Avatarium: Death, Where Is Your Sting (2022)

avatarium_2022.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/avatariumofficial

Az Avatarium szövevényes történetében most már magam sem tudom, hová helyezzem az elméletileg krónikus fáradtságban, gyakorlatilag egy szupererővel bíró – ha már olyan népszerűek a Marvel hősök, nehogy már a kedvenc stílusunknak ne legyen beavatott szuperhőse – metal zenész rendületlenségével alkotó Leif Edlinget, de az biztos: a csapat lelkévé mára Jennie-Ann Smith énekesnő vált, aki egy stílusidegen világból érkezve mutatta meg a metal világának, hogy nem muszáj ahhoz bőrpólyában, elektromos gitár alakú csörgővel eltölteni a gyermekkort, hogy ikonikus alakjává váljunk a fémzenei undergroundnak.

A doom metalról ráadásul nem éppen a kedves jelző jut az ember eszébe, de Jennie képes gyönyörű hangjával némi földöntúli bájt vinni a cammogó-gyászos-depresszív riffek és dallamok közé. Több kritikus Dioval hasonlította össze az énekest – számomra azonban egy lágyabb, cirógatósabb és kissé elszállósabb attitűdöt valósít meg hősnőnk, aki még a legbánatosabb zokogások közt is képes reményt fakasztani a világ végét váró hívek között.

Az Avatarium – bár Leif gyermekeként indult – Jennie hatására és Edling visszavonulásának következtében többé vált, mint az epikus doom egyik zászlóvivője: hatásaiban ugyanúgy ott van némi pop – bár torz, formáját vesztett módon –, mint a beat vagy a pszichedelikus, esetleg a dark rock. Ezt az elegyet tartja össze az énekesnő és férje, a gitáros, Marcus Jidell, aki egyébként csellón és zongorán is játszik, kiteljesítve ezzel felesége éteri hangját – már a hangszerek ezen stílusidegen volta is jelzi: itt többről van szó, mint amit Edling megálmodott, és ha a nyitószám csellós nyüszítésére nem kezd el a kezeden a bőr összerándulni, akkor hagyd is az egészet, nem neked való a lemez.

Az album címadója pedig egy szerzeményben sűríti össze mindazt, amit eddig sekélyes szókincsemmel éreztetni próbáltam, egyértelműen húzónótaként mutatva az utat, ahová a csapat vezetni akarja a hallgatót, az egész úgy tud az égbe lökni és a mélybe taszítani, hogy nem érzed az ellentétet, a finom pszichedelia képes úgy simogatni a füledet, ahogy azt az énekes hangja teszi.

Természetesen az öreg, tradíciókba merevedett doom-hívőket sem akarom elriasztani: a "Stockholm" nyitó riffje hallatán minden bizonnyal megcsap a kinyíló kriptából áramló huzat, hogy aztán Jennie szinte folkos dallamai küldjenek örvénylő, színváltó zuhanásba, amit Jidell játéka tesz igazán méllyé; mindezt úgy, hogy ne a pokol, hanem valami más, szép és jó jusson az eszedbe, és amitől inkább ölelni, mintsem ölni támad kedved.

A "Psalm For The Living" úgy kezdődik, mintha Elvis "Falling In Love"-ját akarná a saját képére formálni a csapat, a "God Is Silent" azonban gyorsan kiábrándít: tipikus Edling riff robban a csendbe, majd ismét a dallamoké a főszerep, de még nincsen vége: progresszív módon változik a tempó, és Jidell pszichedelikus szólója taszítja az elvetélt refrént doomba.

A lemez számomra nagy meglepetése a "Nocturne" – ilyen idáig nem volt az Avatarium által nyújtott meglepetések között –, a szerzemény talán a legmetalosabb darab, tudod, olyan tradicionálisan heavy módon, csak a refrén lágy dallamai gátolnak meg abban, hogy ne a szöges csuklószorítóhoz kapjál a szekrény mélyébe, ahol ott fekszik a felvarrókkal díszített farmermellény, és a "veszkó"-csizma.

Érett, minden percében meglepetéseket tartogató lemez született az Avatarium műhelyében, amit a stílustól idegen, mégis csodálatosan integrált elemek tesznek igazán egyedivé. Kavalkád? Igen. Reménykeltő? Igen. Mégis doom album? Igen. És még a zsebkendőt sem kel elővenned, hogy élvezd.

Garael

Címkék: lemezkritika