Szeretnéd egy színpadon látni Paksi Endrét, Szekeres Tamást és Robert Plantet? Akkor meg kell nézned a Tygers Of Pan Tanget élőben. Na jó, nem pont ők bazseválnak, de minimum a hasonmásaik. Robb Weir, a mára egyetlen megmaradt alapító tag kinézetre tiszta Paksi Endre, Francesco Marras, a másik gitáros ugyanakkor Szekeres Tomi fizimiskáját és játékstílusát hozza egy az egyben. Jacopo Meille, az aranytorkú pacsirta pedig Plant ikertestvére is lehetne.

A hasonlóság nem áll meg a külső jegyekben, énekstílus tekintetében sincsen átütő különbség kettejük között. Meille persze nem Plant, de ő is remek frontember és zenész. A Tigrisek muzsikája nem egysíkú – oké, ott vannak a true metal gitártémák, ami alapján be is soroltuk őket szépen a NWOBHM mozgalomba, de mindig is volt egy dallamos, hard rockos oldaluk (lásd "Paris By Air", "Love Potion No. 9", "Keeping Me Alive" stb.), főleg, hogy egy időben ezeket kifejezetten erőltette a kiadójuk is. Végül, de nem utolsósorban, Weir nem mai gyerek, nyilvánvalóan a klasszikusokon nőtt fel, ezért a muzsikában ezek hatása is markánsan megjelenik, lásd az új lemezen a "Back For Good" erőteljesen Rainbow/Purple ihlette riffjét (amibe még egy kis zeppes felvezetés is belefért), de ez a vonulat mindig is ott volt náluk (pl. "The Story So Far" a "Hellbound"-on).

Jó példa minderre az aktuális album nyitószáma, a bulin is eltolt "Edge Of The World", ahol a zakatoló gitártémára egy olyan énekdallam érkezik, amit éppenséggel Plant is írhatott volna. Egy szó, mint száz, ez a koncert egyfajta időutazás is volt, amelyben a metal első, legdicsőségesebb időszakából teljes keresztmetszetet és ízelítőt kaptunk. A setlistet – azon kívül, hogy minden korszakból korrektül válogat – nem teljesen értem: az "Euthanasia" nyilván OK, de a debütön vannak jobb számok is, mint  a "Slave To Freedom" és a "Suzie Smiled" (bár utóbbi riffje nagyon ütős). Én biztosan az instant sláger "Don't Touch Me There"-t és a lemezt záró "Insanity"-t tettem volna be. Ahogyan a "Hellbound"-ról is a két gyorsat erőltetik, ami OK, el lehet mélázni például azon, hogy a Mötley koppintotta le a "Gangland" gitártémáját, vagy fordítva, és a címadó se rossz, de azért ezek tipikus NWOBHM témák. A "Tyger Bay" vagy a már említett "The Story So Far" szerintem ütősebb és egyedibb dalok.

De ki vagyok én, hogy belepofázzak, tapasztalatból tudják nyilván, mi az, ami jól működik élőben, márpedig működött a produkció, nagyon is. A közönség (átlagéletkor min. 50) a kezükből evett és hálás volt minden nótáért. A zenészek is élvezték, úgy láttam, odatették magukat, ahogyan illik. A ritmusszekció pontos és dinamikus volt, Különösen Craig Ellis dobost kell megdicsérjem, aki nagyon együtt élt a zenével. Weir a szólók nagy részét a modernebben, technikásabban játszó Marrasra hagyta, és ez így van jól. A csapat ásza, az arany tojást tojó tyúk azonban kétséget kizáróan Meille, aki nemcsak piszok jó énekes, de magabiztos, jó kedélyű frontember is. Határozott, de nem excentrikus, közvetlen, de nem jópofizós. Végig kézben tartotta a dolgokat, na.

Előzetesen aggódtam kicsit, hogy hányan leszünk, ez a csapat hajlamos méltatlan körülményekbe belefutni, lásd a korábbi írásomat ennek kapcsán. De nem volt gáz, a helyet szellősen megtöltötte a hajlott korú közönség, az Analóg ezt a szokásos korrekt hangzásával hálálta meg. Nem szóltam még az előzenekarról: a The Trousers szimpatikus banda, jó számokkal. Korrektül elnyomták a '70-es években gyökerező, AC/DC hatású rockjukat, felvezetésnek nagyon is rendben voltak, még úgy is, hogy paradox módon valószínűleg egy fiatalabb rajongótáborhoz tudnak igazán szólni ezzel a zenével. Azaz, minden elemében fasza kis rendezvény volt ez, ahol száz magyar ősmetalos kapott életre (még ha a hátra lévő már nem is olyan sok :D) szóló élményt. Köszönjük a szervezőnek!

Kotta