Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

"Le roi est mort, vive le roi (Meghalt a király, éljen a király!)" – most én vagyok a herold, aki (ha nem is háromszor, mint utoljára XVIII. Lajos halálakor) az éterbe kiáltja az uralkodóváltás tényét. A csavar a történetben, hogy a Myrath-ot nem egy másik zenekar váltotta (le vagy fel), hanem maga a Myrath. Ez így elég erős kezdésnek tűnik, de sajnos igaz: ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett. Nem tudom, hogy összefüggésben van-e ezzel Elyes Bouchoucha billentyűs (az első lemezen még énekes is!) tavalyi távozása. Nekem mindenesetre nagyon hiányzik a csapat szürke eminenciása, mert ugyan Malek Ben Arbia gitáros a zenekarvezető és a fő dalszerző, de – állítólag – a klasszikusan képzett billentyűs (és hegedűs!) volt az, aki a keleti zenei motívumok metálba olvasztásáért felelt.

Akárhogy is, ha meghallgatjuk az együttes örökbecsű első albumáról (Hope, 2007) "Confession" vagy a "Last Breath" című tételeket, akkor egy kemény, karcos, SymphonyX-szerű progresszív metál zenekar "jön velünk szembe", akik úttörő módon szőtték bele muzsikájuk sötét szövetébe a keleti mintákat. Ezzel szemben a "Karma" (hogy kerül Tunéziába a hinduizmus?) egy színes, csili-vili popmetál album minimális orientalizmussal, ájronmédenes "óóóó"-zásokkal és olyan hard rock tételekkel, amelyek akár egy The Poodles vagy Eclipse lemezen is szerepelhetnének (pl. Let It Go). Mint mondottam, a váltás nem jött előzmények nélkül (a koncerteken magukat illegető hastáncos lányok és tűzköpő fiúk már jelezték a közönségszolgálat és az üzleti alapokra helyezés szándékát), de azért a "Karma" nekem még így is meglepetés volt. Zaher Zorgati, az énekes előzetesen már lenyilatkozta, hogy ez egy kommerszebb album lesz, amivel új, fiatalabb közönséget kívánnak megcélozni. Ő persze nem a kommersz, hanem a mainstream kifejezést használta, s közben önazonosságról is beszélt. Lelke rajta…

Azért mindenképp szeretném elkerülni a félreértéseket. Tényleg van valami folytonosság, önazonosság ebben a zenében. Erre garancia az a gigantikus talentum: hangszeres készség és dalszerzői képesség, ami messze kiemeli őket az átlagból. Nem lettek gyöngébb muzsikusok, a dallamérzékük sem fogyatkozott meg, egyszerűen csak szélesebb tömegekhez akarnak eljutni – a kereskedelmi megfontolásból született fazonigazítás erről szól. Az nyilván nem érdekli őket, hogy egy-két magamfajta őskövület, őket a kezdetektől fogva figyelemmel kísérő fan morog egy sort…

Objektíve ez egy marha jó album, Jacob Hansennek és Kevin Codfertnek köszönhetően (utóbbi játszotta föl a billentyű részeket) baromi jól is szól. Azt sem kétlem, hogy ezzel tényleg sok fiatalt magukhoz tudnak majd édesgetni, az pedig már tényleg egyéni szocproblémám, hogy én speciel nem vagyok édesszájú…

Tartuffe