Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/officialjorn

Ahogy a külföldi kritikákat olvasgattam, szembejött velem egy megjegyzés, amin kb. 5 percig hahotáztam. A cikk szerzője azon elmélkedett, hogy az elmúlt pár évben vajon mi történhetett Jorn Landéval, hogy szép csöndben Kenny Rogersszé öregedett. Ha-ha! Tűpontos megfigyelés, a norvég pacsirta manapság tényleg szakasztott úgy néz ki, mintha a 2020-ban elhunyt amerikai countryénekes reinkarnációja lenne. Na, de bejegyzésünk középpontjában nem Lande sajátos fizionómiája áll, hanem a legújabb lemeze, amire meglepő módon 5 esztendőt kellett várni. Ez szokatlan egy olyan muzsikustól, előadótól, aki korábban szinte évente ontotta magából az ilyen-olyan kiadványokat.

Nem véletlen, hogy nagyjából 10 éven keresztül arról panaszkodtunk (pl. ITT és ITT), hogy Lande egyre unalmasabb, egy kaptafára készített albumaival elaprózza magát, elfecsérli világraszóló tehetségét. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés volt a legutóbbi kiadvány (Life On Death Road, 2017), mely kicsit fölkavarta az állóvizet, visszahozott valamit a régi varázsból. Nyilván részben a Frontiers által mellé kiutalt társzeneszerzőknek volt ez köszönhető: Alessandro Del Vecchio és Simone Mularoni sokat tettek azért, hogy a dalok frissebbek, érdekesebbek legyenek, de nem elhanyagolható az sem, hogy olyan karakteres hangszeresek kerültek a csapatba, mint Matt Sinner és Alex Beyrodt (sőt, még Gus G. és Craig Goldy is toltak rá pár szólót).

Sajnos Lande újra megmakacsolta magát, és hosszú évek után megint Tore Moren gitárossal dolgozik együtt, aki teljesen kompetens zenész, de – hogy is mondjam? – nincs benne semmi kiemelkedő, semmi izgalom, sőt nekem a jellegzetes, lélektelenre kalibrált Gibson hangzás sem túl szimpatikus. Ez bizony Beyrodt után komoly visszalépés. Az sem tett jót föltétlenül az új lemeznek, hogy a társzeneszerzőket kizárva most megint Lande az "egyeduralkodó" dalszerző. Ennek az lett a következménye, hogy a fizimiskáját tekintve is láthatóan öregedő Lande telepakolta az albumot izgalommentes, "nyugdíjas" hozzáállású, középtempójú dalokkal.

Hogy valami pozitívat is mondjunk, el kell ismerni, hogy Lande hangja mit sem kopott, mint ahogy megmaradt sajátos, komor hangulatú dallamvilága is. Sajnos a dalok nem elég jók ahhoz, hogy ezeket az erényeket megfelelően kamatoztassa. Pedig a "Winds Of Home" pl. egész ígéretesen indul, fölidéz valamit a "Woldchanger" (2001) misztikus hangulatából, de ezután kurtán-furcsán véget ér, mintha nem lenne befejezve. Az is beszédes, hogy az egyik legtetszetősebb gitártéma (In The Dirt) egyértelműen a Led Zeppelin "No Quarter"-jéből lett nyúlva. Az Eurovíziós Dalfesztiválra készült "Faith Bloody Faith" (a szerző nem Lande!) pedig sajnos nem több egy hangszerekkel följátszott diszkószámnál, ami ráadásul a biztonság kedvéért rúg néhányat a vallásos embereken.

A "Life On Death Road" után – szerintem nem alaptalanul – abban reménykedtem, hogy Lande újra erőre kap, régi fényében tündököl majd, de úgy tűnik, hogy a művészek, zenészek legnagyobb ellensége, az ún. "ego" végül mégiscsak maga alá gyűrte, eltompította az istenadta tehetséget. Hogy a Lande címerállatának tekinthető hollót idézzem: Kárrr…

Tartuffe