Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Az európai power metal evolúciója a múlt évtized közepén kanyarodott abba az irányba, aminek fő képviselői a Battle Beast és a Beast In Black lettek – nyomukban a kissé tradicionálisabb Bloodbounddal –, jóllehet bizonyos genetikai "lábnyomai" már a Nightwish "Once" című albumán is fellelhetőek voltak. Az euro-discoból, illetve más pop irányzatból származó dallamok, a gépies-húzós dobütem a szintetizátorok jellegzetes, nyolcvanas évekbeli hangszínével és alapozásával tulajdonképpen könnyen integrálódott a Helloween-féle stíluselemekbe, még akkor is, ha rajongók egy része idegenkedve fogadta az új hatásárnyalatokat.

Az integráció azonban minden ellenérzés ellenére meghozta a várva várt sikert, sőt, az esetlegesen lemorzsolódott régi fanok helyett dupla annyi számú új várományost termelt ki: nem véletlen, hiszen a mézédes dallamok, a táncra ingerlő ütemek, az egyszerű ritmusképletek és a könnyen követhető dalszerkezetek azokra is hatni tudtak, akiket alapvetően elriasztott a "true metal" horzsolóbb jellege, és ha úgy vesszük, bizonyos értelemben Európában átvették a valamikori Bon-Jovi-féle glam alakulatok helyét..

Jóllehet az új stílust a The Night Flight Orchestra maxolta ki, azonban a kritikám elején említett bandák tették a fesztiválok bebetonozott vendégeivé – jómagam a gitárjáték miatt a kezdetektől fogva jobban szerettem a "bestiákat", mint a kissé paródia-szagú svédeket, akiknél a metal elemek már úgy szorulnak háttérbe, mint Afrikában a profi jéghoki csapatok.

A Battle Beast történetével nem fárasztanám az olvasót, aki egy kicsit is ismeri őket, minden bizonnyal töviről-hegyire tisztában van a Shakespeare tollára kívánkozó sorstragédiával, aminek a vége azonban az elvárásokkal szemben optimista jellegű: a szereplők halála vagy bukása helyett két olyan zenekar is létrejött, akik az általuk prezentált színvonalat és stílust tekintve abszolút felcserélhetők.

A csapat legkiemelkedőbb egyénisége a 2012-ben csatlakozó Noora Louhimo énekesnő, aki az egyébként a szintén kiváló hangi adottságokkal rendelkező Nitte Valot váltotta: hangjában ott van az oroszlán bőgése, de ha kell, akkor szirén módjára képes édes-mézes hangszínt varázsolni – ahogy azt a dallamok megkívánják.

Azok, akik csak legyintenek az efféle megközelítésre, úgy gondolom, elhamarkodottan ítélkeznek, hiszen jóllehet a pop valóban alkotórésze a Battle Beast zenéjének, ám azt sem felejtették el, hogy igazából egy metal csapat: hallgasd csak meg az album nyitó szerzemény groove-os riffjeit, és rögtön belekerülhetsz egy olyan fém-hintába, aminek szédítő jellegét akárhogyan is akarod, nem tudod elnyomni.

A lemez irányvonalát tekintve nem különbözik elődjétől, talán csak a hangzás lett dúsabb és a dallamok cirókásabbak, a gitárszólók azonban ügyesen ellensúlyozzák a már-már giccsbe forduló szinti-csilingelést. (S ha már gitárok, álljunk meg egy szóra: Joona Björkroth szólóiba nem lehet belekötni, de kissé túltervezettek, elődje, Kabanen ösztönösen jobban bánik a hangszerével és ebben a tekintetben a Beast In Black talán erősebbnek tűnik.)

A nagyzenekari hangzáselemek azonban ügyesen tolják feljebb a lemez élvezeti értékét, még akkor is, ha néha "túldíszítetté" teszik a dalokat – mivel azonban ez már a csapat hatodik albuma, nem hiszem, hogy bárkit váratlanul ér egy-egy fúvós vagy vonós hangszín, esetleg a hangulatot megkavaró esztrád.

Szórakoztató? Igen! Előremutató? Ahogy vesszük, egy új stílus létrehozásának, "kicsiszolásának" esetében még azt is mondhatjuk, hogy igen. Alkalmas az aréna-korszak stílusainak reprodukálására? Igen! Ehhez a három igenhez én már csak egyet tudok hozzá tenni: érdemes meghallgatni? Igen!

Garael