Stryper: The Final Battle (2022)
Kiadó:
Frontiers Music
Honlapok:
www.stryper.com
facebook.com/Stryper
Kissé csodálkoztam, mikor a csapat felkent szakértője, Tartuffe sommásan egy szóval, és hát nem a leghízelgőbbel jellemezte az új Stryper albumot: én addigra túl voltam jó pár meghallgatáson, és nem találtam semmivel sem gyengébbnek a végső csatát, mint az elsőt, amikor a csíkosba öltözött Isten-lovagjai először mértek csapást a gonosz seregeire – a kisebbség szerint meg a jó ízlésre – , de hát én igazából soha nem találtam akkora különbséget a csíkosok albumai között, mint az a szakavatottaknak sikerült, akik két, három, esetleg még több korszakra tudják tagolni az együttes munkásságát.
Nézze hát el a kedves hallgató, ha esetleg kevésbé lennék szakszerű ezen kritika megírásában, de hát mit csináljak, ha a lemezt kezdő orbitális sikoly úgy billentett fenéken, hogy egyből a nyolcvanas években találtam magam, és mi lehet a kedvesebb a korosodó férfiúnak, mint ifjúsága felidézése? Hát még több Styper.
Tartuffe kolléga azonban nem szokott a levegőbe beszélni, így aztán talán a szokásosnál "élesebb" fülekkel próbáltam azokat a hibákat megtalálni, melyek ítész barátomat az emberi végtermék említésére ragadta, de mindhiába: vannak ugyan visszatérő motívumok, melyek nem éppen a progresszió csúcsát verdesik, és hát a hatásvadászatot sem felejtették el a fiúk, de mit csináljak, ha több mint tizedszeri hallgatás után sem találok olyan erodáló aspektust, ami akár a zeneszerzői vagy hangszeres játékban, esetleg a hangzásban megnyilvánulva zuhanna akkorát, mintha egy zsiráf pottyantotta volna le a földre – bár a zsiráfok foltosak és nem csíkosak.
Abban talán igazat adok, hogy nincsenek kiugróan jó szerzemények, de egyik sem veri le a patinát az öreg hangszerekről – a fiúk úgy tudják a színvonalat tartani, hogy az ne essen egy bizonyos szint alá, és az is igaz, hogy a lemez második fele talán kissé erősebb, mint az első, köszönhetően a retroszaftban tocsogó riffeknek. A dallamok íve persze most is képes az érzékenyebb hallgatókat halk ciccegésre késztetni, de ez mindig is a csapat sajátja volt, és azt, aki ebben némi giccset talál, nem akarom meggyőzni, mint ahogy az édes – érted, sweet – íz élvezetességéről a csoki-ellenségeket.
A banda fő hajtóereje persze most is Michael Sweet, aki nem képes leállni, és idén már aktív közreműködője volt az "Iconic" szupercsapat debütjének – no, látjátok, az viszont nem tudott annyira elkapni, mint jelen alkotás, pedig az egy főre eső zsenialitás minden bizonnyal magasabb a projekt esetében, de mit csináljak, ha még erőltetve sem tudott közel férkőzni hozzám az a lemez, pedig én aztán két pofára tudom zabálni a tortát – de ezen írás most nem annak a lemeznek a helye.
Mégis, mivel tudnám legegyszerűbben jellemezni a "The Final Battle"-t? Hát olyan Styperes – és mint tudjuk, a mással össze nem téveszthető hangzásvilág általában jót szokott metalbirodalomban jelenteni, ahol még a penetránsan trágya megszólalásnak is megvannak a maga követői. S hogy miben tér el jelen album a többitől? Talán abban, hogy néha, a csata hevületében fel-felüti fejét a játékosság, ami ilyen morc hadfiktól általában szokatlan.
Nem mondom azt, hogy nem született még ennél jobb Stryper munka, de ahhoz elég jól összekapták magukat a fiúk, hogy azt, amit a Strypertől átlagosan várni szoktak a hallgatók, megkapják. Ez pedig bőven elég a győzelemhez, főleg így, a végső csata során.
Garael