Kiadó:
Provogue/Mascot

Honlapok:
www.supersonicbluesmachine.com
facebook.com/SupersonicBluesMachine

Ezzel a bejegyzéssel egy régi adósságot kívánok törleszteni. Ugyan a Supersonic Blues Machine-nek (innentől kezdve csak SBM) ez már a harmadik sorlemeze, s időközben (2019-ben) megjelent egy koncertalbum is, nálunk még nem került terítékre a csapat. A történet visszanyúlik egészen 2010-ig, amikor Steve Lukather egyik oldalági projektjének, az ún. Godfellasnak keresett session dobosa, Kenny Aronoff (jelenleg Joe Satriani) és bőgőse, a Milánóban született, de 1990 óta New Yorkban élő zenei producer, Fabrizio Grossi elhatározták, hogy valamilyen formában mindenképpen folytatják a közös muzsikálást. Ehhez végül 2015-ben Billy Gibbons (ZZ Top) adta meg a kellő löketet, amikor egy reklámzene erejéig kollaborált velük, de amikor végül a reklámból nem lett semmi, arra biztatta a fiúkat, hogy írjanak még néhány hasonló számot és akkor abból még kijöhet akár egy egész album is.

Grossi és Aronoff maguk mellé vették tehát a texasi illetőségű gitáros-énekest, Lance Lopezt, és látványos gyorsasággal nem egy, hanem két stúdióalbumot szenvedtek ki magukból. A "West of Flushing, South of Frisco" 2016-ban, a "Californisoul" 2017-ben jelent meg, és mindkettő fölkerült a Billboard Blues Albums Top 15-ös listájára. Én ezekkel anno úgy ismerkedtem meg, hogy egy üzletben mindkettőt jutányos áron be lehetett szerezni, én pedig - a közreműködő muzsikusok neveit olvasva - egy percig sem haboztam. A tipikusan amerikai - r'n'b, funk, soul, reggae elemekkel tarkított - blues banda ugyanis kezdettől fogva azzal a koncepcióval dolgozott, hogy a lemezeikre rengeteg vendégmuzsikust hívnak meg, ezzel is fölcsigázva a formációt alkotó session muzsikusok nevét vajmi kevéssé ismerő publikum érdeklődését. Jól kalkuláltak, hiszen enélkül valószínűleg magam sem röpülök rá a lemezeikre. Az első két lemezen olyan zenészek közreműködtek, mint Steve Lukather, Billy Gibbons, Warren Haynes, Walter Trout, Robben Ford, Chris Duarte és Jonny Lang stb.

A harmadik albumra egy kicsit tovább kellett várni. Aronoff mostanában Joe Satrianival dolgozik, de nem valószínű, hogy ez okozta volna a fönnakadást. Az biztos, hogy a gitáros/énekes poszton változás történt, Lance Lopezt ugyanis lecserélték egy brit csávóra, bizonyos Kris Barrasra, akit alighanem a kiadó javaslatára vettek maguk közé - ez a lemez már vele készült, ne meg egy rakat vendéggel, mint pl. Charlie Starr (Blackberry Smoke), Eric Gales, Joe Louis Walker, Ana Popovic, Kirk Fletcher, King Solomon Hicks, Josh Smith and Sonny Landreth.

Aronoff azt nyilatkozta, hogy a korábbi lemezeket egyrészt a '60-as évek West Coast Funkadelic bandái, másrészt a '70-s évek southern rock mozgalma inspirálta, de Kris Barras érkezésével érezhetően a '60-as és '70-es évek brit blues és rockzenéinek hatása alá kerültek (pl. Cream, Led Zeppelin). Őszintén szólva én ezt nem igazán érzem, mert szerintem az SBM továbbra is ugyanazt a lassabb, poposabb, Gospel kórusokkal fölturbózott, jellegzetesen amerikai, rádióorientált muzsikát játssza, mint korábban - talán itt-ott más hangsúlyokkal.

Bár a zenekar nevében benne van a supersonic kifejezés, egyáltalán nem élnek a sebesség bűvöletében. Alapvetően az is bajom velük, hogy kevés bennük a dög, a stenk, hiányoznak a pörgősebb, húzósabb tételek. Kijelentésemmel némileg ellenkezik, hogy ezen a lemezen kivételesen épp egy ballada a kedvencem: a "Devil At The Doorstep" pont egy koszosabb, igen fajna, lüktető blues szerzemény! Mindazonáltal inkább az idősebb korosztálynak ajánlom az SBM lemezeket, akik már nem asztalon táncolni vagy öklöt-fejet rázni akarnak, hanem egy nagy pohár gyöngyöző fröccs mellett egész éjszakákat átbeszélgetni...

Tartuffe