Kiadó:
No Dust Records (Európa)
Animated Insanity Records (USA)

Honlap:
facebook.com/SpeakingToStones

Általában jó előre fölkészülök az engem érdeklő zenei kiadványok megjelenésére; már hetekkel, akár hónapokkal előre listázom (ha tudom), hogy mi várható, mi a megjelenés pontos dátuma, olykor még az előadók, kiadók oldalait is böngészem, hogy van-e valami újság. Erre vajmi kevés esélyem volt az új Speaking To Stones albumnál, hiszen eddig mindössze két lemezük jelent meg, az első "Speaking To Stones" címmel 2006-ban, a második "Elements" néven 2012-ben. Igen! Pontosan 10 éve! Azóta azt sem tudtam róluk, hogy léteznek-e, sőt egyáltalán zenélnek-e még.

A Speaking To Stones valójában egy New York állambeli, olasz fölmenőkkel rendelkező "szobagitáros", az egyértelműen Petrucci-iskolába tartozó Tony M. Vinci projektje. A bemutatkozó lemez még dobgéppel és egy grunge hatásokat mutató, azóta voice coachként dolgozó énekessel (Richard Fink IV) jelent meg, nem is hagyott túl nagy nyomokat bennem, noha már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy tehetséges húrnyűvővel állunk szemben.

A Speaking To Stones igazából akkor avanzsált kedvenccé, amikor Mark Zonder dobost (Fates Warning, Chroma Key, Warlord, A - Z) és Andy Engberg énekest (Lion's Share, Section A, Sorcerer) megnyerve Vinci elkészítette filozófikus témájú magnum opusát, azt az "Elements" című remekművet, amely 2012-ben - utólag is azt mondom: méltán - a toplistám ötödik helyére került. Ilyen előzmények után érthetően úgy megörültem a váratlanul fölbukkanó folytatásnak, mint idült alkoholista a reggel hatos kocsmanyitásnak.

Azon nyilván nem lepődtem meg, hogy ilyen hosszú hallgatás után, főleg idejétmúlt dallamos progresszív metált játszva a csapat két nevesincs - kvázi fiktív - kiadónál jelentette meg a harmadik albumot. Azon viszont meglepődtem - és mondhatom: nem kellemesen -, hogy az előző kiadványon jól bevált csapatnak már nyoma sincs, sem Zonder jellegzetes, fifikás ritmusai, sem Engberg bomba hangja és megkapó dallamérzéke nem simogatják már lelkemet. Helyettük persze itt van egy igen tehetséges, fiatal dobos, Mike Malyan (Monuments, Disperse), valamint egy számomra tökéletesen ismeretlen énekes/gitáros, Maxi Curnow (Tar & Honey), de azt kell mondjam: akármilyen fölkészültek is, bizonyos értelemben elszürkült, kevésbé jellegzetes vagy karakteres lett velük a végeredmény.

Az "(In)human Error" nyilván nem egy-két hallgatásos anyag, jócskán dolgozni kell rajta, vele, csak kellő idő- és erőráfordítás után bontakoztatja ki, mutatja meg erényeit, de az már most világos, hogy hiába a végre arányos, ütős megszólalás, Curnow egyszerűen nem olyan dallamérzékeny, mint a svéd Engberg, sőt sokszor inkább az első lemezen éneklő, jellegzetesen amerikai stílusú énekest idézi. Természetesen Vinci az elmúlt 10 évben sem felejtett el gitározni; riffjei, szólói tényleg élményszámba mennek, de az a véleményem, hogy nem sült el jól a fiatalítás, a promócióban beharangozott modernizáció. Az "In(human) Error" egyébiránt egész Teramaze-es lett, sajnos nem az ausztrálok legjobb korszakát idézve meg. Ezen bizony ülnöm kell még kicsit, de kétlem, hogy idővel képes lesz berágni magát szívemnek belső kamráiba.

Tartuffe