Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.skidrow.com
facebook.com/skidrow

A Bon Jovihoz hasonlóan New Jerseyből indult Skid Row bizony látott már sokkal szebb napokat is. A '80-as évek végén, nagyjából egy időben jelentek meg a porondon a Guns N' Rosesszal, és első két, ma már ikonikus lemezük alapján lehettek is volna akkorák, mint a pisztolyos-rózsás arcok, de valahogy elkerülte őket a szerencse, ráadásul a grunge éra is alaposan megtépázta őket. Akkoriban eredeti énekesük, Sebastian Bach - akivel azóta is nyilatkozatháborúban állnak - a csillagokat leénekelte az égről, a kétszeres platinum "Slave To The Grind" (1991) pedig heavy metal alapvetés. Punktum. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy a "Youth Gone Wild" és a "Monkey Business" örök érvényű metál himnuszok, az "18 And Life" és a "Wasted Time" pedig a zsáner legjobb balladái közé tartoznak. Annak idején a kazetta szalagját totálisan leamortizálva folyamatosan libabőrözve hallgattam ezeket a dalokat.

Mint oly sok korábban jobb napokat látott zenekar a kétezres évektől kezdve ők is próbálták visszaszerezni megkopott renoméjukat, de valahogy nem akart a dolog beindulni. Nyilván nem segített az egykori, sok fan által istenített frontemberrel folytatott macskaharc, és az sem, hogy Bach méltó utódjára nagyon sokáig nem tudtak rátalálni. Minden tiszteletem Johnny Solingeré, de rá szerintem túl nagy volt Bach bakancsa. ZP Theartot már határozottan a jó irányba való elmozdulásként értékeltem, végül mégsem vele készült el a 16 hosszú éve várt új album.

Itt jön a képbe a részben magyar származású alapítónál, Dave "The Snake" Sabónál több mint 20 évvel fiatalabb Erik Grönwall, aki épp az "18 And Life"-fal nyerte meg annak idején a Swedish Idolt. Ezek után került be a H.e.a.t csapatába, ahol sikert sikerre halmozott, amíg egy súlyos megbetegedés (leukémia) leállásra nem kényszerítette. Szerencsére egy sikeres csontvelő beültetés után mára már jól van, gyógyultnak nyilvánították, bár a videók tanulsága szerint elég soványka. Személyes véleményem az, hogy Grönwall nagyszerű választás volt, orgánuma, hangjának kifejezőereje vetekszik a fiatal Bachéval.

A Skid Rownak az elmúlt 16 évben elég ideje volt a dalszerzésre, és arra, hogy kellőképpen kiérleljék, tökéletesítgessék a szerzeményeket. Szerencsére nem estek abba a hibába, hogy előrukkoljanak egy közel 80 perces, 18 számos lemezzel. A "The Gang's All Here" amolyan baksára szabott, negyvenegynéhány perces, lényegretörő kiadvány üresjáratok, félkész töltelékek nélkül. Hál' Istennek a "Youth Gone Wild"-féle nyaktörő himnikus slágereknek is akad utóda, pl. éppen az albumot indító "Hell Or High Water". Érdekes módon nekem egyelőre a komótosabb tempóban fogant "Time Bomb" és a rém egyszerű "The Lights Come On" című régisulis rock n' roll a kedvencem, de biztos vagyok benne, hogy idővel a többi nóta is beérik nálam - kivéve talán a dallamában elég laposka "Nowhere Fast"-ot. Azt viszont sajnálom, hogy az ügyeletes líra (October's Song) - miközben remek kis dal - nem éri el a méltán legendás elődei (18 And Life, Wasted Time) színvonalát.

Lehet, hogy a Skid Row már túl van teremtő erejének csúcsán, de ez a lemez ékes bizonyítéka, hogy még így is sarokba ültetik az egyébként tagadhatatlanul tehetséges fiatal trónkövetelőket, mint amilyen pl. a Girish And The Chronicles, bár kétségtelen, hogy ehhez kellett némi vérfrissítés.

Tartuffe