Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/officialmetalchurch

Szinte borítékolható volt, hogy Mike Howe érthetetlen és tragikus halálát követően egy dühös, pesszimista hangvételű alkotás fog születni a kultikus csapat műhelyében. Az már csak (keserű) hab a tortán, hogy idén a műfaj egyik leges-legjobb ütősének számító Kirk Arrington is eltávozott közülünk. Ezzel együtt immár ötre rúg azon muzsikusok száma, akik játszottak ebben a bandában, és nincsenek az élők sorában (még David Wayne ismert közülük leginkább, Rick Condrin és Aaron Zimpel lemezen nem, csak demón szerepelt anno 1981-ben). Mintha valami átok ülne rajtuk…

Mivel az újonnan igazolt énekes, Marc Lopez (Meliah Rage) hangja meglehetősen karcos, akárcsak Wayne-é volt, adta magát a korai évekhez visszakanyarodás, mint marketing szöveg és koncepció, ezt Vanderhoof előzetesen rendszeresen el is sütögette. A végeredmény mégsem lett teljesen olyan, mint az első két album. A lemez első fele valóban szokatlanul agresszív, amely Lopez acsarkodó vokalizálásával inkább thrash már, mintsem US power, ezen a ponton inkább jutnak eszünkbe olyan bandák, mint az Overkill és az Annihilator, mintsem mondjuk az Armored Saint. A címadó speciel az év zúzdája szerintem, csodálkoznék, ha ennél feszesebb számot szállítana valaki 2023-ban.

Ha így folytatódna a muzsikálás tovább, le is csapnám gyorsan a korábban kifejtett metaforámat, és a képzeletbeli bokszmeccsen ekképp hirdetnék végeredményt: az Overkill és a Metallica nem bírt egymással, de jött a Metal Church a 'semmiből' (egy másik zsánerből), és egy-egy jól irányzott balegyenessel padlóra küldte mindkettőt. Hogy ez nem így lesz, annak oka a lemez második fele, ahol is visszafogottabb némileg a lendület. Ami önmagában nem lenne probléma, hiszen a rafinált, jellegzetesen zakatoló középtempós riffek legalább annyira részét képezik ennek a zenekarnak, mint az odacsapós nóták. A gond inkább az, hogy ezek a számok nem mindig hundred percent metálcsörcsösek, mondjuk egy felpörgött Accept is tolhatná némelyiket (de pl. a "Say A Prayer With 7 Bullets" egy faja kis Megadeth sláger) – mintha Vanderhoof keze alól ezúttal kevésbé egyedien hömpölyögnének elő a gitártémák.

Hozzáteszem, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó eset, amikor a Fémtemplom megfárad kicsit a későbbi menetekre… - ha már bokszmeccs, ugye. A másik kritika, amely esetlegesen megformálódhat egyesekben: Lopez hangja szerintem nagyon frankó, de kicsit túlénekli a számokat. Mintha szándékosan kapott volna nagyobb teret a bizonyításra; meglehetősen exponált, sokat szerepel, egy csipetnyivel talán többet, mint az ideális lenne. Engem ez kevésbé zavar, de ide a bökőt, hogy lesz olyan, akit igen. A hangzásba ezzel szemben nem lehet belekötni, tisztán és dögösen szól a CD, soha rosszabbat a másod (harmad?) vonalból.

Azért összességében combos alkotás ez, még ha el is távolodtak kissé a közelmúltbéli önmaguktól (jelenleg a Helstar/Sanctury vonallal több rokonságot érzek, mint a Howe érával); és a dühét, frusztrációját is tökéletesen érteni. Ennek kellett jönnie most, hogy a gyászt feldolgozzák. Ami egyúttal egy új korszak kezdete is lehet. Kicsit talán több szerencsével, mint eddig.

Kotta