Voyager: Fearless In Love (2023)

yyy_103.jpg

Kiadó:
Season Of Mist

Honlapok:
www.voyager-australia.com
www.voyager.bandcamp.com
facebook.com/voyageraustralia

Szögezzük le, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál egy émelyítő, irritáló, hazug és hivalkodó pénzkidobás gyakorlatilag nulla zenei hozadékkal. Ez nem jelenti azt, hogy egy-két előadó, együttes éppen ezzel a tartalmatlan giccsparádéval ne kezdhetne el egy vadi új, vagy gyorsíthatna föl egy korábban döcögő, bicegő karriert. A beindulásra jó példa az olasz Måneskin (már akinek ez az ízlése), a fölgyorsulásra pedig - remélem - jó példa lesz az ausztrál Voyager. 2015 óta - egyébiránt fogalmam sincs, hogy miért - Ausztráliát is meghívják vendégszerepelni az Eurovíziós Dalfesztiválra. Az idén májusban a messze déli kontinens volt annyira dögös, hogy a Voyagert jelölje a fesztiválra.

Mi régóta figyelemmel kísérjük a karrierjüket, de magunk is meglepődtünk, hogy a tagadhatatlanul fülbemászó  "Promise" című dallal a zsűritől megkapták a 6., a közönségtől pedig a 20. helyet, így összességében a verseny 9. helyezését nyerték el. Nyilván jó lenne több ilyen előadót, több ilyen típusú zenét hallani a hasonló jellegű műsorokban, de a "Promise"-t és bizony az új lemez egyik-másik tételét (pl. Dreamer, Daydream) más kontextusban talán már nem találja annyira szimpatikusnak az ősrocker, hiszen konkrétan diszkóritmusú, elektronikus, '80-as éveket idéző szinti aláfestéssel készült popdalokról van szó (némi jelzés értékű gitárriffel).

A 2014-es "V" és a 2017-es "Ghost Mile" albumok nálam némi késéssel alaposan beütöttek, de a legutolsó "Colours In The Sun" (2019) szerintem meglehetősen egyenetlenre sikerült, és nagyjából felerészt elég kommersz hangvételű is. Az eurovíziós szereplés is végleg egyértelművé tette, hogy az ausztrál "utazóknál" ez most az új irány. Nem vádolom őket, hiszen biztosan sok új rajongót nyertek vele, de az tuti, hogy tőlem idegen ösvényre keveredtek.

A 11 számos, 44 perc játékidejű "Fearless In Love" szerintem nem éri el pl. a "Ghost Mile" színvonalát, viszont határozottan szimpatikusabb dalcsokor a közvetlen elődjénél. Érezhetően a régi és az új rajongóknak is akartak kedvezni. A rádióbarát és dalfesztivál-kompatibilis dalokon túl szerencsére vannak tartalmasabb, fémesebb nóták is, mint pl. Sean Harmanis (Make Them Suffer) hörgésével karcosra vett "Ultraviolet". Akadnak Janus-arcú szerzemények is, mint pl. a "Twisted", amelyik tényleg olyan mintha a Pet Shop Boys adná elő amfetamin-tripen.

Továbbra sem értem, hogy miért olyan ritka holló náluk a gitárszóló. Nyilvánvaló, hogy az egyébként két gitárossal kiálló zenekarból nem a hangszeres tehetség és tudás hiányzik. Elvétve el is eresztik a kezüket, és ezt olyan jó (lenne) hallgatni! A lemez messze legkirályabb dalában, a "Submarine"-ben (amit alighanem Devin Townsend "Ocean Machine"-je inspirált) két gitárszóló (!) közé beékelve még egy billentyűszólót is kapunk! Ilyet szeretnék sokkal többet, összetettebb ritmusokkal, mint pl. a lemezt záró címadóban. Ez kérem egy igényes, jó lemez, de oly kevés erőfeszítéssel lehetne még jobb is...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika