Kiadó:
Sony Music/Legacy

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Sok mindent el lehet mondani Satrianiról, de azt nem, hogy alakváltó lenne. Most nem arra gondolok, hogy kb. 30 éve ugyanúgy néz ki a pali, hanem arra, hogy minden görcsös igyekezete ellenére sem tudta újra és újra és újra föltalálni önmagát. Erre azért voltak kísérletei, néha jazz/blues irányba próbált kitörni (Joe Satriani, 1995), néha az elektronikus muzsikák (zörejek?) felé (Engines Of Creation, 2000), mint mostanában, 20 évvel később – ahogy hallom – Király Pitta is. Lelke rajta!

Bármennyire is szerette volna, Satriani nem tudott kibújni a bőréből, közel 35 év, 18 lemez, és még mindig az első néhány hang után rákiáltom bármelyik nótára, hogy: "Ez tuti Satriani!". Ez persze nem baj, sőt, tulajdonképpen erény, de azért néha szeretném fölkapni a fejem, néha szeretnék valami frisset hallani, vagy csak simán azt és olyan szinten, mint a '90-es évek elején. Már annak is nagyon örülnék.

Nem fűztem sok reményt ehhez az anyaghoz, de lehetetlen, hogy ezen az oldalon ne lásson napvilágot recenzió egy Satriani albumról. Az már az első taktusok után kiderült, hogy a lemez valami egészen brutálisan szól. Satriani hangzása gyakorlatilag a "Flying In A Blue Dream" óta etalon, de a "Shapeshifting" ebből a szempontból képest volt szintet lépni. A sound fület gyönyörködtető, szinte azt mondhatnám "organikus-orgazmikus"; kiváltképp tetszik Kenny Aronoff dob hangzása, a cinek/tányérok pl. szokatlanul hangosra vannak állítva, ahogy én szeretem! A címadó és lemezindító nóta engem arra emlékeztet, ahogy Manu Katché kezdte el annak idején totál lazán egy fölütéssel (és totál hasonló sounddal) a "Joe Satriani"-t (Cool #9).

Az új csapat szerintem jót tett Satrianinak, a lemez ígéretesen is indul, de azután sokszor és sokfelé elkalandozik. Köztudomású, hogy okádok a reggae-től, így a "Here The Blue River" például azonnal ugratós, de "nemgyerebe" a country-s "Yesterday's Yesterday" sem, az "Ali Farka..." pedig nem csak címében furcsa. Ez a latinos, Santana-féle stílus szerintem nem áll jól Satrianinak. Azért vannak stabil tételek is, mint a kvintesszenciálisan satrianis "Big Distortion", vagy a bulizós, tapsolós "Perfect Dust" stb.

A legutóbbi, 2018-as "What Happens Next"-nél ez sokkal jobb lemez, de valószínű, hogy ezt sem fogom majd teljes fizikai valójában megvásárolni. Semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a mester karrierje első 10 évében megalkotott. Az első (Shapeshifting) és az utolsó nóta (Spirits, Ghosts and Outlaws) a kedvenceim, de furcsamód nem annyira Satriani, mint inkább Aronoff miatt. Ezt a vonalat kellett volna erőltetni, még 8 ilyen nóta, és én sem dohognék többet.