Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.yesfeaturingarw.com
facebook.com/YESfeaturingARW

Hogy ezt már milyen piszkos régen vártam! Egyrészt a formációban szereplő legendák összeborulását, másrészt a DVD megjelenését és tisztességes áron való beszerzését. A legendás O2 Manchester Apollóban, 2017. március 25-én rögzítették a Yes zenével turnézó triász: Anderson, Rabin és Wakeman koncertjét, hogy a magamfajta senkiházi magyarok is megnézhessék az előadást (ha már Lengyelországnál közelebb nem jutottak sem ezzel, sem az egy évvel későbbi "Quintessential Yes" turnéval).

A Yes a brit progresszív ősrock egyik legnagyobb ásza, a DVD pedig a '68-as alakulást ünneplő 50. évfordulós koncertkörút méltó dokumentuma. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a közönség átlag életkora kb. 60 év. Ennek megfelelően a jól ápolt, öltönyös urak és frissen fazonigazított úrhölgyek szinte mozdulatlanul ülve kagylózzák a zenekart. Milyen igazuk van! Én is ezt tettem volna! A Yes nem kifejezetten ugri-bugri muzsika.

Jon Andersont a hippikorszakot idéző öltözködésével, bátortalan mozgásával és képtelenül magas hangjával együtt lehet nem szeretni, de azt senki sem vitathatja el tőle, hogy 74 évesen is kitűnő formában és atom pontosan énekel (ami sok kortársáról bizony nem mondható el). Gyakorlatilag az is eldönthetetlen vita a Yes rajongók között, hogy akkor most ki a Yes jobb gitárosa: Steve Howe vagy Trevor Rabin? Tulajdonképpen az utóbbi sem gitárhős a szó szoros értelmében véve, de játéka, stílusa, hangzása sokkal közelebb áll hozzám, mint Howe-é.

Rick Wakeman is megöregedett, alighanem megvan 160 kiló is, így most a nevetséges varázsló köpenye történetesen jó célt szolgál azzal, hogy elrejti hordó-hasát. Nem rejti el viszont a már-már obszcén billentyű "várat", mit maga köré épített (ha jól számoltam, 10 klaviatúrával). Egyébként úgy néz ki, mint egy brit vidéki asszonyság, aki vasárnaponként a helyi anglikán parókia orgonáján kíséri a szertartásokat. Szerencsére a hármast kiegészítő Lee Pomeroy bőgős és Louis Molino dobos simán pariban vannak a Yes legendás muzsikusaival, és ez nagy szó. Wakeman kivételével mindenki vitézkedik a hangszálain, Rabin is kifejezetten jó énekes és a kórusok hibátlanok.

A szetlistán (120 percnyi jó dramaturgiával összeállított varázslat keretében) vegyesen kapjuk a korai klasszikus korszak és a Rabin-éra dalait, az egyszerűbb nótákat és a progresszívabb szerzeményeket. Az első igazi "jam" a "Rhythm Of Love"-ban történik, a másik meg - ki csodálkozhat ezen? - az "Owner Of A Lonely Heart"-ban. Jön is rá az úri közönség ovációja (na meg a végén). A 2015-ben elhunyt Chris Squire-nek (a Yes alapítótagjának és eredeti bőgősének) egyébként szinte minden itt szereplő dalban benne van a keze, halálával legalább olyan mélyfekete űrt hagyott maga után a rock n' roll égbolton, mint Trevor Bolder (David Bowie, Uriah Heep). A "The Fish..." szinte kortárs komolyzenei darabja fényesen igazolja, amiről itt kotyogok.

A helyzet komikuma, hogy az eredeti Yes is turnézik Steve Howe-val a gitáron, Geoff Downes-szal a billentyűknél és Jon Davisonnal (Glass Hammer) a mikrofon mögött. Fölmerül a kérdés: ha erre kanyarodnának (mint ahogy sajnos nem teszik), vajon melyiket nézném meg a kettő közül? A válasz egészen egyszerű: mind a kettőt, de ezt itt egy kicsit jobban! A másik fogas kérdés pedig az, hogy vajon a mai fiatal muzsikusok, bandák közül melyik fog majd értő, csillagszemű közönség előtt 74 évesen örökzöldeket játszani? A mai generációnak ki lesz az Eric Claptonja, David Gilmore-ja, Jon Andersonja, netán Carlos Santanája? Félek, hogy gyermekeink és az ő gyermekeik nagyon sivár jövőnek néznek elébe...

Tartuffe