A karácsonyi köszöntőnkben már említettem, hogy szerintem ritka rusnya egy év volt 2012. Örülök, hogy vége… Szerencsére ez nem vonatkozik kedvenc műfajunk éves fölhozatalára, bár egyet kell értenem Kottával: sok jó lemez jelent ugyan meg, de elmaradtak a toronymagasan kimagasló, igazán világbajnok albumok.

Nálam általában azoknak a lemezeknek van esélye bekerülni a toplistás csoportba, melyek minden tekintetben kiemelkedőek, az első daltól az utolsóig egyenletes minőségben hallgattatják magukat. 2012-ben akadt jó pár olyan lemez, melyek nem feleltek meg minden szempontból ennek a kívánalomnak, pl. egy-két gyöngébb szám miatt, vagy – ami még jellemzőbb volt – a hangzás volt kifogásolható. Nem tetszett igazán a Speaking To Stones, a Dreamscape, a Status Minor vagy a Blessed By A Broken Heart keverése, de a hangzásban pl. a Cloudscape és a Rage is nagyon súlyos hiányosságokat mutattak.

Magamnak azzal okoztam meglepetést, hogy az Affector nevű progresszív szupercsapat végül nem került föl a listámra. Zeneileg ugyan kifogástalan, de valahogy nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy inkább prédikálnak, mint dalolnak (bevallom, itt egy kicsit kizökkentem a karakteremből…). Az énekes halk, a dallamok pedig legtöbbször esetlegesek. A magyar At Night I Fly meg csak azért maradt le, mert egyelőre csak egy 4 számos EP-vel jelentkeztek… Majd az idén!

A kollégáknak már egy ideje ugatom, hogy nem szabad elsietni az éves összesítés elkészítését, mert mindig van legalább egy olyan anyag, ami ilyen-olyan okból átrepül az egyébként hiperérzékeny radar alatt. Ezúttal is konkrétan az óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára…

Fontosnak tartom még előrebocsátani (amint azt teszem szerény kezdeteinktől fogva gyakorlatilag minden egyes évben), hogy a TOP 15 sorszámai nem föltétlen képviselnek abszolút értéket vagy kőbe vésett hierarchiát. Ezen a szinten már nehéz, sőt lehetetlen szigorú rangsort fölállítani - ráadásul nem kicsit hangulatfüggő a dolog.

1. Circus Maximus: Nine

Nem volt éppen szerelem első hallásra! Beletelt egy jó pár, munkás randiba, míg végül összeborultunk. A "Nine" a maga nemében súlyos, borús anyag lett, ami csak lassan, szinte szégyellősen tárta föl rejtett kincseit. Általában azért is sokat kell dolgozni, hogy egy csinos hölgy szoknyája alá betekinthessünk, de megéri (már akinek szabad ilyet!). A norvég gladiátorok most egy valóban jól begyakorolt, látványos, összetett rutinnal lepték meg a világot.

2. Paul Gilbert: Vibrato

Régebben nem tartoztam a legnagyobb Paul Gilbert rajongók közé, most is inkább rutinból vagy kötelességtudatból töltöttem le az anyagot. Lett is belőle elképedés; szinte azonnal bebújt a bőröm alá. Olyan, mint egy kaleidoszkóp: varázslatos, vidám kavalkádja a sok ragyogó színnek, tónusnak, árnyalatnak. HIBÁTLAN!

3. Headspace: I Am Anonymous

Úgy alakult, hogy bár az új Threshold éppen csak lecsúszott az idei listáról, Damian Wilson mégis képviselteti magát ebben az illusztris társaságban, ráadásul dobogós helyen. A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe".

4. Eclipse: Scream & Bleed

Jóllehet nem szívbéli vágyaimnak netovábbja a hiperdallamos, AOR-ba oltott hard rock, tavaly is "bepofátlankodott" a listámra egy ilyen (The Magnificent). Az idén a folyamatosan fejlődő és izmosodó svéd Eclipse követelt magának türelmetlenül helyet a kedvenceim között. Képtelenség nem szeretni ezt a hibátlan, fülbemászó, életvidám dalcsokrot.

5. Speaking To Stones: Elements

A hangszeresen meggyőző, de dalaiban középszerű debütáció után nem vártam túl sokat. Mázli, hogy a Torben Enevoldsen-féle Section A-ből ismert Andy Engberg bevonása zseniális húzásnak bizonyult. Engberg "hozta" magával a skandináv dallamérzéket, Mark Zonder (Fates Warning) meg a nyakatekert, rá jellemző ritmusokat. Bárcsak arányosabban szólna az egész! A keverőpult felelősének szívem szerint kiosztanék pár körmöst.

6. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte.

7. Neal Morse: Momentum

Be kell valljam, hogy Neal Morse – akármennyire szeretem is, amit csinál – a szédítő tempó miatt sokszor zavaróan önismétlőnek tűnik mostanság. Ugyanakkor pár nap alatt megírni egy ilyen lemezt lényegében emberfölötti teljesítmény. Ami az albumot indító "Momentum" és a monumentális záró tétel, a "World Without End" között van, szerintem felejthető, de még így is akad itt 40 perc színtiszta zsenialitás.

8. Dreamscape: Everlight

Ez az album nem rendkívüli, még csak nem is hibátlan (pl. a hangzással sem vagyok 100 százalékosan megelégedve), de valamiért belopta magát a szívembe. Hosszú évek után Wolfgang Kerinnisnek sikerült bandáját kimozdítania a közepes Dream Theater hasonmás kategóriából, és elsősorban a kiváló énekeseknek köszönhetően egy szerethető rockopera-szerű anyaggal előrukkolni. A nagyszabású címadó nálam az év egyik legnagyobb kedvence!

9. Goncalo Pereira: Serviços Secretos

Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig. Talán följebb is kúszott volna az album, ha egy kicsit még hosszabb, még merészebb (mint pl. a "Compro Kalashnikov"), és persze nem ilyen reménytelen beszerezni.

10. Teramaze: Anhedonia

Azt hiszem, az ilyenre szokták mondani, hogy "derült égből a villámcsapás".  Ausztrália? Thrash? Nincs bennünk túl sok közös, de a lehengerlő, fifikás dobmunka, a bika megszólalás, a briliáns gitárszólók, na meg a leheletfinom progresszivitás egy csapásra föltették a Teramaze-t a térképemre. Általában nem tudom elejétől végéig meghallgatni, mert nagyon sűrű, de 2-3 nótás adagokban valódi adrenalin injekció.

11. Marco Sfogli: ReMarcoable

Ez a lemez azon kevesek egyike, amelyeket előzetes belehallgatás nélkül azonmód megrendeltem. Nem csak az első szólólemez jogosított föl erre a derűlátásra, hanem minden egyes album (Alex Argento, Creation's End, James LaBrie), amelyen Sfogli valaha is szerepelt. Nincs ezen mit ragozni, ez a faszi egy fenomén, tökéletes technikával és bámulatos dallamérzékkel.

12. Secret Sphere: Portrait Of A Dying Heart

Magam is csodálkozom, hogy végül ez a másodvonalas olasz power csapat helyet követelt magának a toplistámon.  Aldo Lonobile nagyon összekapta magát, leigazolta Michele Luppit és kevert egy kis progresszivitást a koktélba. Alaphangon – egy-két kivételtől eltekintve (pl. Stratovarius) – nem harapok az euro-power cuccokra, de itt még a trappolástól is el tudok tekinteni. Egyértelműen a listám legnagyobb meglepetése! Az "Eternity" pedig az év lírája! Punktum.

13. Status Minor: Ouroboros

Sajnos azt kell mondjam, hogy az első album jobb volt. Többet vártam a fiatal finn proggerektől. Persze nem lett gyönge lemez ez sem, csak a pergődob ne szólna olyan hangosan és olyan idegesítően, mintha egy vashordót püfölnének! Azt hittem, hogy a Metallica "Szent haragjával” (2003) ez a hangzás egyszer s mindenkorra a múlté. Csak remélni tudom, hogy Rolf Pilve ezt a soundot nem viszi magával a Stratovariusba!

14. Presto Ballet: Relic Of The Modern World

Lehet, hogy a Presto Ballet pályafutásának nem ez a legjobb lemeze, de Kurdt Vanderhoof ezt a képletet olyan zseniálisan kitalálta, hogy minden egyes alkalommal levesz vele a lábamról. A helyzet az, hogy ősi Kansas, Boston és Yes rajongóként egy ilyen ráncfölvarrott retró anyaggal könnyű az elevenembe vágni.

15. Adrenaline Mob: Omertà

Még most is ragaszkodom azon nézetemhez, hogy ez a lemez nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, de az a nyári koncert a PeCsában – amikor is egy Mike Portnoy signature dobverővel lettem gazdagabb – meggyőzött arról, hogy pl. élőben nagyon is működik a dolog. Kíváncsi leszek a folytatásra.

+1 Seven Side Diamond: Enigma

Ha Garaelnek és Kottának szabad +1-et beiktatni, akkor nekem is. De nem csak szabad, muszáj is, mert a brazil proggerek egyrészt legalább olyan ügyes zenészek, mint amilyen dallamérzékeny komponisták, másrészt van saját, azonnal fölismerhető stílusuk is, és ebben a műfajban ez manapság nagy szó. Piszkosul megnézném őket egy klubkoncerten miközben vödörszám lőtyölöm a Caipirinhát!

FIGYELEMREMÉLTÓ MEGJELENÉSEK:

Szívem szerint még bővítettem volna a listát. Például a Trail Of Murder "Shades Of Art" című bikaerős skandináv power albumával. Garael kolléga bizonyára más véleményen van, de szerintem Urban Breed most föltörölte régi bandájával, a Bloodbounddal a padlót. Ehhez járul még pár muzsika, amit nagy kedvteléssel hallgattam egész évben.

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra
Blessed By A Broken Heart: Feel The Power
Dario Mollo/Tony Martin: The Third Cage
Affector: Harmagedon
Threshold: March Of Progress
Firewind: Few Against Many
Dynazty: Sultans Of Sin
Cloudscape: New Era
Reversion: Obscene
Lord Of Mushrooms: Perspectives
Jaded Heart: Common Destiny
Mystery: The World Is A Game

DVD-K, KONCERTEK:

Az itt szereplő három DVD nem egyszerűen jó, hanem egyenesen zseniális!

Spock’s Beard: The X Tour Live DVD
Stratovarius: Under Flaming Winter Skies – Live In Tampere DVD
Steel Panther: British Invasion DVD

Ebben az évben nem sikerült eljutnom néhány alapvető koncertre (pl. G3, Dream Theater). Ezt nagyon sajnálom, de anyagilag elképesztően megterhelő koncertekre járni – főleg azoknak, akik nem a hidrokefál ország fővárosában laknak (és sajtós jegyet sem kapnak). Ezért örülök nagyon, hogy az Adrenaline Mob/ Dreyelands koncerten (PeCsa, június 15.) ott lehettem. Régen ugráltam ilyen jót!

CSALÓDÁSOK:

A legnagyobb egyértelműen Jon Lord halála.
Yngwie J. Malmsteen: Spellbound
A tény, hogy a Reversion: Obscene csak digitálisan jelent meg.
Az egyik nagy kedvencem, a lengyel prog-király Division By Zero egy fahangú nőre cserélte le a régi énekest (itt).
A Rage: 21 ótvar hangzása (nem is került föl a listára).
Jorn: Bring Heavy Rock To The Land