Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Egykoron hatalmas rajongója voltam a brit neo-progresszív rocknak, de azóta elkezdtek a műfaj nagyjai - kiváltképp a Marillion - gyöngélkedni és az én ízlésem is sokat változott. A zsáner természetesen most sem hagy hidegen (elvégre is az ember nem váltogathatja a kedvenceit, mint a zoknit), ezért nagy örömmel tölt el, hogy a némileg elöregedett stílusban akadnak új arcok, trónkövetelők, vagy ha úgy tetszik: hagyományőrzők. Ebben a kategóriában mindenképp külön említést érdemel a holland Knight Area és recenzióm tárgya, a francia kanadai Mystery, jóllehet már mindkét formáció erősen benne van az érett férfikorban, azaz már nem fiatalok.

A Mystery munkásságát 2012 óta követjük figyelemmel itt a blogon, azóta már három lemezüket recenzáltuk. Az idén május 15-én megjelent "Redemption"-re kicsit hosszabb ideig, teljes 5 évig kellett várni, s ennek alighanem a pandémia lehetett az oka. A legutolsó, 2018-as albumhoz érkezett kommentben megjegyezte az egyik olvasónk, hogy a Mystery zenéje nem túl izgalmas, eléggé kiszámítható ritmikailag, dallamvilágában és fölépítésében is, mégis irgalmatlanul profi a hangszerelés, a megszólalás, és a szép tálalás valahogy az egészet ínycsiklandóvá tudja varázsolni. Nem is érthetnék jobban egyet a véleménnyel!

A stílusra egyébként is jellemző az atmoszférikus, komótosan, de hatásosan építkező jelleg, és ezt a gitáros, Michel St-Père által vezetett együttes nagyon profin csinálja. A legendás Yes sorait is megjárt, azóta már a zeneiparból is kiábrándult Benoît David énekes helyére érkező Jean Pageau-val szerintem sikerült is még egy szintet lépniük. Jót tett nekik, hogy immár kevésbé van Yes-tribute jellege a muzsikájuknak; fölerősödtek a Pink Floyd-hangulatok (elsősorban St-Père gitárjátéka miatt) és a brit neo-prog hagyományok. Azt kell mondjam, hogy manapság mindkét vonulatnál, a Yes ős-progjánál és a Marillion neo-progjánál jobban teljesítenek. Az új, Yesnek már alig nevezhető csapat által készített "Mirror To The Sky" (2023) nekem dögunalom (Jon Anderson szerintem szét is van csúszva idegileg, hogy mit művelnek a zenei örökségével), csakúgy mint bármi a Marilliontól a "marillion.com" (1999) óta.

A "Redemption" tök jó lemez lett. Ugyan a közepe felé egy kicsit elálmosodik (Every Note, Pearls And Fire), de a végén egészen új erőre kap, a majd 20 perces zárótétel, az "Is This How The Story Ends?" pedig a hossza ellenére nem egyszerűen jó nóta, hanem az eddig britek által dominált műfaj kiemelkedően legjobb új tétele, a neo-prog toplista idei aranyérmese.

Tartuffe