Kiadó:
Escape Music

Vannak lemezek, amiket nem (csak) azért érdemes külön megemlíteni a blogunkon, mert jók, hanem mert gyakorlatilag senki sem tud róluk - vagy éppen (saját hibájukon kívül) csak iszonyúan kevesen. Ide tartozik a dallamos rockra és AOR-ra szakosodott brit törpekiadó, az Escape Music által tető alá hozott "Tribute To Boston" is, amely a neve alapján nyilvánvalóan tisztelgés a hányattatott sorsú, de annál zseniálisabb Boston munkássága előtt. Nem állítom, hogy erre óriási igény lett volna, de az biztos, hogy nekünk jó alkalommal szolgál arra, hogy egy mifelénk kevésbé ismert, de kétségkívül rocktörténelmi jelentőségű formáció előtt virtuálisan fejet hajtsunk. Mondjuk erre már korábban is tettünk kísérletet: korábbi kollégánk, CsiGabiGa egy kései (2013-as) próbálkozás kapcsán, jómagam pedig az eredeti gitáros, Barry Goudreau szólólemeze ürügyén.

Ahogy az lenni szokott, az ötletgazda kiadó a projekthez kijelölt egy alapbandát, melyek tagjai Steve Morris (Ian Gillan, Heartland) gitáros, Don Airey (Rainbow, Deep Purple) billentyűs és a Trooperből Frank Baker dobos és Tim Hewitt basszer voltak. Őket még sokan mások segítették a stúdióban (vagy inkább a neten keresztül, ki tudja?), de közülük talán elég megemlítenünk néhányat: Ronnie Le Tekro (TNT) és Tommy Denander (Radioactive) gitárosokat, valamint Terry Brock (Strangeways) és Chris Ousey (Heartland) énekeseket.

Mivel a Boston hangzásáért a betegesen perfekcionista Tom Scholz volt felelős, az eredeti lemezeik is kiválóan szóltak, sőt hangmérnöki szempontból etalon értékűnek számítottak a zeneiparban. Így nem elsősorban azért volt indokolt a földolgozás, hogy a mai füleknek is értékelhető legyen a sound. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy jó hallgatni ezt a modern stúdiótechnikával és igénnyel készült tribjútolást, mert egy kicsit korszerűbb és kevésbé - de szép is ez az anglicizmus! - túlproducerelt a végeredmény.

Egyébiránt a Boston zenéjével úgy vagyok, mint a Pink Floyddal: nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen bármit elvenni belőle vagy hozzáadni. A tribute így gyakorlatilag az eredeti változatok "szolgai" lekövetését jelenti vajmi kevés változtatással vagy egyéni ízzel. A klasszikus "More Than A Feeling" földolgozása például a leggyöngébb pillanat a lemezen; ebből még az eredeti sodró lendületet is sikerült valahogy kiölni. Ha ezt vesszük alapul, a projekt nem föltétlenül fogant a legjobb csillagzat alatt, mégsem tartom okafogyottnak. Ennek oka pedig az, hogy a tökéletesen hibátlan debütáció (1976) után a folytatás: "Don't Look Back" (1978) és a "Third Stage" (1986) már nem voltak olyan erősek, sem dalszerzésben, sem hangzásban. Ez ezekről származó földolgozások igazolják elsősorban az Escape Music kiadó ötletét.

Tekintve, hogy a tribute 2002-ban készült, nem kerülhetett föl rá semmi a "Corporate America" (2002) vagy a "Life, Love & Hope" (2013) albumokról. Azt viszont már nem pontosan értem, hogy az 1994-es "Walk On" miért nincs képviselve egyetlen tétellel sem (az ott erőtlenül puffogó dobok maximálisan indokolták volna!). A címadó és a "Get Organ-ized/Get Reorgan-ized" kettőse például mekkorát ütött volna már! A lényeg, hogy a tribute magas és egyenletes színvonalúra sikerült, a hangzása is kimondottan el lett találva, bár én nem bántam volna egy kicsivel több "fémet" (mint pl. a Rush 1996-os "Working Man" tribute-jában).

Tartuffe