Kiadó:
Silver Linings Music

Honlap:
www.uriah-heep.com

Azért az nem épp egy szégyenlős, csuklásszerű minibüfi a viharos szélben, ha egy banda 53 éve folyamatosan tolja a cuccot és közben kiad 25 lemezt, ráadásul úgy, hogy a kritikusok már karrierjük kezdetén kajánul temették őket, miközben ők - lefitymálva a rosszindulatú kétkedőket - számos tragédiát, több tagcserét, zenei korszakot meg- és átélve folyamatosan meg tudtak újulni. A Uriah Heep sohasem volt a "szakma" filiszteus megmondóembereinek kedvence, de ők minden epebajos szkeptikusra rácáfoltak.

Az utóbbi időben az előszeretettel retróhullámokat lovagló Frontiers kiadónál jelentek meg a lemezeik, de az új album - bevallom: ennek a hátteréről gyakorlatilag semmit sem tudok - már a Silver Linings Music gondozásában került a manapság egyre inkább csak virtuálisan létező polcokra. Mostanában sajnos elég gyakran látogatta a Uriah Heep-családot a kaszás: 2020-ban meghalt két korábbi oszlopos tagjuk is: Lee Kerslake és Ken Hensley, 2021-ben pedig eltávozott az élő rocklegendák sorából egykori énekesük, John Lawton is, akiről mindenképpen illő és igazságos megjegyeznünk, hogy a német Lucifer's Frienddel is hatalmasat alkotott.

A lényeg, hogy a csapat - amelynek emberi számítás szerint talán már nem is kellene léteznie - az utóbbi időben komoly fiatalításon esett át. Ez mondjuk relatív, hiszen a legfiatalabb tagjuk is az ötvenes éveit tapossa, de ez egy olyan bandában, ahol a mára már egyetlen alapító tag, Mick Box lassan 76 éves, gyakorlatilag "csikó" kategória. Azt ugyan nem állítom, hogy a Uriah Heep megtáltosodott, de az a benyomásom, hogy - meglepő módon - újfent képesek voltak tartalék energiákat fölszabadítani. Már az előző, 2018-ban megjelent legutolsó lemezükkel kapcsolatban megjegyeztem, hogy a "Living The Dream" a 2000-es évek eddigi legjobb Heep anyaga volt.

A "Chaos & Colour" nemcsak a borítóterv tekintetében üde, színes, fiatalos, a hangzás is frissült kicsit (értsd: még kevésbé retró) és a dalokból egyáltalán nem árad a lélektelen rutin áporodott levegője (tessék csak meghallgatni a csatolt klipes dalt!). Egyszerűen fölfoghatatlan számomra, hogy fél évszázad és 25 lemez után honnan jönnek még mindig az új dallamok, a zsenge, ropogós ötletek. Emberi számítás szerint ezeknek a muzsikusoknak már fáradt, kiszámítható, önismétlő zenét kéne játszaniuk fapofával, miközben végig csak a gázsira gondolnak. Akik látták őket élőben, tudják, hogy ez mennyire nincs így.

Persze nem állítom, hogy amit hallunk, forradalmian újszerű, hogy ne lennének ismerősek a megoldások, olykor már-már elcsépeltek a riffek, dallamok. Ennek ellenére ez mégis izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint amit sok fiatal formáció művel ebben a zsánerben. Alighanem arról van szó, hogy maga a stílus lett bizonyos értelemben "datált", hiszen a mai napig a régi nagy öregek dominálják a színteret. Nyilván nem baj, ha a fiatalok új utakat keresnek, bőszen kísérleteznek, de nekem az a benyomásom - lehet, csak mert magam is egyfajta Matuzsálem vagyok -, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni a formanyelvvel, a zenei készlettel - képtelenek visszaemelni a rockzenét a mainstreambe.

A "Chaos & Colour" nagyon csecse kis lemez. Alighanem kénytelen leszek elvenni a "Living The Dream"-től a 2000-es évek eddigi legjobb Heep anyaga címet.

Tartuffe