Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.Extreme-Band.com
facebook.com/extremeband

Elindult a visszaszámlálás: a Winger bemondta a hetet, az Extreme most a hatot. Ki lesz az ötös? Még egy legendás banda a '80-as évek végéről, '90-es évek elejéről, akik 5-10-15 évenként adnak ki új albumot? Szinte leírni is szörnyű: a bostoni illetőségű Extreme karrierje majdnem 35 éve indult az első lemez megjelenésével (ami még az elfeledett jeles mesterremekek rovatunkba is bekerült). Nagy tisztelője, sőt rajongója vagyok a csapatnak, de az tény, hogy a minden másodpercében zseniális "III Sides To Every Story" (1992) óta engem nem igazán tudtak megszólítani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az azóta elmúlt kb. 30 évben mindössze két lemezt sikerült kiadniuk.

Nyilván nagyon vártam az új anyagot, amelyen elvileg 2017 óta dolgoztak komolyabban. Bár Bettencourt valahol azt nyilatkozta, hogy akár három-négy lemezre való nótát is megírtak, a "Six"-re végül csak 12 dal került föl. Aki valamiféle "Pornograffitti 2"-t várt az együttestől, az nagyot fog koppanni. Ezúttal nem "Get the funk out!" felkiáltással fogtak munkához, sőt úgy tűnik, most kifejezetten úgy indultak neki a dalszerzésnek, hogy: "Let's not get the funk out!" Funk tehát nincs, ellenben van nyers, karcos gitárhangzás (persze lélegzetelállító szólókkal), dübörgő, feszes ritmusszekció (Pat Badger szerintem még sohasem szólt ilyen vadállatul) és egy érezhetően tudatos törekvés, hogy a korábbiakhoz képest új utakat járjanak.

Sommás ítéletem az, hogy az új utak, hangzások, kifejezési formák keresése kb. félig sikerült. Maga a lemez is amolyan "fifty-fifty" anyag. Az első felében (a "Small Town Beautiful"-ig) úgy sikerült frissíteni, hogy az Extreme önazonos maradt, de a lemez második fele tele van olyan dalokkal, ahol a kísérletezés, az útkeresés egy kicsit tudathasadásos állapotba - hogy ne mondjam: zsákutcába - vezette őket. A "The Mask" például meglepően Volbeat-jellegű szerzemény, ha Poulsen énekelte volna föl, mehetne a dánok következő albumára. A "Thicker Than Blood" határozottan Rage Against The Machine-típusú hatásokat mutat, s ezt a helyenként szinte indusztriális körítéssel tálalt vegyesfölvágottat tényleg nagyon furcsa az Extreme-től hallani. A "Save Me"-t pedig mintha az Alice In Chains írta volna. Ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem állítom, hogy rossz számok, csak egyszerűen nem Extreme. Egyedül az "X Out" jön be, de azt sem úgy hallgatom, mint Extreme szerzeményt. A "Beautiful Girls" diszkós hitványságára már nem is találok szavakat, Ed Sheeran három ilyet ír naponta - legföljebb gitárszólót nem tesz bele. Ezek után a "Here's To The Losers" című ballada úgy kellett a lemez végére, mint egy falat kenyér.

Sajnálom, hogy már nem képesek olyan teljesítményre, mint a '90-es évek elején. A Winger "visszatérése" ennél sokkal jobban sikerült. Ha nem lenne az első öt nóta és a záró tétel, meg se venném a lemezt. Ettől függetlenül Bettencourt továbbra is lenyűgöző...

Tartuffe