Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Szinte már hallom a nyafogást, a "szakmai öntudattól" fűtött berzenkedést: a lemez hivatalosan még meg sem jelent (a megjelenés beharangozott dátuma: 03.03.), ráadásul egy órásnál hosszabb igen összetett, nehezen emészthető progresszív rock/metál kiadványról van szó; hogy képzeli ez a majom, hogy már most kritikát ír róla?! Nos, így. Nem tartozom magyarázattal, részletes önigazolással senkinek, a véleményemet írom le, ha pedig később úgy látom, hogy ítéletem elhamarkodott volt – ez 2008 óta (és közel ezer kritikával később) olyan kevésszer fordult elő, hogy egy kezemen meg tudom számolni –, akkor utólag én leszek az első, aki elismerem, hogy gyarló és esendő vagyok.

Szóval itt van nekünk az új Haken. Nemcsak a lemez új, hanem bizonyos értelemben a zenekar is, bár a kreatív mag maradt, "jelentős zenei nézetkülönbségek" miatt – bármit is jelentsen ez – Diego Tejeida kilépett, helyére pedig a régi-új billentyűs, Peter Jones került (aki nem mellesleg már az előző albumon is föltűnt vendégzenészként). Nehéz lenne megmondani, hogy Peter Jones újraigazolása miatt, vagy éppen a "zenei nézetkülönbséget" kiváltó szemléletváltás miatt, de a "Fauna" hangzásképe érezhetően eltér az előző két lemezétől, és nagyon jelentősen az első néhány albumétól.

Meg kell adni, a Haken vérbeli progresszív formáció, mindig keresi az új utakat, a megújulás lehetőségeit, mert irtóznak az önismétléstől. Ennek szellemében született meg az egyszerre futurisztikus, egyszerre retró, ’80-as éveket idéző "Affinity", valamint ilyen indíttatásból – és talán részben a Mike Portnoy-jal megosztott színpadi élmények hatására – a "Vector" (2018) és a "Virus" (2020) elmozdult egy keményebb, metálosabb – mindenki értse jól! – dreamtheaterösebb irányba. Van, aki értékelte, de legalábbis elfogadta ezt a kísérletezést és van, aki a "Virus"-szal végleg elengedte őket. Nekem a "Virus" nagyon bejött (a lemezt záró kétperces nyűglődést leszámítva), még úgy is, hogy némi szimpátiával figyeltem a kezdeti zenei szemléletet, a finomabb, cizelláltabb megközelítést hiányoló régi rajongók panaszait.

Hogy milyen furcsán vicces fordulatokat produkál az élet: én most kerültem abba a lelkiállapotba, amelyikben az első néhány lemez szerelmesei találták magukat az elmúlt néhány évben. A "Fauna”-val a banda a kísérletezés egy olyan fázisába lépett, ahová már csak nagy vonakodva, kényszeredett mosollyal az arcomon tudom követni őket. Nehéz megmagyarázni, hogy mi változott. Az pl. azonnal, az első hallgatásra föltűnt, hogy az első (és nem is éppen dallamos) gitárszólóra a negyedik számig kell várni. Tudom, hogy ez már csak az olyan merev, minden újdonságra gyanakvóan tekintő "tatarockernek" tűnik föl vagy okoz problémát, mint amilyen én vagyok, de ez van.

Az olyan dalok, mint a "Nightingale" vagy a "Beneath The White Rainbow" szimptomatikusak abban az értelemben, hogy belőlük világosan kiolvasható: a dallamosság és a gitárszóló, mint a rockzene szent és sérthetetlen "intézménye" különösebb lelkifurdalás nélkül föl vannak áldozva a djentes szinkopáció és a poliritmizálás oltárán. A "The Alphabet of Me" pedig nekem már konkrétan hallgathatatlan pop/electro szörnyszülöttnek tűnik. Valahogy az egész album túlzottan gépies, technikai, futurisztikus, lélektelen lett. Kiemelkedően a legjobb szám egyértelműen az igen összetett, ám (a maga hakenes módján) dallamos, 11 perc fölötti "Elephants Never Forget", amelyben – a lemez szempontjából atipikusan – több hangszeres szóló is van. Ez a szerzemény nagyjából olyan, mintha a Dream Theater "Six Degrees Of Inner Trubulence" album első lemezéről maradt volna le. Talán az is jelzésértékű, hogy a Haken a Between The Buried And Me-vel és nem pl. a The Flower Kings-szel, de még csak nem is a Circus Maximus-szal indul turnéra.

A hiba alighanem az én vevőkészülékemben van. A zenészek lenyűgözőek, a dalok szokatlanul különlegesek és technikailag igen bonyolultak, a zenei képzettség, kompetencia, kreativitás szembeötlő: a lemezt mégis hagyom a polcon. Most először. Majd megveszik, akik nálam fiatalabbak és rugalmasabbak. Illetve ők már nem veszik meg, hanem sztrímelik valahonnan, rosszabbik esetben jutyúbon hallgatják. A parádés "Elephants Never Forget"-et (na jó, meg alkalmasint a lemezt nyitó bikaerős "Taurust"-t és az albumot záró, igen hangulatos "Eyes of Ebony"-t) én is fogom - mármint sztrímelni.

Tartuffe