Hibria: Me7amorphosis (2022)

hibria_1.jpg

Kiadó:
Voiza Records

Honlapok:
wwww.hibria.com
facebook.com/HIBRIAOFFICIAL

Komoly átalakulások voltak a brazil heavy-speed-power csapatban azóta, hogy legutóbb írtunk róluk (az album címe nem véletlen). 2018-ban énekest cseréltek, ami azért elég kockázatos egy olyan bandánál, aminek egyik szexepiljét éppen a frontember eszelős vokalizálása adta meg. Nem kell hát attól félve közelítenünk többé az aktuális Hibria albumhoz, hogy Iuri Sanson kinyírta-e már a torkát véglegesen a hangszálgyilkos stílusával, mert nincs itt a csapatban. Hogy ennek mennyire oka éppen az, hogy már nem tudta abban a minőségben hozni a magasakat, ahogy korábban, azt nem tudom.

Az új pacsirta, Victor Emeka hasonló karakter, de hallhatóan okosabban, tudatosabban – ha tetszik, teszkógazdaságosabban – énekel. Amivel nincs is baj, nyilván mindenki azt szeretné, hogy tíz év múlva is prezentálni tudja majd ezeket a melódiákat. Nagyobb probléma, hogy 2019-ben a kompánia többi tagja is meglépett Abel Camargo gitáros mellől. Ezen a ponton könnyen földbe állhatott volna a dél-amerikai ötösfogat, amiért – valljuk be – nagy kár lett volna. Ez a férfias, technikás energiabomba, amit nyomnak, nekem például igencsak hiányozna.

Ha már szexepil: a másik a gitárjáték. Hagyományosan eszelős az is. Technikás, bőséges, igazi metal virgák sorjáznak a lemezeiken, ahogy azt a nagy öregek (Judas Priest, Iron Maiden) annak idején kőbe vésték. Váltakozva, együtt, külön – ahogy csak lehet. Szerencsére ebben sincs lényegi elmozdulás: akárhonnan is szalajtotta Camargo az új társait, nagyon jó zenészek ők is. Szívesen villantanak, ez a hathúros szerelmeseinek ajándék, de speciel a basszerosra sem lehet panasz: amolyan ismertetőjegy ez is náluk, hogy a bőgő is beszáll a mókába időnként.

Van azért némi evolúció is: a tempóból visszavettek. Jó, most sem doomot tolnak, de kevésbé száguldoznak – tudjuk ezt be annak, hogy Abel sem lett fiatalabb az évek során. Az érettebb megközelítés szerintem amúgy jól áll nekik, de tény, hogy csalódottá tehetnek néhány korai rajongót, és adom azt is, hogy a féktelen tempó is amolyan vízjel volt, ami nagyon jellemző volt rájuk. Így amit nyerünk a vámon, azt elvesztjük a réven – egyéni ízlés kérdése, hogy ennek az egyenlege kinél merre billen.

Én egy-két hallgatás után könnyen megszerettem a "Me7amorphosist", még úgy is, hogy valamennyit veszítettek a korábbi egyediségükből, egyéniségükből (ez a lemezük a legangrásabb, szerintem). A szexepil összességében azért most is benéz az ablakon: ha például te is visszasírod a smolskis Rage remek riffjeit és szólóit, kiegészítve Peavy frankó kis dallamaival, akkor most nagyjából ugyanezt megkaphatod a Hibriától. Márpedig ez önmagában nem kis szó!

Kotta

Címkék: lemezkritika