Kiadó:
Universal

Honlap:
www.volbeat.dk/en

Az album borítóján a múlt század elejét – vagy még korábbi időszakot idéző csupasz öklű bokszmeccsre invitáló férfiút még csak-csak értem – aki fitymálja a lemezt, annak velem gyűlik meg a baja! – de a háttérben álló, és a gonosz különböző megtestesülését jelképező nézőközönség már felvet némi kérdezni valót: nem úgy, mint az új Volbeat anyag, ami kielégítő edzettséggel gyúrja össze a csapat 2010 előtti és utáni korszakait.

Bevallom, én a legtöbb kritikussal ellentétben nem éreztem rádiósan puhánynak a múltkori albumot, sőt, a King Diamond-i szeánszot idéző vendégszerepléses gonoszkodás egyenesen egy olyan dimenzióba katapultálta a bandát, ami még kezdeti, Metallicásan riffelős korszakukon is túlnyúlt, de így, három év távlatából elismerem, hogy kissé eklektikus lett az anyag, amelyben könnyedén felsejlettek a rádiós próbálkozások is. Ez mondjuk – ellentétben a metál-kánonnal – számomra nem egyenlő a népirtás súlyával –, lehet, hogy éppen ezért is vált egyik kedvenc albumommá az OGSL, az pedig miért is lenne baj, ha nem csak underground klánok és a szabadkőművesek tudnak az ötletes egyveleget nyújtó bandáról?

Azoknak azonban, akik a "régi" irányvonalat hiányolják, mindenképpen jó hír, hogy Poulsenék visszavettek a kísérletezgetésből, vagyis az alapokban visszatértek kissé a riffelősebb, gyökereket megidéző – hallgasd csak meg a nyitó szerzemény COC-t idéző groove-ját – hatásokhoz, melyekre aztán szabadon építhették rá a populáris cirádákat: így aztán nem annyira feltűnő a tulajdonképpeni hatásvadász jelleg megmaradása, hacsak nem vesszük annak az azonnal dúdolásra kényszerítő dallamokat, és az olyan cirkuszi bűvészmutatványt, mint a "For Evigt" countrys ügyeskedése, a "The Gates Od Babylon" keleties bazseválása, vagy a "Goobye Forever" női vokálja (nem beszélve a két feldolgozás kockázat nélküli, remek feldolgozásáról).

Rob Caggiano jelenlétének súlyát nem igazán tudom eldönteni, egyrészt nem érzek markáns változást az eddigiekhez képest, másrészt tényleg van elhelyezve egy-két pofásabb gitárszóló a dalokban, jóllehet, a Volbeat zenéjében mindig is inkább a lüktető tempó, és az ötvenes évek rock n' rolljának hullámzása volt a meghatározó, mintsem az ezerujjú gitárakrobatika.

Vendégből ezúttal Danko Jonest kapjuk, akivel aztán egy pofás punk n' boogiet varázsolnak a fiúk, ez persze ilyen dallamérzékkel nem nehéz – talán kissé ellentmondásos módon itt is az album gyenge pontja: akármennyire is szerethetjük a csapatot – sőt, annál inkább, hiszen akkor ismerjük is – kénytelenek lehetünk elismerni egyes régebbi számok újrahasznosítását, már ami a dallamokat illeti, de ha jóindulatúak vagyunk, fogjuk rá az egészet a nyuszira, izé, a markáns és jellemző melódiaforrásra.

Lehet persze szidni a bandát az ismerős fordulatok miatt, ám az tagadhatatlan, hogy kiváló bevezetők lehetnek a metal világába ezekkel a genetikailag fülbemászó slágerekkel, visszahozva kissé a vintage rock n' roll alap valamikori hasonló – és a népszerűségi rátát olyannyira meghatározó – tulajdonságát. Még azoknak is, akik egyébként megijedtek a csupasz öklű bokszolóktól.

Garael