Kiadó:
Music Fashion

Honlapok:
www.zalanweb.hu
facebook.com/kekkoizalan74

A 2024-es év jóformán azzal a hírrel indult, hogy Kékkői Zalán (és Feró fia, Hunor Attila) kilépett a 'Ricséből - s azóta gyakorlatilag mindenki. Szerencsére nem ez lesz a hír, ami miatt Zalánra és a '24-es esztendőre emlékezni fogunk, mert a 2021-es instrumentális bemutatkozó (My World, My Dream) után végre kezünkbe vehetjük (december 6-tól fizikálisan is) a kicsit furcsa címmel megfejelt folytatást. Nos, ez az igazi hír, sőt örömhír, erről kellene szólnia a magyar, mi több, a nemzetközi rocksajtónak! Ezt minden túlzás nélkül mondom, nem rajongásból - noha nyilván szurkolok is Zalánnak.

Már az első album is bizonyította, hogy egyrészt nem sületlen szárnybontogatásról van szó, hanem egy saját jogán tiszteletet parancsoló muzsikus kiforrott, érett produktumáról, másrészt - ahogy Túrisas cimbora írta az első lemez kritikájában - "nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel." Tudjuk, erre a műfajra már többször rászámoltak a bírók, sőt már a mentőben is többször újra kellett éleszteni, most pedig lélegeztető gépre kapcsolva fekszik az intenzív osztályon - és e tekintetben a nagyobb külföldi piacok sem különbek -, de azért mégiscsak méltánytalan, hogy egy ilyen világszínvonalú megjelenésnek esélye sincs a határon túli ismertségre. Persze ez így nem állja meg a helyét, hiszen a fizikai hanghordozók, a promócióba hatalmas összegeket áldozó kiadók ideje ugyan már lejárt, de a szokásos digitális platformokon (Tidal, Spotify stb.) bárhonnan elérhető az anyag (az egyetlen föltétel az internetkapcsolat).

Szóval egyet kell értsek Túrisassal: a tény, hogy Zalán és a lemezei nem világhírűek, nem elsősorban a zeneipar válságából és magyar állampolgárságából levezethetőek, hanem abból a tényből, hogy az ilyesmi erősen rétegzene - valljuk be: mindig is az volt. Ma már az USÁ-ban se nagyon van esély arra, hogy ezzel a stílussal valaki befusson (úgy, mint egykor a nagy shredder generáció "kegyelmi" korszakában). Ráadásul az ilyen technikai fölkészültség, hangszeres tudás és érett sound ma már nem ritkaság, elég a sok tízezer szobagitáros youtube videóit nézegetni... Ami viszont ritka, az Zalán kivételes dallamérzéke, kifejezőkészsége, és azon képessége, hogy a szó legnemesebb értelmében dalokban és hangulatokban gondolkozzon.

A "NOAI" nem hosszú lemez, csak kevéssel nyúlik túl a 37 percen, de ez szerintem inkább erény, mint hátrány, hiszen a hosszúra nyújtott instru anyagok egy idő után el tudják lankasztani a hallgató érdeklődését. Szerencsére erről itt szó sincs, hiszen nemcsak ideális a lemez hossza, de a dalok is elég változatosak ahhoz, hogy fönntartsák a figyelmet. Zalán ügyesen keveri a "hangulatkártyákat", egyaránt mestere a líráknak (pl. Soul Save, Dream Land) és a vidám, lendületes tételeknek (pl. AAAAaaaa, Retrospection), de a végére még egy kis zenei mókázásra is futja (Hukkkk). Az is az átlagosnál színesebbé teszi az élményt, hogy Zalán nem "hangszersovén", magyarul a gitárzenét nem úgy értelmezi, mint manapság Yngwie: vagyis itt más hangszer is kaphat főszerepet (értsd: szólót), és nem a lejátszott hangok száma az egyetlen minősítő faktor.

Nagyjából ugyanazok a zenészek segítették Zalánt most is, mint 2021-ben, és ez kétségkívül hozzájárult a végeredmény kiemelkedő minőségéhez. A hangzás most is kifogástalan, arányos, lélegző és meleg tónusú. Túrisas szerint "egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van". Remélem, igaza van, és Zalán is töretlenül, sőt konokul kitart az önkifejezés e formája mellett (ha keres vele, ha nem), mert vagyunk azért páran, akik nagyon örülnek az ilyen megjelenéseknek. Én például annyira, hogy - csakúgy, mint elődje - ez is megy föl szépen az éves toplistára...

Tartuffe

Kiadó:
Finland Entertainment Productions

Honlapok:
www.tolkki.art
www.timotolkki.bandcamp.com

Sajnálom Timo Tolkkit és sajnálom a metal közösséget, hogy kénytelen nélkülözni egy olyan kitűnő tehetséget, aki – ha nem állnának fent azok a bizonyos körülmények – minden bizonnyal képes lenne azokat is megszólítani, akik számára a stílus nélkülözi a közérthető dallamokat. Tolki sajnálatos módon örökös harcra van ítélve a bipoláris depressziója okozta démonokkal, a kiüresedés/kiégés szörnyű állapotával, valamint az elvetéltség és a kiszámíthatatlan időközönként megérkező kreativitás fázisaihoz kapcsolódó ugrándozó lelkiállapottal.

A művészettörténet persze számos olyan zsenit ismer, akiknek éppen a betegség okozta mániás pillantok adtak erőt a tökéleteshez közeli mű megalkotásához, de ez óriási ár a szubjektum betegséggel vívott harcának következtében, ami ugyanannyira romboló, mit amennyire ösztönző és a kielégülési vágyat csillapító. Tolkki zenei pályája ebből fakadóan olyan szerencsejátékhoz hasonlít, amiben mindig ott van az értékes és a silány ígérete, a nyereség és a veszteség ellentétes pólusainak irracionális megélése. Ebből fakadóan nem is igazán szoktam követni a gitáros meg-megjelenő albumait, legutoljára az Avalon projekt első részéért tudtam lelkesedni, amit aztán a folytatásokkal úgy rombolt le, ahogy azt egyetlen csatagép sem lenne képes.

2023-ban viszont a betegség már nemcsak a művészi, hanem a "való világ” megélésében is deficitet okozott: banki csalások miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, az pedig már a jogászok és a pszichiáterek dolga, hogy eldöntsék, mennyire is volt Tolkki beszámítható a bűncselekmények elkövetésének időszakában – én mindenesetre azt a következtetést vontam le, hogy a zenész rossz passzban van, ezért is álltam neki vonakodva Tartuffe kolléga ajánlására ötödik szólóalbumának meghallgatásához.

Aki figyelemmel kísérte Tolkki pályáját, az biztos tudja, hogy önálló művészi szakaszát jelen recenzió tárgyának első részével kezdte meg: az, hogy miért pont most jött el a folytatás ideje, talán még maga Tolkki sem tudja, mindenesetre – és itt kissé előre szaladnék az értékelésben – nagyon jól tette. A gitárosról tudjuk, micsoda dallamérzékkel rendelkezik, ezért szólótevékenysége sem elsősorban a technikai villogtatásról szól – bár örülnék, ha Magyarföldön 10 olyan, a heavy metal területén alkotó zenészt tudnék felsorolni, akik hasonló produktumra képesek –, hanem a szinte azonnal dúdolható, dallamos gitárszólókról, a jól felépített, dramaturgiailag tökéletesen megkomponált dalokról, melyekhez ebből következően a három szerzeményben feltűnő Jeff Scott Soto, illetve Agnes Milewski sem tud sokat hozzátenni.

Tokki tehát formában van, a lemez bármelyik darabját el tudnám képezni valamelyik jobban sikerült Stratovarius albumon, emellett több, virtuóz pályatársa szellemét is képes megidézni: az alapvetően neoklasszikus darabok jellegéből egyenesen következik Malmsteen hatása, de az ”Isa” szentimentális dallamai alázattal idézik fel Gary More jellegzetes hangnyújtásait is: ez az a dal, ahol nem csak az ír gitárost idézi meg, hanem saját magát is, mégpedig a "Destiny" című darabból, aminek gitártémáját már az Avalon első részében is újrahasznosította.

A legnagyobb meglepetés számomra azonban az indusztriális köntösbe öltöztetett fausti darab (Faust), amiben a dohogó ütemek feletti neoklasszikus virgára Soto azonnal robbanó dallamokat hoz: a némileg apokaliptikus hangulatú szerzemény számomra a lemez csúcspontja, pedig az eltalált dallamokból eredően szinte minden egyes megmozdulás újrahallgatásért kiált, és ezt még a saját énekkel elborzasztó, egyébként szintén kitűnő ”Karjalan Kunnailla” sem tudja befolyásolni.

Tolkki új, többnyire instrumentális albuma azokat is megszólíthatja, akik mai napig a Stratovarius rajongói maradtak, de azokat is, akik a barátnőjüknek akarják bemutatni, menyire dallamos és érzelmekkel telített tud lenni a heavy metal. A zenészt tehát most sem lehet leírni, kár, hogy a kontárság lehetősége olyan kiszámíthatatlansághoz vezet, amitől a hallgató óvatossága és kétkedése nem szűnik meg. Drukkoljunk tehát, hogy Timo hosszú ideig legyen kreatív fázisában, ha másért nem is, mint magáért a betegséggel küzdő, esendő emberért, empátiát mutatva egy többé-kevésbé elvetélt karrier következményeinek világában.

 Garael

Opeth: The Last Will And Testament (2024)

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Az Opeth 14. lemez sorlemeze kétségkívül megérdemelne egy önálló bejegyzést, de besűrűsödött elfoglaltságaim közepette most csak erre futja. Több körülmény miatt is érdekes a kiadvány: még soha nem kellett ennyit (5 teljes évet) várni új Opeth albumra, a "Still Life" (1999) óta ez az első koncept album, a "Watershed" (2008) óta most újra van "halálhörgés" és a briliáns Martin Axenrot helyett immár a nem kevésbé briliáns Waltteri Väyrynen dobol. Már csak fahéjszórás a kávéhabra Ian Anderson (Jethro Tull) fuvolajátéka (§4, §7, A Story Never Told), Joey Tempest (Europe) háttérvokálja (§2) és Dave Stewart vonós hangszerelése. Az ősrajongóknak biztosan izgi, hogy visszatértek (szerencsére nem dominánsan) a hörgések, de azoknak sem kell szomorkodniuk, akik - mint én - belesimultak az utóbbi évek retro-prog vonulatába. Ez a lemez az Opeth minden régmúlt és új keletű erényét fölvonultatja úgy, hogy maradt a szokásos császár hangzás és az északi "ködös-sötét-vérfagyasztó" hangulat. Nem mondom, kell hozzá lélekjelenlét, az adventi vásárban nem ezt játszanám a forralt bort kortyolgató norvég pulcsis tömegnek, de pl. a kicsit közel-keleti beütésű "§5" ügyeletes kedvenc-gyanús tétel. Megérte öt évet várni rá, ha mondom!

Crossbone Skully: Evil Word Machine (2024)

Kiadó:
Better Noise Music

Honlapok:
www.crossboneskully.com
facebook.com/crossboneskully
crossboneskully.bandcamp.com

Az Iron Maiden üzeni, hogy nem járultak hozzá Eddie lemezborítón való szerepeltetéséhez. Így Eddie vagy megszökött a ketrecéből, vagy elrabolták… Akárhogy is, a látvány ikergitáros brit újhullámot ígér a metálos fajtából. Ehhez képest feszes, AC/DC-féle boogie-t kapunk a Bon Scott-érából. A kalózkapitányt, zombit és Marvel szupergonoszt idéző látvány mögött Tommy Henriksen, Alice Cooper és a Hollywood Vampires gitárosa rejlik, aki olyan muzsikusokkal dolgozott együtt a lemezen, mint Tommy Denander gitáros, Jamie Muhoberac billentyűs (My Chemical Romance, John Mayer, Seal), Chris Wyse bőgős (Hollywood Vampires, Ace Frehley, The Cult, Ozzy Osbourne) és Glen Sobel dobos (Alice Cooper, Hollywood Vampires). Ráadásul olyan vendégek is virtuálisan tiszteletüket tették a stúdióban, mint Pete Way (UFO), Johnny Depp, Alice Cooper, Phil Collen (Def Leppard), Nikki Sixx (Mötley Crüe) és Joe Perry (Aerosmith). Ez már önmagában fegyvertény, de én annak örülök legjobban, hogy sikerült "reaktiválni" a legendás zenei rendezőt, "Mutt" Lange-et, aki szokása szerint hozta magával a tőle megszokott kifogástalan produkciós színvonalat. Henriksen szerint ebben: "Benne van az AC/DC, a Queen meg a The Who, de ugyanígy a The Cars és a Kraftwerk is." Nos, ebből max. az AC/DC igaz, Muttnak köszönhetően némi Bryan Adams/Def Leppard csavarral.

Kings Of Mercia: Battle Scars (2024)

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.kingsofmercia.com
facebook.com/KingsofMercia
kingsofmercia.bandcamp.com

Már a formáció első lemezéről (2022) is illett volna írnunk, és erre a másodiknak is csak egy villámkritika jut osztályrészül! Ezért jár egy szívből jövő pesties "tök bocsika" a fél Fates Warningnak: Jim Matheos gitárosnak és Joey Vera basszernek, és persze Steve Overland (FM) énekesnek és Simon Phillips dobosnak. Lehetne ezt Matheos/Overland projektnek is nevezni, de az nem lenne olyan hangzatos. A lényeg, hogy egy Lou Gramm (Foreigner) típusú brit AOR énekessel Matheos bebizonyítja, amit néhányan már eddig is sejtettünk: tekintélyt parancsoló progi-karrier ide vagy oda, nagyon ért a fölbemászó dallamokhoz és nem áll tőle messze a direkt, rádiórockos formanyelv sem. Én kifejezetten élvezem az ilyen jól sikerült stílusgyakorlatokat, de azért megjegyzem: nekem – mivel reménytelenül elfogult vagyok – mégis a Fates Warningosan megdörrenő, hipnotikusan lüktető "Aftermath" a lemez csúcsteljesítménye.

Tartuffe

Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/nevergreen.hu

Hét év hosszú idő, még a kőkatedrálisok esetében is. Ennek ellenére "újra nyergeli a lovát a barbár", aki igenis tudomást vett arról, hogy a "véres szárnyú angyalok" még szomorúbbak lettek, és az ellenség is új harceljárásokkal kényszeríti a "lángoló zászlót tartó seregeket" változásra. Nem szeretném elmesélni, miért volt ez a hosszúra nyúlt fegyvernyugvás, – ami sajnos a valóságban egy sok áldozattal járó vírusjárvány, valamint véres és a polgári lakosságot is célba vevő, totális háborúk korszakaként vésődik a történelem kín és szenvedés fejezetének könnyek áztatta lapjaira – a net históriásai mélyenszántó és alapos interjúkban tárják fel a hangjegyszünet okait, ami szerencsére nem az emberi kapcsolatok erodálása miatt következett be, pusztán így alakult.

A Nevergreen egyike a hazai metalzenei színtér egyik legbiztosabb pontjának: gyenge teljesítménnyel sosem rukkoltak elő, a szövegeiknek témáját pedig az is meg tudja jósolni, aki eddig csak egy albumukat hallgatta meg. A viszonylagos szűk szókincs azonban – és itt jön a tehetségből fakadó kreativitás – mégis képes a háborús metaforákkal a lélek mélyebb, sötétebb, fájdalmasabb bugyraival foglalkozni, némi egzisztencialista útkeresést csempészve az alapvetően monokróm hangulati tartalomba.

Ha nagyon bele akarunk menni a csapat zenei életútjának elemzésébe, akkor minden bizonnyal megtaláljuk azokat a lemezeket, ahol a dark, a gótikus rock, vagy a heavy metal elemek voltak túlsúlyban, kijelölve a tempó és a dallamosság mértékét, bár a csapat mindig is híres volt arról, hogy bármely zenei korszakában képesek voltak azonnal fülbe ragadó refrének kovácsolására. Matláry Miklós és Bob Macura legendássá nemesült kapcsolata olyan biztos támpontját jelentette a színvonalnak, amit jelenünk távolságbeli szétszakítottsága sem tudott megrontani: a digitális technológia következtében az album tulajdonképpen a klasszikus együtt próbálgatós, jammelős, személyes interakción alapuló próbatermes kooperációt nélkülözve, amolyan távmunkában készült el, ez azonban a két alapember teljesen egy hullámhosszon alapuló vízióinak köszönhetően abszolút nem hallható.

S ha már zenei korszakokról beszéltünk, akkor a "Harag és remény" többé-kevésbé új utat nyit: bár a doom eddig is meghatározó eleme volt a Nevergreen világának, ezúttal a szintén jellemző dark rockos hangulatteremtések szépen a háttérbe úsztatva adnak teret a mély tónusokkal elővezetett Black Sabbathos örökségnek. A hangzás ennek megfelelően nem annyira csengő-bongón – katedrálisokat idézően – tiszta: a kissé kására kevert gitárok olyan alapbandákat idéznek, mint az érett COC, a Type O Negative – bár Macuráék jóval megelőzték ebben Peter Steeléket – , vagy a pszichedélia nélküli Trouble. Ebből fakadóan a karaktert adó szintetizátor kissé visszaszorul, a riffek pedig szokatlan modernséggel, szaggatva adnak a most is tökéletes dallamoknak muzikális (és a hangzásban gyomorból jövő) mélységet.

Más újdonságokkal is szolgál az album: talán még sosem volt ennyire hangsúlyos része a mondanivalónak a gitárszóló – ez pedig egy metal lemez esetében kritikus pont lehet. A végig kitűnően teljesítő Nenad Nedeljkovic az elhangzottakat "megfejelve" az egyik bónusz "Flame Eternal"-ben tökéletesen prezentálja klasszikus képzettségét, az instrumentális tétel a csapat szokatlan iskoladarabja, amihez nyugodtan odacsaphatjuk a hangulatában teljesen kilógó másik bónuszt, a "The Cult találkozik a Volbeattel" rock ’n’ rollját. (Ami eredetileg Billy Idol dal, de a feldolgozások sosem álltak messze a zenekartól, legyen az Madonna, a T. Rex, vagy akár Carl Orff.)

Hogy azért mégse legyen tökéletes kép: nekem a vége felé kissé összeolvadnak a dalok, a tömör és súlyos hangkép töménysége folytonos, a tempóval pedig nem akarnak úgy játszani – ami persze alapkoncepció is lehet – hogy elkülönüljenek a lemez egyes darabjai. Ezzel együtt a Nevergreen most sem tudott nagyot hibázni: a csapat történetének talán legkeményebb albuma lehet, hogy nem olyan dallamos, mint korábbi korszakaik egyes darabjai, az összbenyomás azonban olyan rendíthetetlen, ormon álló kővárról regél, aminek "nem árt se nap, se szél”.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.impellitteri.net

Klasszis, egyéni stílussal rendelkező, villámkezű gitáros, pipa. Kiemelkedő hanggal és dallamérzékkel rendelkező énekes, aki már számtalan alkalommal bizonyított, pipa. A thrashből érkező, nyolckarú-nyolclábú dobos (Paul Bostaph a Slayerből és a Kerry Kingből!), pipa. Bikabőgető hangzás, a két kulcsfigura "ősidőkre" visszavezethető kohéziója, pipa. Pipa, pipa, pipa… Meg én is pipa vagyok, de nagyon, mert van itt minden, ami egy kiemelkedő lemez előfeltétele, csak egy dolog nincs: értékelhető dal. Illetve vanni van, mert aki szereti az olyan riffelős, arpeggiós, groove-os darabokat, amelyek tulajdonképpen csak verzékből állnak, és amelyekből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamokat és refréneket, az minden bizonnyal nem érti, miért is lenne kedvem egy "delete" gombnyomással a helyére küldeni az új Impellitteri bithalmazt.

Persze most mondhatjátok, hogy Impellitteri gitárjátéka önmagában is elég ahhoz, hogy élvezhető legyen az album, én azonban úgy vagyok vele, hogy ha elég, akkor lehetett volna az "elegebb" is – magyarán jobb. Ráadásul én ezeket a köröket már annyiszor megfutottam az ezt megelőző három albumon, hogy ezúttal nincs már kedvem zenei mikroszkóppal keresni a nekem tetsző momentumokat, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a "Venom"-tól kezdve a csapat tulajdonképpen ugyanazokat a lemezeket írja meg, és még a rohanós tempón sem változtatnak, ami pedig biztos nem lenne annyira kivitelezhetetlen – ráadásul még a mi fejünk sem esne szét a tömény hangjegydarától.

Lehet egyébként, hogy látens módon a fiúk is érezték a dallamszegénységet, mert a klipnóta nem véletlenül lett az "Out Of My Mind (Heavy Metal)", hiszen ebben található az egyetlen dúdolható refrén, bár egyszerűségében ez is annyira tufa, hogy le kellett ellenőriznem a lejátszót, vajon tényleg az az együttes játszik-e, aminek albumjain fület gyönyörködtető többszólamú vokálok voltak. (A másik dallamosabbnak nevezhető "Gone Insane"-t meg már annyiszor megírták, hogy képtelen vagyok új szerzeményként tekinteni rá.) Nem gondoltam volna annak idején, hogy visszasírom még a modernkedő "Pedal To The Metal"-t, de mit csináljak, ha nem bírom megemészteni azt, ahogy Rob Rock tehetségének ellentmondva üvölt, kiabál, kántál a dalokban, és olyan dallamokat hoz, amelyek kevesek lennének egy afrikai törzs tánc közbeni transzba eséséhez is, pedig hát ott aztán tényleg a ritmus a lényeg.

S hogy valami jót is mondjak – nehéz! – egy-egy villanásnyi időre Impellitteri azért képes tetszetős megoldásokra – és most emelkedjünk azon felül, hogy milyen bravúrokra képes a faszi, mert az egy másodpercben lejátszott hangok mennyiségétől nem tudok térdre borulni – a nyitó "Warmachine"  hirtelen doomba átbrummogó groove-ja, vagy a "Wrathchild" tényleg szép és dallamos szólója a második perc tájékán valóban el tudja bűvölni az embert, de nekem már nem kéne ennyi bizonyíték arra, hogy a zenész mekkora spíler.

A lemez tehát számomra unalmas, egyhangú, sőt a gitárjátékot leszámítva ötlettelen is, ráadásul mint azt fentebb írtam, önismétlő és a múlt fényében egyenesen kiábrándító. Le kellene már venni a lábat a pedálról, mert ez az őrült rohanás lehet, hogy sportmutatványként elismerésre méltó, zeneileg azonban kapufa. Vagy inkább öngól.

Garael

Cloven Hoof: Heathen Cross (2024)

Paul Di'Anno halála miatt éppen az első két Maiden albumot pörgettem, úgyhogy hangulatilag megfelelően megágyazott közegbe érkezett az új Cloven Hoof. Az egykoron rövid életű banda ('84-'89) 2006 óta ad ki lemezeket újra, nagyjából háromévente. Nem mondom, hogy ezek nélkül nem lehet élni, de idén – Harry (The Tyrant) Conklin – leigazolásával szintet léptek, úgyhogy erre az etapra azt mondom, lehet, csak nem érdemes.

Egy painkilleres témával nyit az album, érezzük, Lee Payne (basszer, az egyetlen eredeti tag, ő jegyzi az összes nótát, mint dalszerző) csapata ezúttal nem viccel. A váltogatott magasságú és stílusú ének, a hangulat és egyes zenei megoldások okán King Diamond öröksége is hamar bekúszik az összképbe, de nem marad el a fent emlegetett Iron Maiden sem, a trappolós témák önmagukért beszélnek. A középtempós szerzemények pedig kísértetiesen hajaznak Dio munkásságára. Aki ezen művészek neve hallatán nem rohan azonnal a virtuális lemezboltba, az alighanem rossz blogot olvas.

Hibátlan, de full retro heavy metalt tartalmaz a "Heathen Cross" tehát. Nem lehet újabb szó nélkül elmenni azon tény mellett, hogy Conklin mennyire jól énekel itt, Payne korántsem ügyetlen zenei alapjait megkoronázva ezáltal. Ajánlott.

House Of Lords: Full Tilt Overdrive (2024)

Azok, akik a '80-as évek óta a ragadós dallamok – technikás gitárjáték tengelyen keresik a boldogságukat, nemigen tudnak mellényúlni a HOL éppen aktuális alkotásával. Közel két évtizede, mióta Jimi Bell és James Christian egymásra találtak, kb. kétévente megbízhatóan szállítják a következő dózist nagyívű énektémákból, felettébb kompetens hathúros bűvöléssel megspékelve. Ezúttal sincsen ez máshogy, és megfáradásnak egyelőre nyoma sincsen - sőt, mintha éppenséggel felpörgött volna újra az a bizonyos kreativitás.

Ez a frissesség egy változatos album formájában szakadt a világra, ahol a hagyományos, veretes hard hard rock mellett már-már metalos szikárságú vágtára is futotta (lásd címadó), de a másik végletbe is simán átcsapnak pályafutásuk egyik legérzelmesebb szösszenetével (I Don't Wanna Say Goodby). De van itt Bon Jovi-féle county feeling is (Taking The Fall), és megmutatják, a manapság divatos, kihagyhatatlan prüntyögős-amaranthés-beastinblackes diszkó metalba is bele tudnak kóstolni, ha nagyon kell (Not The Enemy). OK, ebből a korongon egy még izgalmas színesítés, több már sok(k) lenne; ők szerencsére bőven a jó ízlés határán belül maradnak. Szóval rendben van a cucc, lehet csekkolni.

Asphalt Horsemen: Never Forget (2024)

Különleges megjelenés ez nagyon, és nem a jó értelemben. A szimpatikus magyar társulat gitárosa, Matyasovszki Géza nem sokkal a megjelenés előtt elhunyt (lásd lemezcím). Szerencsére az albumot még feljátszotta tavaly, feelinges játékának mementójaként az utókorra hagyva azt. Legtöbben persze nem vele, hanem valószínűleg Lőrincz Károllyal azonosítják a bandát, aki a Whitesnake örökség hazai apostola és ápolója, rajongása a veretes blues rock iránt legendás. Nem biztos, de nekem úgy tűnt, abban is volt némi szerepe, hogy a Little Ceasar Budapesten lépett fel néhány éve. (Az egyik szám itt nem mellesleg ennek az estének állít emléket.)

Mindezek fényében meglepett a "Never Forget" modern, divatos felfogása. Mintha ezúttal a Whitesnake és a southern rock helyett többet forgott volna a lejátszóban a Clutch, vagy éppenséggel a Corrosion Of Conformity. Volt bennük eddig is egy csipetnyi stoner stich, de úgy érzem, ez itt most csúcsra lett járatva. Kifejezetten jót tett nekik ez a hangsúlyváltás és megújulás, teljesen mai, már-már trendi a sound. A dalok is átlagon felüliek, igen fogós témákat sikerült ezúttal összehozni. Simán nemzetközi színvonal ez így, ami új rajongókat is toborozhat számukra. Én szurkolok nekik (merthogy új gitárossal folytatják)!

Kotta

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Talán nem tahóság azt mondani (minden bántó szándék nélkül teszem), hogy a Dream Theater és az alapító dobos, Mike Portnoy újra összeborulásának legnagyobb vesztese nem a másik Mike (Mangini), hanem Neal Morse, hiszen Portnoy majdnem annyi időt töltött már vele (mellette?) - ne feledjük, a Transatlanticban és a Flying Colorsban is! -, mint régi zenei harcostársával, John Petruccival az Álomszínházban. Úgy tűnik, Morse és Portnoy tartós és termékeny együttműködése most - pontosabban a 2021-es "Innocence & Danger"-rel - véget ért, de legalábbis parkolópályára lett téve.

Persze Morse-ot nem olyan fából faragták, hogy ettől kardjába dőljön. Elképesztően tehetséges muzsikusok veszik körül Nashville-ben, nemcsak a zeneipari ismeretség, hanem evangelikál gyülekezetének zenés szolgálata okán is. Társénekesként ott van Johnny Bisaha, dobosként Philip Martin és Joe Ganzelli, gitárosként Andre Madatian, valamint gyakorlatilag minden létező hangszeren Chris Riley. E nevek ismeretlensége ne tévesszen meg senkit, a helyi muzsikusok simán hozzák azt a színvonalat, amit a Neal Morse Band hangszereseitől megszokhattunk.

Nyilván meg sem lepődünk már azon, hogy a "No Hill For A Climber" megint közel 70 perc tömény progresszív rockkal sokkol minket. Morse egyszerűen képtelen nem nagykanállal tömni belénk a látszólag kifogyhatatlan zenei ötleteit. A The Resonance névre keresztelt új formáció nem passzív bérzenészekből áll, hiszen több számban társszerzőként is közreműködtek a hiperaktív agytröszttel.

A megahosszú lemezt két megahosszú tétel keretezi, a kezdés "csak" 21 perces, a zárás pedig 29! A kettő között három rövidebb nóta található, de ezek is mind 5 perc fölöttiek. Morse szerint a tény, hogy jól ismert helyi srácokkal fogott munkához, az egésznek adott némi újdonságot és közvetlenséget, de a zenésztársak olyan fiatalok, hogy ebből óhatatlanul nem kevés frissesség is fakadt. Az biztos, hogy az új album kicsit most más, mint az MNB-től megszokott anyagok. Természetesen ez is virtigli (értsd: hamisítatlan és azonnal fölismerhető) Morse-termék, de mintha egy kicsit több lenne benne a visszautalás a Spock's Beard hőskorszakára, és Johnny Bisaha tiszta, magasabb fekvésű hangja miatt, valamint a jó értelemben vett retró sound miatt a '70-es évek prog rock legendáira (pl. a Yesre, lásd: "Ever Interceding").

Tudom, hogy Morse képtelen leállni, de úgy érzem, hogy az ilyen kollaboratív jellegű kiadványokkal nyomon van, legalábbis izgalmasabb dolgokat produkál, mint a saját neve alatt kiadott vallási musicaljeivel. Mondom ezt úgy, hogy a "No Hill For A Climber"-t egyelőre a haloványabb lemezei közé kell sorolnom. Lehet, hogy csak a túltelítettség az oka, de mostanában egyre kevésbé találnak el Morse szerzeményei. Egyébként meg jobb, ha most szépen bekussolok, mert ennek a fószernek egyetlen sejtjében több muzsika van, mint az én egész lényemben valaha.

Tartuffe

A koncert előtti bemelegítéskor egy engem már régóta nyomasztó dilemmát tártam a kocsma-társaim elé: vajon meddig engedheti még meg magának ez a kétségkívül vezető, etalon rockzenekar, hogy a frontembere már évtizednyi távlatokban nyújt szinten aluli teljesítményt? Egy olyan perfekcionista bandájában, mint Petrucci…? Én el tudom képzelni azt is, hogy Portnoy távozásában közrejátszott az is, hogy ha valaki a csapatban, akkor valószínűleg éppen ő ezt szóvá tette, nehezményezte. Nem véletlen, hogy utána olyan zenekarokat szervezett maga köré, amikben Russel Allen és Soto kaliberű énekesek álltak a mikrofonnál.

A másik kérdés, amit már elő se tudtam vezetni, mert az elsőben sem jutottunk konszenzusra, az a DT koncertek látványvilágával kapcsolatos: manapság a koncert-látogatók a 20-30-50 ezres jegyárak fényében elvárják a bombasztikus látványt. Értem én, hogy ez a banda éppenséggel a muzsikáról szól, nem kell elvonni a figyelmet mással, de a kiállunk farmerban és pólóban, és majd az egy perc alatt lejátszott hangok számával elkápráztatjuk a rajongókat manapság életképtelen művészi (művészi…???, inkább kereskedelmi) koncepciónak tűnik. Ha tetszik, ha nem, a fogyasztói igények változnak.

Tény, hogy az utóbbi időben egyre kisebb helyeken és/vagy kevesebb néző előtt lépett fel a Dream, ez alátámasztani látszik a károgásomat. Most a szervező egy huszárvágással megoldotta ugyan, hogy ne kelljen leválasztani az Aréna egy részét, tudniillik úgy árazta a jegyeket, hogy a kiemelt álló és a karzat jó része megtelt, míg a sima állón csak lézengtek az emberek. Az ülőhelyek jelentős része elkelt így, a színpad előtt is csápoltak elegen, így onnan fentről nézve minden rendben volt. Csakhogy a nagy nézőtér felelősséggel is jár: a távolabbi szektorokban ülők sz@rt se láttak ez egészből kamerák és oldal-kivetítők hiányában. Ezen a szinten ez elég amatőr szerintem.

A látványt gyakorlatilag Portnoy három lábdobos cucca uralta, ami piszok jól nézett ki, elismerem, de azért egy háromórás showt nem visz el. Pontosabb megfogalmazás lenne amúgy a két egybeépített dobcucc, egy kétlábdobos szerkó, és egy sima szett volt ugyanis egybegyúrva, ezeken váltakozva játszott a tékozló fiú. Háttér-kivetítő volt ugyan, helyenként ez jól is nézett ki, amikor valami releváns (az adott számhoz-albumhoz köthető) animáció ment rajta, de volt olyan is, hogy LSD tripre emlékeztető szivárványkavalkád pörgött a háttérben percekig. Szóval túl sok energiát nem tettek bele, ha őszinték akarunk lenni. Javasolnék egy-két leckét venni a Scorpionstól például, hogyan kell ütős színpadképet összehozni (hogy egy AC/DC-t vagy FFDP-t már ne is említsek)!

A hangzás ezzel szemben nagyon jó volt, legalábbis a kiemelt állón. Gyakorlatilag CD minőségben szóltak, pedig metalt, főleg olyant, ahol a hangszeresek folyamatosan leltároznak, nem könnyű hangosítani. És hogy a forró kását se kerülgessük: LaBrie (a korábban kikerült felvételekkel ellentétben) ezúttal nem rombolta le a műélvezetet és a csapat reputációját - magához képest kifejezetten vállalható teljesítményt hozott. Maga is jó kedvre derülhetett ezen, mert frontemberként is helyt állt végre. De láthatóan a teljes brigád jó hangulatban és kipihenten játszott, élvezték a szeretetet ami a közönség felől feléjük áradt.

Végül, de nem utolsó sorban a setlist. Az utolsó két turnén lenyomták ugyebár a "Metropolis Pt. 2"-t elejétől a végéig, majd elővettek ritkábban játszott, kifejezetten komplex számokat. Ezen előzmények fényében azt hiszem nem volt balga várakozás és feltevés, hogy ezúttal -  ha már negyven éves jubileumi körút – egy igazi best offal jönnek. Nem teljesen így lett, erősen Metropolis-hangsúlyos volt ezúttal is a program és a "Train Of Thought" is erőteljes reprezentációt kapott. Hát nem tudom. Kereskedelmileg biztosan sikeres volt a 'talicskás album, de ha már, akkor az "As I Am" mellett az "Endless Sacrifice"-t kellett volna elővegyék, ami nemcsak annak a lemeznek, de a teljes életműnek is az egyik legjobb darabja.

Korrekt gesztus, hogy Mangini-érás számokat is becsempésztek a műsorba, de a közönség nem feltétlenül igényelte ezt. Én legalábbis a "Barstool Warrior" helyett bármit szívesebben hallgattam volna az "Awake"-ről, vagy akár a "The Ytse Jam"-et az első korongról, ez utóbbi LaBrie-re sem rótt volna megugorhatatlan terhet. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, biztos van/lesz olyan vélemény, hogy ekkora életműből sokkal jobban úgysem lehetett volna válogatni.

A verdikt? Objektíven szemlélve ez egy hetes buli volt a tízes skálán, a fent felsorolt hiányosságok miatt, a monstre játékidő, a jó hangzás és a felszabadult muzsikálás ellenére. Szubjektíven: ha valakit elsősorban a zene és a hangulat érdekelt, látott is annyit a színpadból és a zenészekből, amennyit igényelt, akkor simán odanyomja rá a kilencest. Nekem olyan nyolcas, de két-három szám változtatásával a programban nálam is csont nélkül meglehetett volna a kilenc pont.

Kotta

U.i.: Ja, a lényeg majdnem kimaradt - Portnoy is back. Nos, ez a Mike nem jobb dobos, mint az a Mike volt. Sőt, rosszabb. De a Dream Theater vele mégis kerekebb, lazább, ösztönösebb. Ennyi.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/OfficialCasandraCarson

Minden adott: egy projektezéshez szokott gitárfenomén; egy eddig csak az undergroundban ismert, de nagyobb hírnévre vágyó, kivételes hangú énekesnő; egy laboratóriumi körülményben előállított termékekre specializálódott kiadó, egy fő boszorkánymester zeneszerző/billentyűssel. Micsoda? Hogy ez utóbbi tényező nem kedvez a végeredménynek? Hogy a kreativitásra rátelepedő, a kiadóra jellemző biztonsági játék elveszi a zsenik legfőbb értékét, a váratlansággal, a szabálykerüléssel egybefonódott homo ludens hozzáállást? Lássuk, kinek van igaza!

George Lynch 2020-ban az új horvát fenoménnal, Dino Jelusickkal készített albuma, a "Dirty Shirley" nagy kedvencemmé avanzsálódott az utóbbi időben: az a fajta, blues alapú, de modernül megszólaló hard rock album, amiben több más stílus elemei is megtalálhatóak, tökéletes példaként szolgált arra, hogy a géniuszt még úgy is nehéz elnyomni, ha a kreatív folyamatoknak csak digitális teret engednek, és a hagyományos, személyes interakción alapuló munkának, a jammelésen, közös izzadáson, koszon – ami a blues/blues rock esetében értékteremtő faktor – alapuló zenélésnek a kiadó komfortzónát betartandó óvatossága szab gátat. Illetve szabott volna, de a két tehetség úgy nőtt túl a sterilitáson, hogy a kiadó kénytelen volt bólintani, azon pár ezer hallgató örömére, akik meghallgatták a végeredményt.

Nem történt ez most sem másként, pusztán az énekes változott át egy olyan hölggyé, akinek hangjától megremeg minden rocker lába, és a klasszikus zenesulit végzett szopránok azonnal két liter jeges vizet eresztenek le a torkukon, hogy prezentálni tudják azt a karcos kivagyiságot, amivel mondjuk Magali Luyten is rendelkezik. Ráadásul a csalinak használt videoklipben felcsendülő dal (Stranger) a valamikori Beautiful Sin projektet juttathatja az ember eszébe, ahol Luyten mellett egy másik gitárhős, a modernebb felfogásban játszó Jorn Viggo Lofstad tépte a húrokat, és amiben egy olyan penetráns doom riff is felcsendül, amitől rögtön gyászruhává változik a fekete bőrruci a rockereken. Valljuk be őszintén, bármennyire is virtuóz Lynch, azért tőle ezt akkor várnánk, mikor Putyin és Kim Jong Un a békegalambok lepuffantása helyett a tenyésztésükbe fogna, esetleg a hazai celebvilág alkotná a kémiai Nobel-díjat odaítélő szakmai bizottságot.

Nem véletlen hát, hogy úgy ugrottam rá az albumra, mint Tarzan Jane-re a történet szexváltozatában, hogy aztán mindent beleadva próbáljam szeretni a végeredményt, majd halmozni a kritikában a válogatott, pozitív töltésű jelzőket. Mentségemre, rajtam nem múlott, mint ahogy a zenészeken sem, Alessandro Del Vecchiot is beleértve, már ha nem ő volt a felelős a dallamokért, hiszen jól ismervén nagyipari termelését, a faszi szerintem teljesen kiégett, bár az igazat megvallva pályája elején sem volt korszakos zenei zseni.

Lynch persze hozza a kötelezőt, kicsit visszavéve a bluesból, a modern hard rock felé elmozdulva cipeli hátán a produkciót, még akkor is, ha Casandra Carson tényleg kimagasló teljesítményt nyújt, hiszen az egész lemezt áthatja a gitáros meghatározó egyénisége. Ennek ellenére sajnos nem tudok igazán megelégedetten nyilatkozni a dalokról, mert a csipetnyit pszichedelikus, máskor modernebb, ám abszolút klisés dallamok nem tudnak felnőni sem az oroszlánerővel megszólaló vokál, sem a gitáros alapok adta színvonalhoz. (Érdekes módon, a hagyományosabb, bluesosan megszólaló "Waltzing Nites" – ami egyébként is a már hivatkozott Beautiful Sinből lett lopva – tud olyan refrént hozni, amit már első hallásra is együtt süvöltesz az énekessel, ebből fakadóan talán jobb lett volna az egész lemezt ebbe az irányba tolni.)

Sajnálom, hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mert az olyan groove-val horgot bombázó riffek, mint amilyenek a "Just Business"-ben ültetik hintába a hallgatót, megérdemelnék a sikerültebb támogatást, de nincs más tenni, mint elfogadni a tényeket: a Casandra's Crossing megmarad egy olyan, elszalasztott lehetőségnek, amiben minden adott volt a győzelemhez, kivéve egyet, a lelket. A nélkül pedig ez az annyira elüzletesedett rock-szakma messziről ható, penetráns bűze úgy fogja a rajongókat elriasztani, mint a "tiktok generációt" a Háború és béke.

Garael

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
facebook.com/Astraldoorssweden

Az általános közvélekedés szerint a Tony Martinnal készült Black Sabbath albumok egyenes folytatásai a Dio-éra lemezeinek, ám – véleményem szerint – vannak ugyan kapcsolódási pontok, de a kijelentés árnyaltabb megfogalmazást kíván, sőt, továbbmegyek: Martin nem egy Dio klón volt, és jóllehet, Ronnie hatott az énekstílusára, de hangja önálló karakterrel bírt, ami tökéletesen illett az általa megformált dalok szellemiségéhez. Ha valaki ezen megállapításra csak lesajnálóan legyint – mert mit is érthetek én a dolgokhoz? – annak rögtön fel tudom mutatni a "Dehumanizer"-t, ami sem a "Heaven and Hell", sem a "Tyr"-féle irányvonalhoz nem passzol: olyan tüskés, hideg, gépies mestermű, ami ugyan nélkülözi a korai évekre jellemző pszichedeliát, ugyanakkor keményen (de milyen keményen!) utal vissza azokra a gyökerekre, melyekből a doom stílust eredeztetjük.

Emellett ha pusztán az Ozzy kiválása utáni két lemezt nézzük, tagadhatatlan, hogy a Martinnal készült mesterművek egyértelműen táplálkoznak az olyan dalokból, mint az említett "Heaven and Hell", vagy a "Children Of The Sea", kifejtésükben azonban még epikusabbak, grandiózusabbak, ráadásul nélkülözik azt a hard rockra jellemző stílusárnyalatot, amit Dio a Rainbowból – Wishing Hell, Walk Away  – hozott magával. Ebben persze szerepe lehet az egyre hangsúlyosabb játékot mutató Geoff Nicholls billentyűsnek is, aki sokat tett hozzá ahhoz az adott korban tényleg monumentálisnak számító hangzáshoz, amivel a Martin-éra oly népszerűvé válva hozott új rajongókat a csapatnak (és keserű csalódást a korai évek rajongóinak.)

Az Astral Doors debütáló albumával rögtön két legyet ütött egy csapásra: az addig a Lion's Share-ből és a Wuthering Heightsből  ismert Nils Patrik Johansson Dio-jellegű frazírjaival, és a csapat a legszebb Tony Martin időket idéző epikus hangzásával egyből térdre kényszerítette a Black Sabbath "poszt-Ozzy” rajongóit, annak ellenére, hogy Iommi riffjeit Joachim Nordlund más stílusú, ám mégis élvezetes gitárjátéka nem tudta, illetve talán nem is akarta megidézni. Iommi nélküli Sabbath hangzás? – vonhatja fel a szemöldökét az olvasó, ám ebben az esetben a fából vaskarika jelenségével állhatunk szemben: az Astraal Doorsból hiányzik ugyan a doom tritónusza, ám a fenséges és emelkedett megközelítés, valamint Johansson dallamai mégis képesek voltak megidézni a sabbathisták zenei szellemét.

Az első két megjelenés aztán rövid idő alatt klasszikussá érett, ami egyrészt a prezentált színvonalnak, másrészt a rajongók kiéhezettségének volt köszönhető, aztán a csapat további munkáiban – talán mert már a meglepetés ereje hiányzott belőlük, mások szerint viszont a kreativitás mértéke hagyott alább (bár a kreativitást számonkérni egy alapvetően klónbrigádtól, furcsának tűnhet) – kissé beleszürkült a rutinszagú kiadások meglepetés nélküli dimenziójába. Azt azért illik kijelenteni, hogy ezek a lemezek sem voltak rosszak, csak már nem feleltek meg az összehasonlítás követelményeinek – a zenészek pedig rutinos rókák lévén jól éreztek rá a változtatás szükségességére. Az irányvonal módosult tehát, nem sokat, pusztán annyit, hogy kimozdulhassanak a Sabbath-örökség szorító öleléséből, és egy továbbra is epikus, de indulósabb, kevésbé misztikus útra térjenek át. Az együttes tehetségét bizonyítja, hogy ezzel a hagyományosabb megközelítéssel is tudtak "nagyot dobni": legutóbbi albumukról talán én írtam az általános megítéléssel egyező, dicsérő kritikát. Biztos vagyok benne, hogy a váltás professzionalizmusát jótékonyan segítette elő Johansson Ciwil War-beli szereplése is, ami ha nem is plasztikusan, de valahol, az alkotó folyamatok mélyén táptalajul szolgált a dalok jellegének formálásában.

Nils, idomulva a megváltozott irányvonalhoz, elhagyta a Diora jellemző frazírokat, és őserejű hangján irányította újabb zenei vidékre a többieket. A "The End Of It All" így tulajdonképpen a "Worship Or Die" folytatása, tele, azonnal ható indulóval, de egy-két pillanatban azért a Sabbath felé is visszakacsintanak: az "Iron Dome" a legszebb Martin-féle pillanatokat idézi, csakúgy, mint a "Viking Rise" szándékos Tyr-utalása. Azonnal ható slágerekből sincs hiány, és jóllehet, a lemez vége felé kicsit összefolynak a dalok, a zárásként feltett "nagyepikában” Johansson ismét Diová alakulva válik az Iommi riffet facsaró Nordlund egyenrangú társává, hogy végképp meggyőződhessünk: az Astral Doors még mindig tényező a Black Sabbath örökségének ápolásában.

Garael