Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Az idei bizonyos értelemben Vinnie Moore éve volt. Kezdjük ott, hogy egy viszonylag hosszú "lappangási időszak után" felpörögni látszik ez a - hogy is mondjam csak? - kompakt méretezésű, folyamatosan vibráló energiabomba. Május 9-én rövid idő alatt harmadjára adott koncertet fővárosunkban, amiről Túrisas kolléga annak rendje-módja szerint beszámolt, lelkesedését pedig teljes mértékben igazoltnak gondolom. Erre itt van egy új album, ami több szempontból is meglepetés: egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy idén még várható tőle új anyag, szinte véletlenül találtam rá, másrészt életében először olyan lemezt adott ki, amelynek az első felén énekes dalok szerepelnek, és csak a "B oldalon" sorakoznak föl a tőle megszokott instrumentális szerzemények.

Az általam olvasott interjúk alapján az történt, hogy Vinnie a pandémia miatt 2020-ban otthon ragadt, és elhatározta, hogy az elmaradt koncertek helyett gyorsan összetákol egy 5-6 instrumentális dalból álló EP-t, amit csak digitálisan fog megosztani a közönséggel. Végül azon kapta magát, hogy a demóit hallgatva a zenével együtt énekdallamok is zsonganak a fejében. Fölhívta néhány énekes cimboráját, akik gyakorlatilag szövegfoszlányokat és főbb dallamvezetéseket kaptak tőle, valamint teljes szabadságot arra, hogy végső formába öntsék a nótákat. A "kollaboráns" énekesek a következők voltak: Keith Slack (Mother Road, Mudpie, Steelhouse Lane, MSG), Ed Terry (American Maffia), Mike DiMeo (Riot, Masterplan) és Brian Stephenson (Aggressor). Bár a DiMeoval készült Masterplan lemezt például nagyon kedvelem (MK II, 2007), azt kell mondjam, itt most Ed Terry viszi el a prímet. A számomra korábban ismeretlen énekes, dalszerző, producer eszméletlen jó adottságokkal rendelkezik, azóta egy nagy csomó videót néztem meg tőle...

Noha Vinnie Moore - az UFO-ban eltöltött közel 20 évet kivéve! - lényegében instrumentális előadó, és én is régi rajongója vagyok e műfajnak, most jobban megfogtak az énekes darabok, valami kis frissesség lengi be őket. Sokan talán vérbeli hard rock dalokat várnának, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi időben, főleg az általam igen kedvelt, legutóbbi "Soul Shifter" (2019) albumon, Vinnie határozottan blues-funk (jelzésértékű jazz-fúziós) irányt vett. Az énekes dalok ennek megfelelően alakulnak, sőt erős southern rock hatásokat mutatnak (Vinnie ugyanis nagy Allman Brothers Band és Lynyrd Skynyrd rajongó).

A 12 számot fölsorakoztató "Double Exposure" meglehetősen furcsa dramaturgiával összeállított album. Az első felén találhatók az énekes dalok, majd - és itt a csavar! - ugyanezen szerzemények instrumentális változatai következnek. Az egészben az a döbbenetes, hogy ez az első néhány hallgatás alatt még csak föl sem tűnik, és nemcsak arról van szó, hogy minden nótának más a címe (így a cím alapján a párhuzamok nem nyilvánvalóak), hanem leginkább arról, hogy az instrumentális változatok annyira másmilyenek, Vinnie olyat tekert a nyakukon, hogy csak szép lassan derül ki a turpisság...

Az énekes változatok közül az Ed Terry által fölénekelt "Vertical Horizon" tetszik legjobban, a lemez instrumentális feléről pedig az "In Too Deep" jön be igazán. Nagyon érdekes ez a kiadvány, egyedi és megkapó kísérlet, hiszen arra mutat rá, hogy egy és ugyanazon szerzemény mennyire más irányt vehet, ha kicsit változik a koncepció, vagy esetleg belenyúlhat egy másik muzsikus is. Bravó Vinnie!

Tartuffe