15 év alatt ez a harmadik lemez (10 csöndes év után!). Az Adamantra úgy tűnik, nem rohambrigád, minden hírverés nélkül, komótos tempóban alkotnak, gondolom a család, civil munkahely, házimunka, kocsimosás és kutyasétáltatás után, hétvégén, amíg a szomszédok pecáznak vagy a gyerekekkel kirándulnak. Ez ám a rock n' roll életstílus! Bizony, ez lett a pocakosodó és/vagy kopaszodó progresszív metál zenészek sorsa - még Finnországban is. Ez talán már tényleg a vég... Akárhogy is, én örülök a "váratlan" harmadik fölvonásnak, hiszen a két korábbi etap igen kedvemre való muzsikával kényeztette a hallójárataimat.
Ami azonnal föltűnt az, hogy most a - föltételezem - házi stúdióban összetákolt anyag valamivel jobban szól a korábbiaknál, bár így is azt kell mondjam, hogy ez a zene csakis maximum hangerőn érvényesül. Először otthon, késő este hallgattam meg, és a szomszédok miatt óvatosan kellett a hangerőgombot kezelnem. Nem is tett rám túl nagy benyomást. Kicsit csalódottan raktam el magamat és az anyagot másnapra. Szerencsére olyan munkahelyen dolgozom, ahol az öt munkanapból legalább két nap teljesen egyedül vagyok, így alkalmam nyílt az irodámba bezsúfolt hifi cuccon megküldeni. Nos igen, igényli a hangerőt...
A nyolc tételes album úgy kezdődik, mint egy '80-as évekbeli francia romantikus dráma főcímzenéje. Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs valamiért mindig is szerette ezeket a csilingelő retró hangszíneket. Szerencsére nem ez megy végig. A kellő hangerőre föltekerve már érvényesül Panu Kiskola horzsoló riffmunkája és a főnök, Jukka Hoffrén basszer dinamikus dörmögése. Mikko Sepponen dobostól jobb soundot és fifikásabb játékot vártam volna, és Tuomas Nieminen énekes torkába az évek múltával sem költözött olyan orkánszerű orgánum, mint ami pl. Jorn Landéban lakik, de amikor sok a vokálsáv és a vokalista hölgyek is bekapcsolódnak, már nincs komoly probléma.
Tényleg sokat szöszölhettek az albummal (volt rá idejük), mert eddig ez a legrétegzettebb, legaprólékosabban kidolgozott munkájuk, sok kórussal és klasszikus zenei betéttel. Nem is üt elsőre (még ha valaki rögtön 11-ig is tekeri a hangerőgombot, mint Nigel Tufnel a Spinal Tap-ben); türelmesebb megközelítést és aprólékosabb értékelést igényel, de szerintem megéri.
A zenekar egészen biztosan több figyelmet érdemelt volna annál, mint amit végül megkapott, de ebben vastagon benne van, hogy nem túl termékenyek, ráadásul egy olyan műfajban alkotnak (még a progresszív metálon belül is a neo-klasszikus hajlamú alkategóriában), amelynek élettelen, összezúzott, jégre tett testét leginkább csak olyan zenei patológusok, boncmesterek bökdösik, mint én. Már csak az a kérdés, hogy miként fogom beszerezni ezt a nevesincs törpekiadónál (valójában magánkiadásban) megjelent albumot - mert arról nem nyitok vitát, hogy ennek meg kell lennie a gyűjteményben!
Ha az új D-A-D-re azt írom (mindjárt alább), hogy némileg lityi-lötyire sikeredett, akkor mit mondjunk erről a veterán bandáról, akik tényleg a lazaság csimborasszóját képviselik a kemény műfajon belül? Haragudni mégsem lehet és érdemes rájuk, mert olyan magától értetődő módon tolják a klasszikus rockot, ahogyan váltogatja köpönyegét…, na jó, mindenki helyettesítse be ide azt, aki először eszébe jut.
Ráadásul ez a dalcsokor nem is teljesen új, jórészt korábban fiókban maradt ötletekből merítettek, így kódolva van a – szokásosnál is nagyobb – változatosság. Az atmoszferikus hard rock mellett, amit leginkább várunk tőlük, így simán kapunk egy kis Status Quót itt, egy kis The Beatlest amott, a csuklóból elnyomott The Rolling Stones opuszról nem is beszélve. Kell ez nekünk? Hát, igen... Kellemes nagyon, szóval bajnak semmiképpen nem baj, hogy megjelent. Beszédes azért, hogy a vén csatalovak kislemez B oldalas számai is teljesen élvezhetőek.
D-A-D: Speed Of Darkness (2024)
Én a dánok kezdeti country punk lemezeit is csipáztam, zeneileg ezek nem nagy számok, de a szövegek roppant szórakoztatóak, ironikusak. Lehetett ebben némi elfogultság is persze, lévén Dániában tanultam a '90-es évek elején. De kétségkívül szintet ugrottak a "No Fuel Left For The Pilgrims" és a "Riskin' It All" albumokkal, olyan zseniálisan keresztezve az AC/DC ritmusait a Dire Straits gitárszólamaival, hogy szem nem marad szárazon. A klasszikus korszak minőségéről és vibe-járól szólt a fáma előzetesen, de én – a közzétett videók alapján – nem voltam teljesen meggyőzve.
Igazam is lett meg nem is. Mert kétségtelen, hogy a fénykor rengeteg megoldása köszön vissza, néha egészen egyértelműen, de egyrészt a későbbi lemezek szőrösebb-karcosabb világa is belopódzott az összképbe itt-ott, másrészt valahogy éppen a rock 'n' roll sava-borsa, a fiatalos lendület és a lázadó szellem hiányzik ezekből a dalokból. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint roppant kellemes, de teljességgel ártalmatlan hallgatni való. Márpedig nem feltétlenül a kellemes és az ártalmatlan szavakat keresed egy punk-rock zenekar esetén, akik korábban arról énekeltek, hogy "I won't cut my hair" és "Sleeping my day away". És akkor ezt el is hittük nekik.
Persze, ha onnan nézed, hogy hatvanéves arcokról van szó, akkor meg tök jó motyó, és örüljünk annak, hogy egyáltalán még bazseválnak. Egy koncert azért jöhet bármikor!
Striker: Ultrapower (2024)
Nem lehet ma már úgy játszani a heavy metalt, ahogy régen. Ettől a kanadai bandától például – a nevük és a múltjuk alapján is - jófajta speed metalt várnál. Amit meg is kapunk a nyitó nótában egy gyors, maidenes tétel formájában, de mindjárt a következő dalban beköszönt a dizsi és az óóózás, amúgy Eclipse módra. Manapság ezt kihagyni, úgy tűnik, nem lehet. A harmadik szám szaxofonnal sokkol, a felvezető dallam miatt egy határozottan új-hullámos (Wham, Spandau Ballet stb.) stichet kapva. Aztán egy laza country-western felvezetés után Metallica és thrash üzemmódba váltunk, majd ezt megfejelik egy fasza kis punk nótával, amiben azért némi ipari metal hatás is van.
Szóval a konzisztenciát nem érdemes a Strikeren számon kérni, hacsak nem a dallamok tekintetében. Mert együtt üvöltözős refréneket, azt piszkosul tudnak írni. Szerencsére a CD második fele valamivel egységesebb, itt a legjobb pillanataikban a Leatherwolfot juttatják eszembe. Vagy, ha valaki még emlékszik az egylemezes Taking Dawnra, ők is piszok lendületes metalt nyomtak, dallomosan, vastag vokálokkal megtámogatott refrénekkel fűszerezve. Summa summarum, a csapongásai ellenére ez nem egy rossz album. De a videókat azért ne nézzétek meg tőlük, ha elfogadtok tőlem egy tanácsot!
Mostanában Herbie Langhans (jelenleg Firewind) lett az új Rick Altzi (jelenleg elvileg Masterplan), az örök beugró, aki mindenhol (is) énekel, ahová hívják. Valamiért mégis csak egyetlen lemezre szólt a "szerződése" a Voodoo Circle-nél, ahol a 2021-ben megjelent legutóbbi lemezen már újra David Readman dudorászott. Ennek a főleg David Coverdale klasszikus munkásságára épített nosztalgiacsapatnak jobban is áll Readman orgánuma. Ennek ellenére a visszatérés nem sikerült túl jól, a "Locked & Loaded" amolyan színtelen-szagtalan album lett, mely a zenekar megalakulása óta az első, amit nem ítéltem fizikai beszerzésre alkalmasnak. Legalábbis annyi pénzért, amit manapság elkérnek a CD-kért.
Azután jött a hír, hogy a Voodoo Circle szíve-lelke, Alex Beyrodt gitáros 14 év után kilépett a Primal Fearből. Úgy éreztem, hogy e hír némi reménykedésre ad okot, ami az új, rendszerint 2-3 évente érkező VC anyagot illeti. Nekem ez azt jelentette, hogy a hard rock tengelyperiódusát megidéző formáció képes lesz a ritmusváltásra, tekintve, hogy innentől kezdve Beyrodt teljes egészében a Voodoo Circle-re összpontosíthat. Ugyan a lemez hivatalosan csak november 15-én jelenik meg - nekem szerencsémre, a zenekarnak és a kiadónak valószínűleg inkább kárára - alkalmam nyílt jó előre belehallgatni. Néhány hallgatás után azt kell mondjam, hogy nem szolgáltattak alapot a csalódásra; ez most újra egy kimondottan erős lemez lett!
Az album érdekessége, hogy szerepel rajta két olyan dal is, amit a Rainbow egykori billentyűse, Tony Carey szerzett (All For One, Billy's Song). Beyrodt elmondása szerint még a '90-es évek elején együtt dolgoztak Carey-vel egy Sinner albumon, és a két nótát akkor rögzítették először Carey házi stúdiójában. Ezek valóban eléggé Rainbow hangulatú tételek, de akadnak itt más számok is, amelyek a maguk módján Ritchie Blackmore szivárványos évei előtt tisztelegnek (pl. a címadó és a "Stand Your Ground", az utóbbi annyira Rainbow, hogy szinte furcsa is Readmant hallani benne Dio helyett).
Természetesen továbbra sem a Rainbow jelenti az elsődleges ihletforrást, hanem a Whitesnake, de akad határozottan Led Zeppelint idéző szám is (Black Country). Sajnos úgy tűnik, hogy az 54 éves David Readman nem a régi már, bár a hangszálak kopása koránt sem olyan aggasztó mértékű, mint bálványánál Coverdale-nél, vagy a Londonban turnét nyitó Dream Theater kiszivárgott koncertfölvételei alapján James LaBrie-él (a november 1-i pesti koncert közönsége alighanem jól teszi, ha előre fölkészül).
Alex Beyrodt és boszorkányos köre új erőre kapott, elkészített egy hangzásában az eddigieknél szálkásabb, fémesebb anyagot, ahol a dalok is jobban ülnek, mint az előző kiadványon. Miattuk újra kedvem lett átadni magam annak a mentális gyakorlatnak, hogy miként szólnának nagy kedvenceim a '70-es évekből, ha modern stúdióban, modern elvárásoknak megfelelően rögzítenék szerzeményeiket.
Abban biztosak lehettünk, hogy Kiko Loureiro minden esetleges föltételezéssel, találgatással szemben egy pillanatig sem gondolkodott el a visszavonuláson. Nemcsak túl fiatal ehhez, de egész lényében túlságosan tele is van zenével, sőt inkább nagybetűvel, így: Zenével. Ugyan szép fokozatosan (hogy ne mondjam: kíméletesen) leválasztotta magát a Megadeth gépezetről, hogy a családjára, gyermekeire koncentrálhasson, előtte még beajánlotta Mustaine mesternek Teemu Mäntysaari (Wintersun) gitárfenomént, akiről alighanem finn feleségén keresztül értesült, s aki tavaly szeptember óta tölti be - nem kevés kompetenciával - a Megadeth legingatagabb pozícióját, értsd: a szólógitárosét.
Szóval nem merült föl bennem egyszer se, hogy Loureiro nem hallat magáról, méghozzá hamarosan. Azt nem gondoltam, hogy visszatér az Angra soraiba, hiszen épp a zenekarosditól és a megterhelő turnézástól akart egy időre eltávolodni, ám azt tutira vettem, hogy mihamarabb kezünkbe vehetünk egy szólólemezt. És íme, már meg is érkezett prófétai látomásom (teljesen egészében meghallgatható) tárgya, egy instrumentális concept album (oder was?) képében, a mesterséges intelligencia (AI) és az emberi gondolkodás folyamata közötti összefüggésekről, kapcsolódási pontokról (noch ein mahl: was?). Szokásom szerint az ilyesmire (mármint az uncsi és erőltetett "szöveges" részre) nem fogok időt pazarolni.
Ami a zenét illeti, maradt a 2020-ban megjelent utolsó szólólemez, az "Open Source" stílusánál. (Érdekes, hogy ott már a tematika is hasonló volt.) Ez tehát nem egy jazzes vagy latin rockos album, hanem instru keményfém, zakatoló dobokkal, dübörgő basszussal, horzsoló riffekkel, és persze a fő összetevővel: a sistergő, technikás, mégis dallamos gitárszólókkal. Nem az én zeném, na! Kivéve talán a végére szorult "The Barefoot Queen" és "Finitude" című opuszokat. Ennek ellenére nem találok rajta fogást, aki például szereti Gus Drax (Black Fate, Sunburst), Jeff Loomis és Stephan Forté szólóanyagait, ezt is habzsolni fogja. Jó étvágyat hozzá!
Az alapcsapat természetesen most is a régi harcostársakból, az Angra zenészeiből áll: Felipe Andreoli bőgőzik, Bruno Valverde dobol, illetve Loureiro gyermekeinek anyja, Maria Ilmoniemi (The Eternal) billentyűzik. A lemez Pedro Henrique (ez ugyanis Loureiro egyházilag és polgárilag bejegyzett keresztneve) magánkiadásában jelent meg, és elvileg csak a honlapjáról beszerezhető. Megmondom őszintén, hogy amit itt hallok, szívesebben látnám viszont egy Megadeth lemezen, mert ott, abban a kontextusban, körítésként tökéletes lenne, de nekem így, az előtérben, főszereplőként sűrű, hangos és túlságosan egynemű. Célzottan Megadeth és metal shredder rajongóknak ajánlott.
Majd' egy éve már annak, hogy "eszperente nyelven megnevezett" rovatunk új bejegyzést kapott. Most is inkább a véletlen, mint valamiféle kényszerűség vett rá arra, hogy folytassam a sorozatot. Internetes böngészéseim során már többször belefutottam Ken Templin "onlájn" énekesképző kurzusaiba (Ken Templin Vocal Academy), és ennek nyomán fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy vajon ez a csákó pontosan milyen előélettel rendelkezhet, igazolja-e bármi az önjelölt szakértői tevékenységét. Magam is meglepődtem, amikor némi kutakodás után kiderült, hogy a '80-as évek végén egy viszonylag sikeres keresztény hard rock/metal banda motorja (énekese/gitárosa) volt.
Templin hívő keresztény családból származik, a testvére lelkész, így nem is olyan meglepő, hogy amikor beindította a zenei karrierjét, gyorsan föl is ült az éppen akkor csúcsra járatott white metal expresszre. A Stryper megasikereinek farvizén akkoriban több csapat lavírozott, és mind közül talán épp a Shout volt az egyik legígéretesebb. Az első lemezük (It Won't Be Long, 1987), amelyen még olyan szessönmuzsikusok játszottak, mint Lanny Cordola (Giuffria, House Of Lords, Magdalen), Marty Friedman (Megadeth) és Michael Angelo Batio (Nitro), sok rajongót szerzett nekik; még egy európai turnét is sikerült abszolválniuk.
A banda főnöke és fő dalszerzője egyértelműen Ken Templin volt, aki - mint David Coverdale és Tommy Shaw (Styx, Damn Yankees) szerencsés keveréke - nemcsak énekesként nyújtott meggyőző teljesítményt, de gitárosnak sem volt utolsó. A második, "In Your Face" című albumon már javarészt ő és Chuck King gitároztak, bár a címadó nótában a régi szép idők emlékére azért még fölsorakoztatták Lanny Cordolát, Marty Friedmant, Michael Angelo Batiot és Alex Masit is.
Bár az Encyclopedia of Contemporary Christian Music úgy emlegeti őket, mint akik zeneileg még a Strypernél is kompetensebbek voltak (ez alatt nem tudom, hogy pontosan mit értenek), a relatíve sikeres második album után a csapat anyagi és más okok miatt szétszéledt. Azóta volt pár kísérlet a visszatérésre, de ezek nem vezettek eredményre. Őket tehát - akik a cicanadrágos hajmetál tipikus képviselői voltak - kivételesen nem a trutyiáradat mosta bele a lefolyóba, hanem a szerencsétlen körülmények, az elszántság és a kitartás hiánya. Nem állítom, hogy kimagaslóan jó és minden tekintetben időtálló lemezeket csináltak, de ennél biztosan több volt bennük.
Az első két, ma már talán klasszikusnak mondható albumot 2019-ben a 30. évfordulóra remaszterelve megjelentették, de sajnos ezzel sem lett sokkal jobb a korszakra jellemző műanyag, vékony, dinamikátlan és puffogó hangzás. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az "In Your Face" az éra szerelmeseinek így is érdekes lehet, fület csiklandozó élménnyel szolgálhat.
Egy "Régi olvasónk" hívta fel a figyelmet a Nazarethre egyik hozzászólásában: az, hogy még nem született egyetlen cikk sem a bandáról, olyan hiátus, amit a legjobb esetben is szégyelleni kell, a legrosszabban pedig kötelesség pótolni a mulasztást, ami a mostanában szűkre szabott szabadidőmben felér két tábla csokiról történő lemondással, pedig olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, aki…, de tudjátok.
Ezek után illene persze valamelyik klasszikus albumukkal kezdeni a sort, de annak, aki még nem hallott az együttesről, úgyis teljesen mindegy, aki meg hallott, annak úgysem tudnék sok újat mondani, hiszen a banda a múlt század hatvanas éveiben (!) alakult, és jóllehet, az eredeti tagságból csupán a basszgitáros, Pete Agnew maradt hírmondónak, a rajongótábor minden bizonnyal nem a mai tizen-huszonéves zenehallgatói generációból kerül ki, a boomereknek pedig volt elég idejük, hogy töviről hegyire fújják a Nazareth-bibliát.
"Love Hurts", "Hair Of The Dog", "Razamanaz" vagy a "This Flight Tonight" – ezeket a dalokat azok is ismerik, akik azt sem tudják, mi fán terem a klasszikus hard rock, de biztos vannak jó néhányan, akik a zenekar frontemberének, a skót Dan McCafferty nevét is meg tudják említeni, ha szóba kerülnek ezek az instant klasszikusok. Sajnálatos módon McCaffery 2014-ben egészségi okok miatt kivált a bandából, helyére egy rövid időre a számomra ismeretlen Linton Osborne, majd a jelenlegi énekes, a Krokusból, illetve a Persian Silkből ismerős Carl Sentance lépett. A tagsággal kapcsolatban még annyit érdemes megemlíteni, hogy a dobokat ma már Agnew fia püföli, és nepotizmus ide, vagy oda, jól teszi!
A Nazareth oldalunkon történő bemutatkozását tehát legutóbbi albumukkal kezdjük, ami igazodva a korszellemhez, mai elánnal dörren meg, de az új elemek mellett – erről majd szó lesz – azért tartalmazza mindazon Nazareth jellemzőt, amiért még ma is felkaphatjuk a fejünket, már ha a stílusalapítók rajongói vagyunk. Nos, aki a Deep Purple legutóbbi lemezéből indul ki, és egy korrekt, ám izgalommentes, biztonsági játékot felmutató, az ötven év tapasztalatát remekül felhasználó, de a kornak megfelelő dinamikát és adrenalin löketet nélkülöző eredményt vár, az csalódni fog – kellemesen. Mert a csapat, talán Sentance-nek köszönhetően, nem állt meg a zenei törzsfejlődés hard rock állomásánál: a "Surviving The Law" ugyanis egy olyan kő heavy metal témával indít, amelyik tökéletesen idézi a NWOBHM aranykorát, és ha azt mondod, ez is már "lejárt lemez", akkor vedd figyelembe, honnan is indultak a skót zenészek.
A dalok pedig úgy dübörögnek, hasítanak, zakatolnak, hogy kénytelen voltam még egyszer megnézni a tagok átlagéletkorát, és ha a legutóbbi Uriah Heep lemezre azt mondtam, hogy korukat bőven megelőző, sőt, bizonyos értelemben az eredeti stílushoz mérten progresszív formát mutatnak, akkor ez a megállapítás a Nazarethre duplán igaz. Persze itt senki ne értsen a progresszív jelző alatt bármifajta zenei irányvonalat, de a fejlődés az fejlődés, még akkor is, ha ez az életkorból abszolút nem várható csikóvihánc fiatalos lendületében nyilvánul meg. A hangzás ennek megfelelően kellően idomul az impulzivitáshoz, a basszus természetesen jó előre van nyomva, a dob pedig dübörög, mint a magyar gazdaság - az 1870-es években. Jimmy Murrison gitáros ügyesen turbózza fel a riffeket, melyek között előfordul ugyan néhány ismerős, de ez csak azoknak lehet zavaró, akik az AC/DC-t is a múltjából élő dinoszaurusznak tartják. Az ausztrálok hatása a lüktető ritmizálásban ugyanis nyilvánvaló, csak hát itt a boogie helyett heavy metal készteti mozgásra, nem a lábakat, hanem a fejeket, az énekes pedig jellegzetes brit dallamokkal – melyek engem a már elhunyt Tony Mills refrénmegoldásaira emlékeztetnek – képes mintegy 50 percig fenntartani a figyelmet.
Hallgasd csak meg a nyitó "Strange Day" kő-metal tételét, a "Sweet Kiss" pulzáló, hipnotikus örvénylését, a "Runaway" a "Speed King"-ig visszanyúló, ám azt a nyolcvanas évekbe előrelökő erejét, vagy a "Psycho Skies" játékos ütemezésű, kitörölhetetlen refrénű megoldását, egyből érteni fogod, miért is nem választottam a recenzió tárgyául valamelyik 30-40 évvel ezelőtti albumukat: a Nazareth most is megérdemli a figyelmet, és abszolút önmaga jogán, amiben nyoma sincs a nosztalgiának!
Igen, igen, igen!!! És még vagy százszor igen! Úristen az égben, te látod, tudod, hogy évek óta erre várok! Mindvégig bíztam benne, sőt tudtam, hogy képesek rá, hogy bennük van a potenciál, a dzsúz, a kraft, az umpf, a véna, az ihlet, a géniusz. Elég sokat kellett rá várni, de íme, itt van..., itt van a DGM hosszú pályafutásának legjobb lemeze, a magnum opus, a tökéletes vihar, a múzsák csókolta remekmű. Már a tavalyi "Life" is nagyon szívderítő tendenciákat mutatott: ha lehet, a banda még zeneibb, még dallamosabb lett, elkezdett változatosabban, szellősebben fogalmazni és visszafogta a korábbi kérlelheteten, monoton tempót.
Nem tudom, mi lelte őket, de kevesebb mint egy év után e közel egy órás mesterkurzussal úgy rúgták ránk az ajtót, mint féltékeny férj a fehérmájú feleségre. Hál' Istennek - mintha legalábbis meghallották volna korábbi sirámaimat - lelassították a metronómot, visszakapcsolták a "hang-erőgépet" (de nem a hangerő-gépet), és így már nem érzi magát úgy a hallgató egy-egy lepörgetés után, mint egy folyton berregő, zakatoló darálón kétszer átküldött húspép. A DGM most egy eddig ismeretlen arcát mutatja, pontosabban egy olyan arcát, amit eddig csak a billentyűs, Emanuele Casali briliáns oldalági projektjétől, az Astrától láttunk, vagy még tőlük se.
Az "Endless" bizony egy kellőképpen változatos, sokszor lírai, de leginkább klasszikus progresszív hatásokkal kápráztató, grandiózus zeneszínház (ún. concept album). Fölvonultatnak benne néhány elemet a jól ismert eszköztárból: van egy kis hegedű à la Kansas, egy kis fuvola à la Jethro Tull vagy Psychotic Waltz, egy kis szoprán szaxofon à la Dream Theater (Another Day). Ez a régi rajongóknak elég durván hangozhat, de az egész mégis olyan DGM-es; úgy tipikusan olasz (Toto Cotugno azt mondaná: italiano vero), hogy közben egy kicsit skandináv is, hiszen föl-fölüti a fejét a korai Circus Maximus (The 1st Chapter, Isolate), de a lemezt záró majd' 15 perces "...Of Endless Echoes" például tiszta Moon Safari, vagy éppen Karmakanic.
El tudom képzelni, hogy aki totál rácuppant a korábbi albumokra, az most valamelyest elkámpicsorodik (milyen ronda már ez a szó!), de azoknak ott van a "The Great Unknown", a "The Wake" vagy a "From Ashes"; itt mindenki talál kedvére való nyalánkságot. Ezt a lemezt alighanem nekem írták: a tavaly kicsit kevésnek ítélt Casali most megszállottként nyüstöli a billentyűket és még a hangszínválasztásban is nekem kedvez; sokszor a legegyszerűbb és leghatásosabb megoldást választja: a Hammondot vagy a klasszikus zongorát. Ezekkel nem lehet mellényúlni. Mark Basile is elővette a legdallamosabb formáját, még egy tőlük meglehetősen szokatlan, ráadásul kimondottan erős balladára is telt (Blank Pages). Simone Mularoni pedig... nos, ő Simone Mularoni. A név immáron fogalom, a fogalom definícióját pedig ezek a jelzős szerkezetek adják ki: sistergő energia, kifogástalan technika, elképesztő dallamérzék, brutális hangzás.
Egyelőre nem látom, hogy mi vetekedhetne ezzel a lemezzel az év végi összesítéskor. Őszintén remélem, hogy ez nem csak egy rövid kitérő lesz a csapat karrierjében, mert ha valaki engem kérdez, a DGM most talált igazán magára, most hozta ki magából a maximumot. Az irány jó, az eddigi legjobb!!! Föl lett adva a lecke a Dream Theaternek, akik a jövő februárra beharangozott lemez előzetese (Night Terror) alapján alighanem úgy maradnak majd alul a DGM-mel szemben, mint az óriástermetű Góliát a nyeszlett pásztorfiúval, Dáviddal szemben.
Nem tudom, ki emlékszik még az olvasóink közül az évezred végi Metal Hammer kiadásokra, melyekhez mellékleteként egy kazettányi, később CD-nyi válogatást pakolt a szerkesztőség az aktuális, recenzált albumok egy-egy szerzeményével – beindítva a rockerek nyálcsorgató mirigyeinek működését az akkor még csak hírből ismert internet előtti korszakban. Emlékszem, mennyire irigyeltem a lemezboltok eladóit, akik egy kis mellékest keresve, 100-500 forintért (az infláció mértékében) másolták át a megjelenő újdonságokat a megbízható vásárlóknak, de irigykedésem oka persze nem az "oldjuk meg okosba'!" módszer volt, hanem a számukra kijutott zenei bőség.
Igen, én még éltem akkor, mikor a "várni valamire" még abszolút elfogadott hozzáállás volt, valamint természetesnek gondoltam a szocialista piacgazdaság és kultúrpolitika okozta érték- és árufosztottság érzését. (A generáció-kutatások mutatnak rá arra, hogy ebből következően miért szükséges ennek a korosztálynak a fizikai birtoklás tudata, ugyanúgy, mint a háborút megélt nagyszülőknek a "biztosan jó lesz ez még valamire" felkiáltással a kamrába tett görbe, rozsdás szög megőrzése.)
De lehetséges, hogy egy kicsit visszafelé kalandoztam az időben, a XXI. század fordulójára azért még nem volt jellemző az az információbőség, ami a mai kamasz gyermekeinknek már olyannyira természetes, és akiket kicsit sajnálok is, hogy a rácsodálkozás élményét már hírből sem ismerik. (Most persze nem akarok kitérni a jelen társadalmunk gazdasági politikája miatt marginalizálódott rétegek depriváltságára, maradjunk hát az egyre vékonyabbá váló középosztálynál és az egyre több javat magáénak tudható elitnél!)
Emlékszem, milyen csodálatos érzés volt a mellékelt kazetta vagy CD lejátszása, amin minden számot többször is meghallgattunk, még az olyanokat is, amik bőven távol estek zenei preferenciánktól – ez a teljességre törekvés természetesen az újság kiolvasására is vonatkozott, aminek minden betűjét magunkévá tettük, elképzelve a hangpróbás stáb helyzetét, akik az elemzett albumok MINDEGYIKÉT meghallgathatták.
De nem is szaporítom itt a szót, bár a nosztalgia képes eltéríteni az embert a lényegtől. Az At Vance visszatérő vendég a rovatban, hiszen jómagam írtam példaértékű ABBA-feldolgozásaikról, itt azonban talán legjobb albumuk egyik legjobb dalára szeretném felhívni a figyelmet (Magáról az albumról Túrisas kolléga írt remek beszámolót a mesterremekek rovatban.). Az "Only Human"-t a bevezetőből sejthetően a Hammer egyik mellékletéről ismertem meg; a csapatról persze fogalmam sem volt, pedig a címadó dalt prezentáló lemez már negyedik volt, amit Timur, izé, Olaf Lenk gitáros, a banda agya piacra dobott. Hallgattam a dalt, amin egy káprázatos énekes hozott olyan dallamokat, melyeket vélhetően a sziréneknek írtak, ráadásul akkora, Malmsteen-jellegű (akkor még nem tudtam, hogy egy önálló alstílus, a neoklasszikus metal örökbecsű darabjával találkoztam) gitárszólóval megspékelve, amitől rögtön seggre ültem. Létezik ilyen? - kérdeztem magamtól, mert addig azt hittem, hogy ilyesfajta zenével csak a svéd Mester tud megajándékozni. (Ezt a kérdést aztán évekkel később tudtam megismételni, a Fair Warning eszperente nevű gitárosának, Helge Engelkének szólóját hallva a "Borther's Keeper" albumról, ebből is látszik, hogy nem vagyok a gitárjáték legfőbb szakértője, ha nem találtam a kettő lemez közötti években hasonló színvonalú játékot.)
A végére aztán csak egy kérdés maradt: hogy nem lett ez az együttes világhírű? De erre a kérdésre talán csak ARP tudja a választ.
"A Yesterwynde egy fantasztikus utazás az időn, az emlékeken és az emberi természet szebbik felén keresztül. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire izgatottak vagyunk, hogy kiadhatjuk a tizedik albumunkat, amelynek elkészítése három évig tartott" – nyilatkozta a zenekar vezetője az új lemez megjelenése előtt – és én kicsit szívtam is a fogamat: egyrészt, mert ha az album egy utazás, és nem heavy metal szerzemények összessége, akkor – ismerve Tuomas felfogását a zenéről, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem más, mint magvasnak vélt gondolatok megjelenési köntöse, ebből fakadóan másodrangú szereplő – nem számíthatunk másra, mint az ezt megelőző két LP esetében, vagyis… És itt mindenki gondoljon azt, amit akar, aki olvasta a korábbi kritikáimat a "Floor-éra" lemezeiről, az minden bizonnyal tisztában van vele, mi a véleményem Holopainen trilógiának szánt eddigi performanszáról: kb. ugyanaz, mint a kubista művészetről, amiben az az egyetlen jó dolog, hogy ott menő kockának lenni.A félelmeimet még az sem csillapította, hogy a csapat a metal zászlóvivőjének mondható Nuclear Blasthoz szerződött, láttam én már karón varjút, ráadásul a heavy metal története ismer jó pár olyan zseninek kikiáltott zenészt, akiknél úgy gurult el a gyógyszer, hogy azt semmifajta pragmatikus módszerrel nem lehet megtalálni, pláne nem olyan szürreális módon, ahogy az említett művészek (?) magyarázzák a nagy ívben leszart világnak viselkedésük eredőit. (Ilyenkor jönnek az olyan szavak és kifejezések, mint az "önmegvalósítás", "művészi kifejezésmód", a "zenei eszközök új formába öntése", nekem meg a bicska nyílik a zsebemben, hogy ilyen profánul néznek hülyének.)
De aztán én is házhoz jöttem a pofonért, mert előre kreáltam egy olyan koncepciót, ami semmi jóra nem vezet, főleg az albumot tekintve – az, hogy fele részben bejött, annyit is jelent, hogy fele részben meg nem – ennyit a szakértelemről és tapasztalatokról, melyek jó, ha vannak, de igazából csak egy olyan világban, ahol a realitás az, ami, és nem irányítják az eseményeket olyan elhanyagolható dolgok, mint a meglepetés, vagy a művészi világlátás.
Mégis, induljunk ki a tényekből: az albumon már nem játszik Marco Hietala – ez mondjuk nem fontos tényező, mert az előző két, számomra abszolút műanyag lemezen meg igen, illetve ebből következően új basszeros van a csapatban, aki tökéletesen tudja pótolni elődjét. A másik megemlítendő dolog, hogy a csapat nem fogja megturnéztatni az albumot: mondjuk, a végeredményt hallva nem csodálkozom, mert egy komplett szimfonikus zenekar metal koncertre hurcolása valóban megerőltető dolog, és Tuomas világában már régóta nem a hagyományos "fémhangszerek" a priorizáltak. Emellett a zenekarvezető a megjelenés előtt vesztette el édesapját, ami magyarázhatná a súlyos, depresszív hangulatot, de egyrészt ilyet nem tapasztaltam, másrészt lelketlen dolog lenne emiatt elmarasztalni a zeneszerzőt, bármilyen is a végeredmény.
Az előzetesen kiadott "Perfume Of The Timeless"-t – ami egyébként a tökös kiállás mintapéldája, a maga nyolc percen is túlcsorduló hosszával, pláne, hogy ismerjük a "Z" generáció hozzáállását a tik-toknyi időtartamot meghaladó dolgokhoz – meg sem hallgattam, így megfelelően frissen tudtam nekikezdeni az albumnak, megfogadva, hogy ezúttal megpróbálok odafigyelni a "mélyebb tartalomra" is. Abban, hogy e tekintetben elbuktam, alighanem szerepet játszik alapvetően gyanakodó természetem, amivel a "művészi" dolgokhoz állok, de az is lehet, hogy nincs itt mélyebb tartalom, vagy nem az olyan egyén szintjén, aki túl kiábrándult ahhoz, hogy érzékelje a "világbéke" vagy az "ökobarát" szavak mögött húzódó valós tartalmat.
De kezdjünk is neki: az abszolút felesleges intró után rögtön egy monolittal nyitunk. Az "An Ocean Of Strange Islands" talán az elmúlt tíz év egyik legjobb Nightwish darabja, tökéletes eszenciája annak, amiért az "ősidőkben" megszerettük a csapatot (a korai éveket jellemző gótikus árnyalatoktól eltekintve), ám nekem nem is ezért tetszik, de ha seggre ültök, akkor is leírom: a Nightwishnek jól áll a csipetnyi indusztriális metal hatás. Igen, jól olvastátok, az ütem monoton, gőzkalapácsokat idéző jellege felett úgy szárnyalnak Floor dallamai, mint füstölgő gyárkémények felett a bekormozódó fehér galamb és ha a Die Krupps ilyen köntösbe öltöztette volna Metallica átiratait, Hetfield minden bizonnyal nem vágja a plasztik végeredményt a falhoz.
A mechanikus jelleg aztán a következő, "The Antikythera Mechanism" című darabban létjogosultságát is nyeri, az óramű működését ritmizáló keménység régen látott vendég a csapatnál, emellett itt csillanhat fel igazán Tuomas zenei tehetsége is, ami képes úgy az egysíkúságot összeházasítani a rafinériával, hogy abból jóleső feszültség, és tényleg remekbe szabott hangulatteremtés tiktakkoljon ki. Ugyanez a bólogatós "egyenzaj" jellemzi a "The Day Of…"-ot, az általam oly hatásvadásznak tartott gyerekkórus bevetésének ellenére, mondanom sem kell, hogy ha már harmadszorra tudja a szerző bekajáltatni velem ugyanazt, akkor lehet némi érzéke a parasztvakításhoz hallgató furmányos megszólításához.
A nagyepikának ezzel nincs vége, hiszen a már említett klipszerzemény a következő a sorban: az ipari jelleg itt is felüti (kalapács)fejét, ráadásul olyan sebességgel, ami egy jól karbantartott gőzmozdonynak is becsületére válna, aztán… aztán ennyi, részemről eddig tartott a méltatás ideje, mert Tuomasból eltűnik az üllőn dolgozó kovács szelleme, hogy átadja helyét a moralizáló világbéke harcosnak – már ami a zenét illeti. A "Sway" balladája lehetne akár szép is, ha nem lenne olyan unalmas, a "The Children Of 'Ata" popos refrénje pedig ugyan még elviszi a balhét, de a "Something Whispered Follow Me" lopkovári jellegű Morricone idézése Floor énekteljesítménye ellenére is hervasztó, bár a "Spider Silk"-ben Holopainen legalább magától veszi kölcsön a dal legjobb részét. A maradék három etapban aztán már semmi nincs, amit az előzőekben nem csócsált agyon a szerző, a záró "Lanternlight" pedig úgy kókasztja le a hallgató emberfiát, mint őszi rózsákat a felbuzduló napfény.
Kár, hogy Tuomas ismét nem bírt magával, mert az album fele valóban a kezdeti évek csikóviháncát ötvözi a tapasztaltság hideg profizmusával, a túlburjánzó hangjegyeket azonban egy zenei onkológus sem tudná visszaszorítani, ami pedig még Metalországban sem jelent semmi biztatót.
Egyszerre érezhetik magukat végtelenül szerencsésnek és szerencsétlennek a Skid Row tagjai, mint ahogy mi is hasonló következtetésre juthatunk velük kapcsolatban, ha leheveredünk a pamlagra és betoljuk ezt a CD/DVD-t. (Személyes preferenciám szerint én mindenképpen az utóbbi formátumot javaslom.)
Szerencsések, mert évtizedes balfaszkodás, oda-vissza üzengetés, zsákutcába hajtás, vakvágányon haladás stb. után végre itt van egy megjelenés, ami nemcsak méltó a Skid Row névhez, de amivel kapcsolatban objektíve fel sem merülhet kifogásként egy bizonyos Sebastian Bach távolléte. Nem vitatom, hogy létezik az a szubjektív értékítélet, mely szerint a tisztességben megtokásodott, valaha sokkal szebb napokat látott, de máig rocksztár-attitűddel harsánykodó Bach visszatérése az egyedül elfogadható megoldás a Skid Row évtizedes válságára.
Ezzel szemben az igazság az, hogy Bach ugyan a rockénekes/frontember archetípusa (volt), aki az első két lemezen örök érvényűt alkotott, de élőben még a hőskorban sem, vagy csak nagyon ihletett, jó napjain tudta azt a minőséget hozni, amit most Erik Grönwall séróból tol (jó, hát éppen a séró az olyan, amilyen...).
A Skid Row tagsága sok pályatárssal ellentétben sikeresen és kollektíve átmentette a rockfazont napjainkra, kezdődő nagypapásodás szerencsére egyelőre nyomokban sem látszik rajtuk. Egy hihetetlen intenzív, jól megszólaló rockbuli ez, ami, má' bocs, de irgalmatlanul odab@sz. Mindezt ráadásul sikerült is úgy felvenni, hogy az ember ott érezheti magát a koncerten. (Mondom, a DVD ad igazán teljes élményt!)
A törzsanyag természetesen csupa kihagyhatatlan Skid Row klasszikus, ahol Erik frontemberként is felnő a feladathoz, remekül bánik a fanatikus és lelkes közönséggel. Azt gondolom, van annyira kíváncsi és hiú Bach, hogy megnézi ezt a felvételt. És levonja-e vajon azt az egyetlen levonható és számára keserű konzekvenciát, hogy az anyacsapatba visszakerülve, bárhogy is alakul a jövő, ha egyáltalán felveszi a szerelvény, a "Live In London" után már csak másodosztályon utazhat?
Merthogy Grönwall saját egészségének megőrzése érdekében (gyógyult leukémia) egy lemez, illetve a koncertanyag megjelenése után kiszállt a csapatból. Ez pedig maga a szerencsétlenség, aminek jó megoldása most alig-alig látszik, és ezt vélhetően a srácok is tudják. Sajnálom is őket. Baromi nagy pech. Lzzy Hale aktuális beugrása nehezen értelmezhető másként, mint a pre-Grönwall idők szokásos zsákutcájába és vakvágányára való visszatérésként, bármit is nyilatkozzanak. Ha pedig mégis jön majd Bach (bár erről egyelőre szó sincs), szállhat fel a másodosztályra, napról napra, koncertről koncertre Erik poros nyomát fürkészve.
