Kiadó:
Test Your Metal Records

Honlap:
wwww.hibria.com

A Hibria az a brazil csapat, amit általában vagy nagyon szeretnek, vagy köpnek egyet a porba – ez az ambivalens attitűd pedig magából a játszott stílusból nem eredeztethető, hiszen ugyanazzal a néha progresszív megoldásokkal is élő, jellegzetes brazil speed-power metallal indultak, mint a korai Angra, vagy a Shaman. Talán az énekes, Iuri Sanson denevérszférában szárnyaló hangjáéhoz kell némi kötélidegzet – jóllehet a legutóbbi lemezen már igencsak spórolt a szirénázással –, de hát André Matos sem a basszus megoldásairól volt híres, aztán mégis a brazil metál élet egyik leghíresebb exportcikke lett. Maradjunk tehát abban, hogy banda kvalitásaihoz képest eléggé alulértékelt, hiszen mind a gitárosok, mind a bőgős prémium kategóriát képviselnek, ráadásul nem hátrálnak meg a modernebb hatások integrálásától sem, elegánsan kitágítva ezzel a csapat stílus-univerzumát.

A jelenlegi EP úgy gondolom, hűen tükrözi mindazokat az erényeket, melyeket a világ metal közvéleményének is fel kellene ismerni: a játékos stílus-ugrálást, a magával ragadó, ötletes hangulattobzódást, a progresszív elemek színesítő, de nem öncélú alkalmazását, no és a húszévnyi tapasztalatot, amit a lemez címe is sugall.

A három új szerzeményből az első valódi meglepetés: egy bluesos Janis Japlin riffből kiinduló, kissé esztrád jellegű metálpoénkodás, amit mégis kénytelen az ember komolyan venni, olyannyira élvezetes, és hát a gitárszólótól sem a röhögőgörcs fogja el a kezdő gitártanulókat – talán a haladókékat sem –, ha elgondolják, mennyit kell még gyakorolni ahhoz, hogy egy viszonylag ismeretlen brazil metál együttes szintjét elérjék.

A "Music" már a hagyományosabb ösvényeket tapossa, jellegzetes, brazilos dallamokkal felvértezett, szintén szólócentrikus power alapvetés, közepén és a végén olyan instru fekete öves  formagyakorlattal, amit ha indítani lehetne az olimpián, a hazaiak éremtáblázata minden bizonnyal legalább két arannyal gazdagodna.

Az új dalokból az utolsó illeszkedik leginkább – igaz, durvább riffeléssel – az Angra-Shaman tengelybe, a dallamtémánál sajnos nyilvánvalóvá válik, hogy Sanson hangja jócskán elkopott, és az érzelmi tolmácsolás maximális hatáskifejtéséhez már kevés, még szerencse, hogy maga a dal felépítése és a hangszeres szekció kárpótol minket a vokális csorbulásért.

A kislemez utolsó három dala három korábbi szerzemény élő változata, melyeket azoknak is érdemes meghallgatnia, akik ismerik a stúdió verziókat, hiszen jócskán belenyúltak a lemezeken már hallottakba.

Nem hinném, hogy a csapat tagjai bánatkönnyeket hullatnak, amiért igazából csak hazájukban ismertek, ezt megteszem helyettük jómagam is, átkozva az élet igazságtalanságát, hogy underground hercegeként nem lehetnek a mainstream királyai.

Garael