Boguslaw Balcerak's Crylord - Lost Bloody Heroes (2025)
Kiadó:
Rock Company
Honlap:
www.facebook.com/boguslawbalcerakscrylord
Alapi István, hazánk egyik legjobb rockgitárosának podcastjében halottam a következő történetet, és ahogy Lúdas Matyi mondta, szolgáljon mindenkinek tanulságul:
Az EDDA a Magyar Televízió valamelyik állami csatornáján futó, lottósorsolásos műsorába kapott felkérést, hogy amolyan hangulati felvezetőként adják elő valamelyik ismertebb slágerüket. A műsor élőben ment, aminek a zenekar külön örült, a hangosításért a stúdió felelt. István a kezdés előtt „bemelegítve” hangolta megfelelőre a hangszerét, kipróbálva a hangosítást is, mikor odament hozzá a műsor szerkesztője (a poént felerősítve, éppen hozzá) és tájékoztatta a gitárost, hogy a gitárszóló nem illik a műsorpolitikába, úgyhogy, ha lehet, a dalt anélkül adják elő.
Sajnos eljutottunk arra a pontra, hogy a politika szó minden szövegösszefüggésében szemtikkelést vált ki belőlem – még jó, hogy nem a Parlamenben dolgozom, kínos dolog lenne egész nap pislogni – az előbbi történet pedig biztosított arról, hogy még a „műsor” előtaggal is képes e pár betű, vagy hang infarktus közeli állapotot előidézni (gondolom, István is így volt vele), egyedül talán a szociálpolitika eredeti – ismétlem, eredeti – jelentése maradt meg annak a területnek, melynek jelentése és az ahhoz fűzött tartalom megfelel egy empatikus, a egyént, a családokat segítő társadalmi funkciónak.
De mit is akartam az egészből kihozni? Ha régóta hangoztatjuk, hogy rock agóniájának vagyunk szem -és fültanúi, akkor most megbizonyosodhattunk, hogy a gitáralapú hard rock és heavy metal utolsó 24 óráját éljük: az, hogy államilag deklarált módon kínosnak és unalmasnak (illetve egyéb, a műsorpolitika értelmezésébe beleférő dehonesztáló dolognak) bizonyul a gitárszóló, még a grunge időszaknál is súlyosabb anamnézis – ott legalább csak a zenei szubkultúra ítélte halálra a virgázást, jelenünkben viszont az állami média. Az okok elemzésébe most nem mennék bele, nem akarok elvenni a jövendő doktoranduszok elől egy remek témalehetőséget, a jelenségnek mindenesetre számos társadalmi, generációs, üzleti, pedagógiai és ténylegesen politikai oka van, és ha a releváns okok közül kihagytam még legalább egy tucatot, bocsássatok meg érte.
Szerencsére kritikánk hőse, az oldalunkon már többször recenzált lengyel Boguslaw Balcerak hazájában nincsenek ilyen gátak, vagy ha vannak, a zenész magasból tesz rájuk, hiszen tavalyi albuma után már itt is van a következő: nos, Boguslaw számára a gitárszóló biztos nem a dalok kellemetlen, és akár szükségtelen része, mert a felvezetett 11 tétel hemzseg a neoklasszikus stíílusban megfogalmazott gitárperformanszoktól, az már más kérdés, hogy jól van-e ez így? Az ítéletet engedjétek meg, hogy ne én mondjam ki: Tartuffe kolléga tavalyi Balcerak recenziójában jövőbelátó (halló) módon fogalmazta meg a jelenlegi album jellemzőinek előfeltételét. De lássuk, hogyan is írta bölcsen tanult barátom?
„Noha Balcerak szólói alkalmanként kifejezetten jólesően cirógatják a neoklasszikus futamokhoz szokott rockerek fülét, elérkezettnek látom az időt arra, hogy lengyel barátunk rápihenjen a következő anyagra, különben úgy elvékonyodik, mint vaj a holland vendéglátók asztalára kihelyezett hipervékony kenyéren.”
Mit mondjak, ennél pontosabban magam sem tudtam volna megfogalmazni a lényeget, és noha a dalok színvonala nem csökkent tavaly óta – egy bizonyos minőséget a gitáros álmából felkeltve is képes produkálni – az biztos, hogy a két lemez szerzeményeit minden gond nélkül felcserélhetjük, kombinációjuk, variációjuk, permutációjuk minden esetben ugyanazt az eredményt, a hallgatóra eröltetett hatást fogja elérni, ráadásul többnyire a középszerűt éppen meghaladó módon. A lemez dalai, jóllehet, egységes színvonalúak, felépítésükben, sőt, tempójukban ugyanazt a sémát követik, így az album nem rendelkezik azzal a hangulati-érzelmi-zenei ívvel, ami ebben az alstílusban – de talán mindegyikben - olyannyira fontos.
Ráadásul Balcerak jelen lemezére – jó szokásához híven – egy volt Malmsteen énekest hívott meg: Mark Boals, akiről pár hete dicsérően fogalmaztam, ezen stílus követelményeinek azonban már nem tud megfelelni, és a rengeteg magas hangot olyan erőlködéssel préseli ki magából, hogy az egyszeri hallgató egy idő után félteni kezdi a ma már bizony nem fiatal művészt.
Mindent összevetve úgy érzem, hogy Boguslaw „kiírta magából” a kreatív energiákat, így erejéből jelenleg csak ócska panelek megfelelő szinten eljátszott ismételgetésére futja. Persze lehet, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan, ám ha én lennék a gitáros „zenei orvosa”, minden bizonnyal legalább két év pihenést javasolnék a megfáradt páciensnek. És nem az orvos/gyógypolitika miatt.
Garael