Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.rogerstaffelbach.com
facebook.com/roger.staffelbach
roger-staffelbach.bandcamp.com

Roger Staffelbach neve még úgy sem fog sokat mondani az átlagos fiatal rockrajongónak, hogy az amerikai neo-klasszicizmus első számú formációjában, az Artensionben több mint tíz évet lehúzott Vitalij Kuprij mellett, akivel hét (!) közös lemezt is kiadtak. Az Artension Kotta kolléga jóvoltából még az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba is bekerült, bár a kommentekben nagyjából megbeszéltük, hogy a Mike Varney (Shrapnel Records) által fölkarolt csapat igazából csak az első négy albummal alkotott érdemlegeset, azután "alaposan ellaposodott". Érdekességként jegyzem meg, hogy - noha lemezt még nem adtak ki - az Artension 2016 óta elvileg újra aktív, sőt (ha lehet hinni a Wikipédiának) Chris Cafferyt is (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) a sorai között tudhatja.

Az eredetileg svájci származású Staffelbach egyszer már próbálkozott az Artension keretein kívül is, volt egy Angel of Eden nevű formációja Carsten Schulz énekessel, Mistheriával a billentyűknél és Steve DeGiorgióval, aki már annyi bandában bőgőzőtt, hogy lassan könnyebb lesz fölsorolni, hol nem muzsikált még. Az Angel of Eden egyetlen, "The End Of Never" (2007) című lemeze nem is lett rossz, született is nálunk róla egy kritika, melynek egyes részleteit nyugodtan beilleszthetnék ide hasznos információforrásként (de talán jobb, ha egy az egyben újraolvassuk - már ha valakit érdekel).

A "The Quest" tehát Staffelbach első szólólemeze. Ezúttal nincs énekes, az instrumentális anyagon egyértelműen a gitáros maga van a főszerepben. Azért akadnak itt komoly mellékszereplők is, hiszen John Macaluso dobol (Malmsteen, TNT, Ark, Michael Romeo, Alex Masi), újra Steve DiGiorgio kezeli a bőgőt és a talán kevésbé ismert, de nem kevésbé tehetséges Ariel Perchuk (Kenziner) billentyűzik. Annak idején az Artension lemezek sajnos rettenetesen szóltak, de a "The Quest"-re ez hál' Istennek nem jellemző. Staffelbachnak volt annyi esze, hogy a keverést és maszterelést a kiváló gitáros-producerre, Simone Mularonira bízza (pl. DGM, Michael Romeo, Sunstorm, Eldritch, Labyrinth, Trick Or Treat, Lione – Conti stb.).

Az ember azt várná, hogy Staffelbach zombiagyú Malmsteen klónként, dallamtalanul tekeri végig a lemezt, de valójában nem ez a helyzet. A szerzemények egészen élvezhetők, dallamorientáltak, sőt - meglepetésre - nem is annyira Malmsteen hatása a domináns (jó, azért egyértelműen kihallható), hanem talán inkább a korai MacAlpine és Vinnie Moore albumoké. A 10 tételből nyolc saját, kettő pedig földolgozás. Sajnos az utóbbiak az erősen lerágott, sőt tükörsimára, szinte sterilre szopogatott csont kategóriába tartoznak: Vivaldi egyik nyári tétele a Négy évszakból (Presto) és Bach Ariája a 3. D-dúr szvitből.

Ezzel a kiadvánnyal Staffelbach biztosan nem indít be media őrületet, a tinilányok nem fogják sikítva dobálni melltartóikat a színpadra, sőt még azt is kétlem, hogy rajtunk kívül e megjelenésről beszámol még valaki a magyar "rock sajtóban", de nem ez számít. A ma már őskövületnek tekintett neo-klasszikus gitárzenére nyitott hallgatók viszont tölthetnek a lemezzel egy meghitt kb. 40 percet.

Tartuffe