Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.rage-official.com
facebook.com/RageOfficialBand

Bár például a "Reflections Of A Shadow" is megvan bakeliten, a korai, speedster Rage-re annyira azért nem kattantam rá anno. A Terrana-Smolski korszakban szerettem meg úgy igazán őket, és ekkor fedeztem fel újra a '90-es évek második felének egyébiránt remek albumait is. A szupergrúp felállás feloszlását követően aztán megint a pálya szélére kerültek, nem is tudom, meguntam őket talán. Azok a lemezek nem voltak igazán jók, és élőben sem csavarták le a fejemet már. Azt hiszem, leginkább a visszafejlődés, a hátrafelé lépkedések zavartak igazán. Peavy alighanem elvesztette a fonalat akkoriban, újra speed metalt játszunk, várj csak, ez mégse jött be, inkább legyen a kétgitáros korszak. Hááát, rendben, de rám ebben ne számítsatok!

Ezek után egy dupla CD-t meg se hallgattam volna szerintem, ha Laci barátom nem állítja, hogy igen jól sikerült az új cucc (legalábbis a közelmúlt fényében). Ezért adtam neki egy esélyt, és igazat kell adnom neki. Fene se gondolta, hogy így összekapják magukat, és a negyvenéves pályafutásukat egy korrekt, pályaösszegző koronggal (pontosabban kettővel) ünneplik meg. Jean Bormann, a magára maradt gitáros (Stefan Weber személyes okok miatt szünetelteti a jelenlétét a zenekarban) csak úgy lubickol az ölébe esett lehetőségben. Mindent is eljátszik, amit a banda bármelyik korszakában képviselt, és dalszerzőként is oda tette magát rendesen. Kiderült: még ha nem is egy Smolski, de nagyon érzi a Rage zenei világát, legyen szó bármelyik periódusról.

Merthogy megidézésre kerül itt minden időszakuk. A srác a kezdeti speed témákat épp olyan könnyedén rázza ki a kisujjából, mint a smolskisan rafinált riffeket, vagy a '90-es évek groove-osabb témáit. A második részen pedig felvillantják a szimfonikus világukat is. Van azért gyenge pontja a produkciónak, mégpedig Peavy maga. Nem, az énektémákat ezúttal gondosan kidolgozta, azokba belekötni nem lehet. Csak éppen az előadásukkal küzd meg piszkosul. Rendesen megkopott a hangja, hiába, az idő nagy úr. Úgy énekel itt, mintha végig náthás lett volna a felvételek alatt. De az is lehet, hogy csak nem az "End Of Illusions" magasan üvöltős témáival kellett volna kezdeni a zúzást, mert az első benyomás mindig meghatározó, utána már hiába javul az összkép és a teljesítménye, a kezdeti rossz szájíz makacsul beragad, mint a fogak közé a friss kolbász izomrostjai.

A hangzással sem vagyok teljesen kibékülve, pedig meglehetősen organikus, és hűen adja vissza a csapat élő megszólalását. Ennek elvileg pozitívumnak kellene lennie, de sajnos valahogy megszoktuk már, hogy stúdióban mégiscsak letisztultabban, szofisztikáltabban szólnak a zenekarok, mint élőben. A szimfonikus betétek is műanyagok kicsit, de nyilván nem tudnak ma már megfizetni egy igazi klasszikus zenekart. Ezeken kívül viszont nemigen találok fogást a közel 100 perces anyagon, harmadszor pörgetem az elmúlt néhány napban, mert tényleg élvezem hallgatni (pedig ezalatt hat másik lemezt ledarálhattam volna…). Így nemigen tudok mást tenni, mint gratulálni a főnöknek ahhoz, hogy ismét kikecmergett a gödörből, legalábbis annak a legaljáról, és így nagyrészt méltó módon sikerült a csapat négy évtizedes pályafutásának mementót állítania! Egyúttal ajánlani egy tüdőfűleveles teakúrát (ami, mint tudjuk, a torok barátja). Hátha…

Kotta