Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Most őszintén, most mi a jó büdös francot mondhatnék a Teramaze-ről? Hogy kéne lereagálnom azt, amit az utóbbi időben művelnek? Olyan ez az ausztrál progresszív banda, mint egy csalfa szerető. Hol életem legszebb pillanatait szerzi (lásd "Halo", 2015), hol keserű csalódások okozója (gyakorlatilag bármi 2020 óta, pl. "Flight Of The Wounded"). Direkt engem provokálnak? Szívatás az egész, vagy valami rossz csillagzat alatt született reklámfogás? Évek óta altatnak gyöngébbnél gyöngébb, szirupos, "overproduced" töltelékzenékkel, most meg rápihennek és kiadnak egy ilyen - ha nem is tökéletes, de korábbi teljesítményükhöz és megkérdőjelezhetetlen tehetségükhoz méltó - albumot? Ha képesek ilyesmire, miért borzolták az idegeimet évekig?

A legszívesebben jól fenékbe billenteném Dean Wellst. Járna neki a tockos, mert senki másra nem lehet rákenni az elmúlt néhány év izzadságszagú kínlódását. Folyamatosan cserélődtek körülötte az emberek, kiadói kontroll és külső fül hiányában mindenre rátelepedett, még a mikrofont is magához ragadta, elkezdett poposodni és laposodni, miközben ipari mennyiségben tolta ki magából az EP-ket és LP-ket, mint aki nem emészt, nem asszimilál, csak eszik és ürít.

Elnézést kérek az olvasóktól, elismerem, hogy zaklatott vagyok, de ez annak a jele, hogy nekem igenis számít, éppen milyen formában muzsikál a Teramaze, mert fontosak nekem. Egyébként már tavaly fölgyúltak bennem a remény apró fényei, amikor megtudtam, hogy kiadtak egy rövidke koncertalbumot (Live at 170 Russell), amelyen újra az általam nagyra becsült ifjú titán, Nathan Peachey énekelt. Reményem nem is volt alaptalan, mert Peachey visszatérésével mintha újra magára talált volna a csapat. Pedig továbbra is Wells a főnök/zeneszerző, sajnos még erőlteti is az éneklést (különben nincs rossz hangja, de inkább vokálozásra született, mint frontemberi posztra), a nagyzenekari kíséretek is őrjítően műanyagok (és fölöslegesek), de a dalok újra jók!

Még mindig poposabb a hangvétel mint szeretném (főleg, amikor Wells énekel), egy rendes billentyűs is nagyon elkelne, aki inkább az eredeti rock hangzások (pl. Hammond, Moog stb.) és nem a nyálas szinti, ál-nagyzenekari kíséretek bűvöletében él, de az összkép kezd letisztulni, újra progresszív metál szól a hangfalakból - valahogy inspiráltabb, mélyebb, tartalmasabb az egész. Tetszik, hogy a "Madam Roma" című dalban - ez szerintem a lemez csúcspontja - van egy kis jó ízléssel és önmérséklettel adagolt hörgentyű, mint ahogy tetszik a 15 perces, lemezt záró címadóban a szaxofon bátor használata is - mindig mondtam, hogy ennek a hangszernek helye lenne a keményebb műfajokban is (lásd Dream Theater: Another Day).

Az 56 perc körüli album koncepciójában a "Her Halo" (2015) és a "Sorella Minore" (2021) történet folytatása. Az intrót (A Place Called Halo) nem nagyon tudom hova tenni, főleg a kontakthibának tűnő szaggatást (rögtön pánikszerűen szerelni is kezdtem a cájgot), sem a rettenetesen művi cselló samplerrel elbaltázott közjátékot (I Mantissa), de a többi nóta nagyon adja (alighanem éppen a mellékelt promóciós videón látható "Standing Ovation" a leggyöngébb szám a lemezen). Azért még kapaszkodni kell a "Her Halo" színvonalához, de ez az anyag roppant biztató a jövőre nézve. Remélem, nem csak egy pillanatnyi föllángolás.

Tartuffe