Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Valamiért az én fejemben kezdettől fogva összenőtt két név: Joe Satrianié és Steve Vaié. Nemcsak azért, mert már gyerekkorukban is ismerték egymást (14 éves korától kezdve Vait három éven át tanította Satriani gitározni!), és nem is csak azért, mert az első instrumentális gitárhős generáció leghatalmasabb figurái voltak ők ketten, hanem azért, mert van valami közös abban, ahogy ők a muzsikához viszonyulnak: kísérletezők, de hagyománytisztelők, harsányak, de alázatosak, virgáznak, de dallamokban és dalokban gondolkodnak stb. Kezdetben Satrianit szerettem jobban, majd Vai került nálam piedesztálra, mostanában pedig újra Satrianit érzem magamhoz közelebb. Valamiért Vai az utóbbi 20 évben, nagyjából a "The Ultra Zone" (1999) óta nem tudott engem "megszólítani". Egykori "bálványom" már nagyon régóta nem nekem bazsevál. Ez odáig fajult, hogy az idén január végén kiadott új albumát (Inviolate) néhány hallgatás után kénytelen voltam félretenni. Egyszerűen nem tudnék mit írni róla.

Éppen ezért örülök annak, hogy a sokáig kevés szerencsével kísérletező, folyton új utakat kereső Satriani visszatalálni látszik a kegyeimbe. Már a 2020-as "Shapeshifting" ígéretes tendenciákat mutatott. Bár sokszor talán elkalandozott, és néha érezhető volt a megfelelő fókusz hiánya, az új muzsikusok valódi vérfrissítést jelentettek. Sajnálom, hogy Kenny Aronoff dobszerkója most nem szól olyan überbrutalische módon, mint az előző lemezen, de ezért kárpótol a bőgős, Bryan Beller, aki most bizonyos értelemben - ha ilyesmi egyáltalán lehetséges Satriani mellett - a lemez egyik főszereplőjévé avanzsált. A képtelen nevű billentyűs, Rai Thistlethwayte szereplése is pozitív fejlemény, bár én talán még nagyobb teret engedtem volna neki.

A "Marsi elefántok" is amolyan covid-időszakos lemez kevés személyes találkozással, annál több internetes fájlcserével és házistúdiós szöszmötöléssel. Érdekes módon ez nem nagyon érzik rajta, sőt, azt kell mondjam, hogy lényegében az 1995-ös album óta (ami nagy kedvencem!) nem volt ilyen - nincs erre jobb magyar kifejezés :)) - "live" a "feeling". Az utóbbi időben sokszor lehetett azt érezni a mester dalain, hogy sablonosak, túl feszesre, már-már merevre lettek komponálva. Ezzel szemben most kifejezetten jammelős a hangulat, egyik-másik dal tényleg olyan, mintha egy kis stúdióbéli örömzene lett volna spontánul rögzítve, pedig szinte semmi sem áll távolabb a valóságtól. És mégis!

Lehet, hogy eleve ez volt a koncepció, az is lehet, hogy ebben vastagon benne van az új muzsikustársak keze (Aronoff esetében a lába is!), de kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit Satriani maga nyilatkozott: "Megcsináltunk mi mindent, még a legőrültebb ötletekkel is megpróbálkoztunk! És eljátszottunk a gondolattal, hogy bármi is jutott eszünkbe, azt visszafelé vagy fejjel lefelé fordítottuk, hogy meglássuk, mi történhet.” A spontaneitás tehát nem a megfelelő szó, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a játékosság kifejezést használjuk. Nagyon is jól kiszámítottan, átgondoltan folyt itt minden, viszont kevesebb megkötöttséggel, egy kicsit szabadabb fölfogásban, oldottabb hangulatban.

Működik is ez az új megközelítés vagy munkamódszer, csak egyszer, a "Dance Of The Spores"-nál ugratom a lejátszót, ott viszont mindig. Egyelőre három kedvencem van, az őrületesen groovey "Tension And Release", az elképesztően hangulatos "Sailing The Seas Of Ganymede" (na, Steve Vainak valami ilyesmit kellene játszania manapság!) és a lemezt záró "Desolation". Az utóbbival kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem emlékszem, Satriani mikor írt utoljára ilyen rém egyszerű, mégis megindító lírát.

A borító kiborító (ki látott már olyat, hogy lila alapra narancssárgával írunk?), de a tartalom inkább elborító - jó értelemben. Most újra lett kedvem Satriani koncertre menni. Elvileg jövőre, április 10-én lesz is rá lehetőségem a Barba Negrában. Talizunk?

Tartuffe