartozik, akik komoly kereskedelmi sikereket érnek el, ha a fősodorhoz képest szerény számszerű mérhetőséggel is, de a köztudatban tartják ezt a méltatlanul mellőzött és valóban nem ereje teljében lévő műfajt.

A kövér órás, sőt bőséggel bónuszolt, deluxe változatában közel 80 perces "Servant Of The Mind" véleményem szerint baromi jó lemez, ráadásul van benne minden; kedvez ennek és annak a tábornak, sőt a magamfajta középutas hallgatónak is. Potenciálisan ez is lehet akkora kedvencem, mint "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016); szerintem sokkal jobban sikerült, mint közvetlen elődje, a "Rewind, Replay, Rebound" (2019). Egyetlen kifogásom van csak, az sem zenei, hanem lelkiismereti, világnézeti természetű: teljes mértékben érthetetlenek és elfogadhatatlanok számomra a hol arcbamászóan, hol szuggesztívan okkult szövegek; kiváltképp a "The Sacred Stones" és a "The Devil Rages On" nyílt sátánizmusa. Ez miért, honnan, kinek a javára, milyen művészi célokat szolgál? Fuck the devil! Pokolba már az ördöggel! Kurvára unalmas és primitív ez a mesterkélt, beteg jampi tempó! (S a jampec itt most eredeti, jiddis értelmében áll!)

Aki bulizni, énekelni, táncolni akar, itt van neki a "Temple Of Ekur", "Wait A Minute My Girl", "Dagen Før", "Step Into Light", aki viszont az öklét akarja rázni és azt a fantomérzést hajtja, amit a már évek óta nem létező hajkorona lobogása okoz, hallgassa ezeket: "The Sacred Stones", "Say No More", "Return To None", vagy a thrash tankönyvi példájaként értékelhető "Becoming". A bónuszként kiadott "Don't Tread On Me" földolgozás pedig szerintem még a legelvetemültebb Metallica rajongóknak sem fog csalódást okozni (Caggiano rendesen zsebre is vágja Hammettet!).

Zeneileg nagyon bejön a "Servant Of The Mind", de totál meg vagyok kettőződve, mert komoly lelkiismereti dilemmát okoznak az okkult, ördöggel cimboráló szövegek. Még akkor is, ha Michael Poulsen ezt holmi paranormális élményekre vezeti vissza. Persze hogy kísérteteket lát/hall, ha a sötétség fejedelmének udvarol! Tessék inkább papot, ördögűzőt hívni, nem pedig felelőtlenül kokettálni azzal, aki örök hazug és kezdettől fogva gyilkos!

Tartuffe