Kiadó:
BMG

Honlap:
www.themandrakeproject.com

"Nekem hatalmas csalódás. Ilyen primitív, iskolás dobolást nem hallottam az Avenged Sevenfold fekete albuma óta."

"…kimondott csalódás egy 'Chemical Wedding' után."

Remélem, kollégáim nem fognak neheztelni azért, hogy az album "kiosztásakor" előzetes véleményeiket ide idéztem – ugyan az első kritikai megjegyzéssel egyetértek, a második azonban nem ennyire egyértelmű – s hogy miért is gondolom annak, pár, a kijelentés igazságtartalmát nem vitató, bátortalan mondattal próbálom meg elmagyarázni.

1998. Ez az az év, amikor Dickinson magára vette a letehetetlen terhet, a "Chemical Wedding"-ét, ami úgy lett megszületése pillanatában az adott korszak etalonja, hivatkozási pontja, hogy azt túlszárnyalni vagy csak megközelíteni is lehetetlen, ráadásul olyan egyöntetűen, kőbe – mit kőbe, acélba! – vésve, hogy azzal vitába szállni botorság, illetve szakmai vakság – bocs, süketség –, olyan paradigma megkérdőjelezése, ami a metal zene alaptézisei közé tartozik. Ettől függetlenül – elismerve, hogy bennem van a hiba – én legalább annyira szeretem az "Accident Of Birth" Maiden-közeli, ám modern világát, mint az utána következő alapvetés borongósabb, összetettebb, az adott időszak hatásait tökéletes szintézissé avató teljesítményét.

Az érdem azonban már akkor sem egyedül Dickinsoné volt: Roy Z, a Tribe Of Gypsies gitárosa egyedálló producerként tudta megragadni a klasszikus és modern egységét, nemcsak visszahozva Dickinsont és Halfordot a tévútnak bizonyuló szólóirányból, de új minőséget kicsikarva vissza is helyezte a képzeletbeli trónra a két ikont – és akkor még nem beszéltünk a kereskedelmileg ugyan bukásnak bizonyuló, ám kritikailag egyöntetűen csúcsalkotásként predesztinált Helloween albumról, a "The Dark Ride"-ról.

Roy Z tökéletes társnak bizonyult, aki hibátlanul látta az újkori Maiden "feltételezett hibáit", a túltolt epikusságot, a refrének végtelen ismételgetését, a tempóvariálásban megbújó játékosság – amiben ugye az együttes kiemelkedő tehetsége is megnyilvánult – lassú erodálását, illetve a hangzás modernizálásának elvetését. Persze egy lassan fél évszázada működő együttes esetében nem túl sportszerű a kreativitást és innovációs készséget számonkérni, ettől függetlenül úgy érzem, hogy a "The Mandrake Project" annak a többségét meg tudta valósítani, amit az anyacsapatból mára olyannyira hiányolunk.

19 év telt el a legutóbbi "Tyranny Of Souls" című szólómunka óta, a lemez 19 éve készül: olyan lenyomat, ami az énekes életének majd két évtizedét fogja magába, Bruce fizikai és lelki nehézségeivel, személyiségének, behatásainak, szemléletmódjának és alkotói lényeglátásnak változásával. Ebből következően lehetne a lemez széteső, dramaturgiailag inkoherens, kisebb és nagyobb zenei "cetlik" nagy, nehezen képpé varázsolható, pixeles fotója, de nem az! Persze azt sem mondhatnám, hogy egy markánsan kijelölt muzikális nyomvonalon halad, ám az általa teremtett hangulati egység a komponensek tobzódásának ellenére is megvan, és a különböző elemek leginkább Dickinson alapvető kíváncsiságának, érdeklődésének komor vagy játékos kérdéseire adott változatos zenei válaszai.

Az mindenesetre kedvező jelnek tűnt, hogy a 2015-ös "Book Of Souls"-on már megjelent jelen lemez egyik, Maidenre alakított száma, ami az idők folyamán egyik kedvencemmé avanzsálódott. A hangulat mindenesetre már akkor adott volt: sötét, súlyos, kicsit hidegrázós, amiben negatív és pesszimista hullámok örvénylenek, ugyanakkor ott bujkál – valahol a horizonton – a fény felszabadító ereje is.

Az "Eternity Has Failed" kitűnő prezentálása volt a "The Mandrake Project"-nek, ami bár többrétegű és nem igazán lineáris, mégis megragadta a lényeget, csakúgy, mint a lemez nyitódala, a filmzenésen nyomasztó "Afterglow Of Ragnarok", ahol a refrén optimista kicsengése törli le homlokunkról a riffek keltette izzadságcseppeket.

Játékos, egyben rockos groove-val indít a folytatás, amit már első hallásra is meg tudsz jegyezni, és ahol Roy Z kissé pszichedelikus szólója kavarja meg az érzelmek állóvizét – a "Many Doors To Hell" a lemez "slágere", könnyen emészthető és végletekig dallamos, ugyanakkor nem lóg ki a sorból, ami az alkotók dallamformálási képességét dicséri. Hasonló szellemben fogant a folytatás, hogy aztán a számomra legkedvesebb szerzemény mutassa meg, mire képes a gitáros és az énekes: a "Resurrection Men" az album egyik legösszetettebb darabja, a maga latinosan induló – és Morricone westerndalait idéző – akusztikájával, a fülből kitörölhetetlen refrénnel és egy csodálatos, Black Sabbathos váltással, ahol Roy Z végletekig torzított gitárja olyan mélyről szól, ahová Dickinson a hallgatót vinni kívánta. A lemez szövegét tekintve "sötét, felnőtt történet a hatalomról, a visszaélésekről és az identitásért folytatott harcról, a tudományos és okkult zsenialitás hátterében" – pragmatikus ember lévén nekem kissé furcsa Dickinson vonzódása a témához, a gonosz mibenlétéhez, az okkult irodalom számomra gyerekes következtetéseihez, de minden bizonnyal vannak olyanok, akiket hasonlóan be tud szippantani a téma, ami tökéletes egységet alkot a lemez zenei oldalával, amit ráadásul egy 12 részes képregény-ciklus egészít ki; ehhez hasonlót valamikor Alice Cooper bűvészkedett össze, és talán a Kiss, de hát mi nem volt, amit ők nem csináltak meg? :))

A "Mistress Of Mercy" mintha az "Accident Of Birth"-ről maradt volna le, és talán ez az egyik legkiszámíthatóbb dal a lemezen, amitől azonban nem kevésbé élvezetes, mint társai. Természetesen kapunk Bruce folkhoz való vonzódásáról is egy adag lenyomatot az epikus "Shadow Of The Gods"-ban, aminek dallamait bármelyik filmzene-író megirigyelhetné, és amitől bizseregni kezd a bőröd, már ha érzékeny vagy az elvágyódást, nosztalgiát kifejező merengésekre. Dickinson hangja ebben a dalban fénykorát idézi, olyan érzelmi hullámvasutat járva be, amitől összehúzódik a gyomrod, nem beszélve a tempóváltások lélegzetelakasztó remekléséről és áttételes érzelem közvetítéséről.

A lezárás méltó a lemezhez, egy majd 10 perces jutalomjáték, amiben benne van az egész "The Mandrake Project" nagyszerűsége: mint a megelőző szerzemény, engem kissé az Ayreon összetettebb darabjaira emlékeztet, pszichedelikus örvénylésével és a refrén ívének feszültségkeltő nagyszerűségével. Nem is folytatom tovább a lemez kivesézését, így is kissé hosszúra nyújtottam az ismertetőt, ráadásul egy olyan korban, mikor bárki azonnal bele tud hallgatni a recenzió tárgyába, apró (vagy kevésbé apró), a szubjektivitásból adódó csúsztatásokon kapva az írót.

S most visszakanyarodva kritikám elejéhez: igazuk van a kollegáknak? Minden bizonnyal, de én úgy gondolom, az album – a hosszúra nyúlt alkotói fázis ellenére – képes arra, hogy ha kissé jobban belefeledkezel, meggyőzzön arról, amit mindnyájan sejtettünk: a Dickinson-Roy Z páros képtelen hibázni – ellentétben velem, aki kénytelen ellentmondani társai véleményének, de talán jól is van ez így, hiszen nem vagyunk egyformák.

Garael