A dallal, ami Ted Nugent első szólóalbumának kezdő szerzeménye, először 2011-ben találkoztam, mégpedig a Rocksztár című film egyik betétdalaként. Mint az ismert, a film forgatókönyve Tim "Ripper" Owens Judas Priestbe történő bekerülésének alapjaira épült, ám mivel az egész sztorit a Sunset Strip hajbandás, narkós, puncizós, balhés környezetébe illesztették, az eredetileg támogatói attitűdöt tanúsító Judas Priest elhatárolódott a filmtől, mondván – ez nem a mi világunk (Ja, az más-világ volt 😊).

Nos, abban mindenképpen igazat adhatunk nekik, hogy a filmben szereplő banda a '80-as évek végi arénacsapatok összegyúrt parafrázisát jelenítették meg, így a felhangzó hard rock himnuszok nem a "brit acélt" énekelték világgá, és hát bármennyire nem voltak szentek a papok sem, azért a Mötley Crüe-féle overhedonista szintet sosem érték el. A sztori vázában ugyanakkor könnyű ráismerni Ripper felfutásának történetére, jóllehet, a film hősétől eltérően Owens sosem törekedett dalszerzői babérokra – ez a későbbi évek szerepléseiből is kiderült, ahol a rábízott dallamok kevésszer ütötték meg egy rossz napját kifogó thrash banda refrénalkotói színvonalát.

De ez a cikk most nem ismertető: a soundtrack nagy marokkal hint meg minket a valamikori aranyévek gitárhősöktől származó zenei fordulataival, sémáival (nem hiába játssza a filmbeli Steel Dragon gitáros szerepét maga Zakk Wylde), így aztán a cikkem tárgya úgy illik a party himnuszok közé, mint Bayer Zsolthoz az esztétikai nagyszótár.

Ted Nugent, aki zenészi kvalitásai mellett politikai elveiről is elhíresült, ezzel a dallal teremti meg a lüktető, hipnotikus, pszichedelikus Led Zeppelin-féle utánzatok királyát, ami LSD fogyasztása nélkül is képes repülő, rózsaszín elefántrajok zavaros látomását a sárga sötétítőfüggöny ráncai közé varázsolni, és hossza ellenére is végig élvezetes zenei trippel szolgálni az arra fogékony nagyérdeműnek. Ez talán azért is van, mert a késleltetés miatt a szólóban mintha két gitáros játszana, de Tedből egy is bőven elég.

Aki tehát fogékony erre a fajta ősrockkos muzikális vízióra, az bátran ugorjon neki a több mint nyolc percnek, és persze nézze meg a filmet, mert igazán szórakoztató.

Garael