Nem sokkal a Black Sabbath búcsúkoncertje után, 76 éves korában elhunyt Ozzy Osbourne. Mintha csak a végső fellépést várta volna meg, és hiába tudtuk, milyen komoly egészségügyi problémákkal küzdött az énekes, valahogy úgy voltunk vele: Ozzy mindig velünk fog maradni.

Ozzy mind a Black Sabbath-tal, mind szólóban stílusteremtőként hagyott kitörölhetetlen nyomot a heavy metalban. Halálával végleg lezárult egy korszak, frázisok pufogtatása nélkül jelenthetjük ki: többé már sosem lesz ugyanolyan, mint eddig.

Nyugodjon békében!

Túrisas nekrológja:

Amennyire jelentéktelen nap volt 1969. február 13. a műfaj szempontjából, legalább annyira fontos dátum lett, napra pontosan egy évre rá az 1970-es év februárjának 13. napja. Előbbi az én - szóra sem érdemes - születésem, utóbbi pedig a heavy metal hivatalos megszületésének napja. Ezen a napon került ugyanis a boltokba egy olyan lemez, amely már a borítófotót tekintve is fura és szokatlan volt. Az elmosódott, alig színes kép, egy hölgyalak, háttérben egy vízimalommal, önmagában nézve talán nem annyira sokkoló, de az eső és egy harang hangjaiból kibontakozó, lassú tritonus (fél hanggal szűkebbre vett kvint) riffre érkező "What is this that stands before me?" - sorok és énekdallam ebben az egységben, egészen síron túli, hidegrázós hatást kelt a mai napig. Ez a dal és ez a riff alapozta meg egy új stílus, sőt stílusok (heavy, doom) születését. Amikor 50 év elteltével már szemünk sem rebben egy Behemoth, Deicide, stb. gonoszkodáson, a Black Sabbath címadó nóta mai napig nem túl jó társaság, éjjel, egyedül hallgatva. El tudjuk képzelni, milyen hatást gyakorolt ez 1970-ben, a blues-alapú hard rockhoz (sem) szokott fülekre?

Fontos leszögezni azonban, ami Iommi, Geezer és Ozzy életrajzából is egyértelműen kiderül, hogy - bár némi fiatalos, lázadó éretlenségből fakadó flört a sötét oldallal tagadhatatlanul jelen van a dalokban, a sátánizmushoz soha, semmi közük nem volt, sőt kimondottan aggasztónak találták, ha ilyen irányultságú csoportok keresték vagy zaklatták őket. Érdekes adalék, hogy Zakk Wylde egyszer kitett egy Aleister Crowley képet a próbaterembe, Ozzy pedig megkérdezte, hogy ki ez a nyomorult f@sz. Zakk pedig röhögve mondta neki, hogy ez az a sátánista pöcs, akiről te minden este énekelsz... :-)

Szinte hihetetlen, hogy a zenekarból kitett és totál szétcsúszott, az önpusztítás majdnem utolsó fázisába került Ozzy miként volt képes (OK, Sharonnal, tudom, de akkor is...) elindítani azt a páratlan szólókarriert, ami nekem is oly sokat jelent folyamatosan, immár a '80-as évek óta. Ozzyra szokás (volt) legyinteni, hogy igazából mindig a perfekt menedzsment hozta ki belőle és zenekarából a maximumot zeneileg , hiszen maga Iommi is akként nyilatkozott, hogy DIO-val azert kaptak új erőre, mert DIO igazi zenész volt, míg Ozzy az énektémákkal is sokszor csak az általa hozott riffdallamot követte. (Lásd: Iron Man)

Ezt a képet árnyalja - többek között - Steve Vai, éppen a tegnapi napon posztolt megemlékező soraival. Arról ír, hogy amíg együtt dolgoztak (Ozzmosis), Ozzy kőkemény perfekcionista volt, pontosan tudta, hogy mit akar hallani és azt is, hogy mit nem akar hallani a készülő lemezén.

Az én személyes emlékeim között a legélénkebb, amikor a '80-as években rendelésemre megérkezett Németországból a nyugati nyomású "Blizzard Of Ozz". 550 Ft volt, ami akkor nagyon nem volt olcsó, főleg egy ruppótlan gimisnek. Az az erzés, amikor a maszek lemezboltos hátranyúlt és kivette a kis szekrényből a több hete reménykedve várt vadiúj lemezt, mondván: "Megérkezett a rendelésed!" - elmondhatatlan. Hát még az este hátralévő része, amit Randy Rhoads gitárjátékának bűvöletében töltöttem, a lemezborítót nézegetve! Vagy amikor Komjáthy Gyuri bácsi leadta a "Bark At The Moon" nótát, én pedig a szoba közepén ülve, sikeres "play+record" kombinációval rögzítettem a NEC kazettással, és megbabonázva hallgattam újra és újra, azzal a két betyár Jake E. Lee szólóval. Mai napig lenyűgöz a dalba szorult energia.

Az "Ultimate Sin"-t, majd a szőke, ismeretlen "új gitáros" fiú (ZW) bemutatkozását a "No Rest..." lemezen már öntudatos rajongóként vártam, pedig még éppen csak átléptünk a '90-es évekbe. Az is mai napig előttem van, amikor a helyi CD ABC-ben dupla kazettán megvettem a "Live & Loud" koncertlemezt és megdöbbentem, hogy mennyire jól szól. Mai füllel is gyilkos a sound. Zakk játékára pedig szavak nincsenek.

Az elmúlt három évtizedben már nem jelent meg olyan anyag, ami a klasszikusok közelébe érne, de remek dalokat azért kaptam tőle, és a lelkesedésem sem hagyott alább. Az újabb lemezeket már nem, de régi bootleg koncertfelvételeket levadásztam. Tőle még az is belefért, hogy a koncerteken toporogva, összevissza énekeljen, vagy egy kétes kimenetelű reality showban produkálja magát. Nem lehetett rá haragudni.

Végezetül egy klasszikus Ozzy pillanat, amit Jake E. Lee osztott meg róla a közelmúltban. Egy koncerten rövidzárlat miatt Ozzy elfelejtette a "War Pigs" kezdősorát. Jake arra lett figyelmes, hogy a dallam változatlanul és pontosan érkezik, de a klasszikus "Generals gathered in their masses" helyett az "Old McDonald had a farm" sorral kezdett Ozzy.

Nyugodj békében, Ozzy! Köszönjük az életművet, köszönjük az általad megismert gitárhősöket: Randyt, Jake-et, Zakket!