Áldom azt a napot, amikor megvettem a jegyeket a Metal Church pozsonyi fellépésére! Mindig is Mike Howe-val szerettem volna látni őket élőben, az, hogy erre az énekes tragikus halála előtt nem sokkal került sor, csak még szürreálisabbá teszi az élményt. Igen, nekem vele volt ikonikus ez a banda, persze a David Wayne-nel készült három albumot is szeretem, különösen az elsőt, ami nemes egyszerűséggel a földbe döngölt viszonylag kezdő metalosként.
A zeneileg legjobb korszakuk mindazonáltal Howe-hoz kötődik; a "Blessing…" és a "The Human Factor" is kötelező darabok egy magára valamit adó rocker számára. Érdekes, hogy Vanderhoof ekkor ugyan hivatalosan nem volt a banda tagja, turnéra nem is ment velük, de a számokat nagyrészt ketten írták Mike-kal. A csapatban azóta számtalan át- és újjáalakulás zajlott le, az egyetlen biztos pont Kurdt, a Church az ő projektje maradt.
Most éppen megint újra-varrta az egészet, méghozzá nem is nyeretlen kétévesekkel megspékelve, csupa ismert arc bazsevál a "Vanderhoof zenekar" háza táján (Ken Mary, Dave Eleffson, Brian Allen), és itt van még Rick Van Zandt gitáros is, aki azért elég régóta harcol már hősünkkel vállvetve, némi folytonosságot megtestesítve ezáltal. A névsorból kiindulva az új lemez lehetne egészen bika; bizonyos értelemben az is (van lendület és zenei kompetencia), másrészt viszont magán viseli a sebtében összetákolt szupergrupok összes betegségét is.
Ami valójában egy: a dalok nem elég erősek, legfőképpen a könnyen memorizálható énektémák és refrének hiánya föltűnő. A riffek még csak-csak, hiszen 46 éve ugyanaz írja őket, de a vokális témák terén magára maradt Kurdt barátunk, Allen nem bizonyult méltó társnak hozzá dalszerzésben. De ha jobban belegondolok, még a gitártémák is megfáradtak, sablonosak kissé, két nóta van talán, ami hozza azt a metácsörcsös fineszt, amit én elvárok tőlük (pl. Deep Cover Shakedown).
Legutóbb azt írtam, Howe halála után logikus volt egy dühös, gyakran thrashbe hajló album. Itt sem fogták vissza magukat tempók tekintetében, és amikor Allen a gyors témákra a ráspolyos énektémáit hozza, akkor az egész határozottan az Overkillre hajaz. A hisztérikusabb, magasabb vokális megoldásoknál pedig a Helstar és a Sanctuary is beugorhat a hallgatónak. Nem rossz referenciák, már csak a Metal Church hiányzik. Persze, tudom, ez már nem az a zenekar, az én egyéni szoc. problémám, hogy ugyanazt várom tőlük most is, amit ’89-ben szerettem.
Simán jóra lehet hallgatni amúgy – erős refrének hiányában is – ezt a dalcsokrot, mert ezek az arcok nem fekáliával gurigáznak, nagyon rosszat képtelenek összehozni. De azért én maradok a klasszikusoknál. Ha másra nem is, arra jó volt ez a lemez, hogy újra elővegyem az első négyet, és hogy ismét megállapítsam, milyen jók voltak azok. Élőben azért simán megnézném őket ezzel a felállással egy jó kis – régi nótákkal telepakolt – setlisttel.
De kezdjük az elején! Illetve ne is, inkább az elejének az elején, úgyhogy ugorjunk kicsit vissza az időben! Dio távozását követően a csapat történetét mintha a weimari köztársaság egyik szélsőliberális klubjában írták volna, ahol kakofóniába illően szólnak a rézfúvósok, a táncosok pedig abszinttal és amfetaminnal feltöltve ropják a táncukat félig extázisban, félig bódultan, és még az sem zavarja őket, ha néha összeakad a lábuk – a szürrealitásba menekülők pedig hamis világot teremtve érzik, hogy valami rettenetes következik, megállíthatatlanul és a világot lángba borítva. Még szerencse, hogy ez utóbbi már Iommiék esetében a való világ, ahol a zűrzavart nem a világégés, hanem egy új értékteremtő zenei koprodukció kialakulása váltja fel
No jó, lehet, hogy kicsit túloztam, hiszen a kritika tárgyának egyik előzményét jelentő, a Ian Gillannel készült "Born Again" című album tulajdonképpen jól sikerült… volna, ha a hangzás nem vágja agyon a zenei minőséget, ugyanakkor a kissé kesze-kusza koncepció paradox módon vitathatatlanul hatásául szolgált néhány akkoriban induló, majd szupersztárrá kinövő együttes későbbi munkásságának, emellett Iommi az Iommi, Gillan pedig még koncerteken is hozni tudta a legendás sikolyokkal tarkított zenei akrobatamutatványait, csúcsformáját mutatva a hard rock énekesek bebetonozott etalonjának.
Iommi pedig döntött: az angolosan távozó Gillan után úgy gondolta, nem fogja a Black Sabbath névhez kötődő, akkorra már branddé terebélyesedő hírnevet kockáztatni, és három énekessel elkészíti saját szólóalbumát. Itt jött aztán a képbe a Deep Purple másik legendája, a kokainmámoros korszakát élő Hughes, aki, mint tudjuk, képes rátelepedni mindenre, amiben részt vállal – kivéve Iommit. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a triász terve kukába kerüljön, a névhasználattal kapcsolatos komédia hatásaként aztán az önmagának is ellentmondó "Black Sabbath featuring Tony Iommi" márkanév alatt megjelent a "Seventh Star". Maga a lemezanyag nem lett rossz – hard rockkos hangulatával inkább az első Dio-féle korszakhoz köthető –, ám Hughes verekedésből származó arccsonttörése, kiszámíthatatlan viselkedése és kábszeres túlkapásai enyhén szólva sem erősítették meg az erre a hangzásra még éretlen közönség fülében furcsának ható, az Iommi-féle komor riffelésre ráhajlítgató, soulos megközelítést – az, hogy ez az elegy ennek ellenére is mennyire tud működni, jelen kritika tárgya, és a később a heavy metal történelem egyik csúcsalkotása, Iommi és Hughes "Fused" című lemeze a prémium szintű bizonyíték. De be is fejezem itt a történetmesélést, aki részleteiben is kíváncsi ezen időszak dokumentálására, az olvassa el a Shockmagazin perfekt írásait, melyeket sem kiegészíteni, sem felülmúlni nem lehet – ebből eredően én sem kívánok egy eleve vesztes meccset kezdeni, mert abból csak öngólos vereség következne.
A kooperáció tehát rosszul sült el, ám Iommi a buktát (nem lekvárosat, inkább akkor mákosat, tudjátok, azt az ópiátosat) eredményező együttműködésben meglátta a lehetőséget: egy olyan lemezt összehozni, ami egyszerre tartalmazza a Sabbath doom felé kacsingató riffelését és a Glenn-féle jellegzetes, groove-os, soulos, hajlítgatásokkal teli súlyos, heavy/blues rockra jellemző dallamvilágot.
A gitáros azonban a történtek fényében óvatosabb volt, és az 1996-ban, Coventryben és Birminghamben rögzítettek dalokat, melyek nagy részét a DEP stúdióban rögzítették – innen a cím – nem végleges albumnak tervezte, hanem egy olyan zenei "felderítésnek”, ami bebizonyíthatja a projekt életképességét. Az eredmény aztán – jóllehet, a megjelenéséig nyolc évet kellett várni, ráadásul újra felvett dobokkal – már 1998-ban is hallható volt, mégsem jelent meg. Ennek okait lehet boncolgatni: az akkori zenei közhangulat, a demónak, kísérletnek induló státusz, a Black Sabbath újra aktivizálódása olyan faktorokat integráltak ebbe a zenei egyenletbe, melyek a "publikálást" sikeresen halasztották el – és talán jól is van ez így, hiszen a 2004-es verzió nyers hangzásával, reanimált dobjaival, és a Sabbath ismételt felfedezésével már egy olyan közönséggel találkozott, akik az extrém stílusok előretörésével már semmin nem tudtak meglepődni, sőt annak ellenkezőjén sem. Azt persze hozzá kell tenni, hogy Iommi és Hughes látszólag összeegyeztethetetlen zenei világa jin és jang módjára egészítik ki egymást, aki szerint ez nem így van, az vagy süket, vagy nem hisz a kínai univerzizmusban, és utóbbi esete még csak-csak megbocsájtható, az előbbi azonban végzetes hiba a metal fém uralta dimenzióiban.
Mivel elsősorban az általam is az egyik legjobb metal albumnak tartott "Fused"-tól indultam ki, a "The 1996 DEP Sessions" nyitószámának kezdése kissé összezavart: a jellegzetesen hideglelős Iomi riff a Black Sabbath legmorózusabb időszakát idézi, ami rendben is van, hiszen olyan agyba betonozó gitár-ritmikával találkozunk, aminek az egyszeri doomster úgy örül, mint a képviselő, ha saját magáról szavazhat, viszont Hughes Ozzy módjára szinte csak rákántál a gitárharmóniára, ez pedig a hallgatók 99 százalékánál biztos, hogy nem találkozik az elvárásokkal. A monotonitás azonban csak egy jól sikerült csel, amit aztán a berobbanó refrén küld el Kukutyinba, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra, hogy igen, ez az, amit vártunk. A hangzáson persze hallatszik, hogy nem stúdiókész anyagot kapunk, azonban a végtelenségig széttorzított gitár és a dohogó dob még illik is a zabolátlan dalok jellegéhez; így lesz kerek egész az a zenei vízió, amit nem is kell továbbfejleszteni, mert önmagában is értelmezhető, élvezhető és viszonyítási pontot teremtő.
A "From Another World" aztán már teljes teret enged Hughesnak – így válik talán az egyik legszebb wannabe power lírává, ami kiszaladt a Sabbath lelkéből, az akusztikus és elektronikus alapozás, az énekes jellegzetes dallamai és Iommi szinte latinos gitár/ecsetvonásai úgy hatolnak a hallgató lelkébe, mint egy gyönyörű pirkadat nyáron, aminek csöndjét csak a dal töri meg. A folytatás aztán visszaránt a földre – egy újabb, végtelenségig ismételgetett egyszerű, de a hangzás folytán acélkemény riff képében, Hughes azonban itt már minden szabadságfokával látja el alkotói szerepét, a gitár az afrikai törzsi ütemeket idéző darabolása felett úszó, hajlítgatásokkal teli dallamok tökéletes ellenpontként emelik ki a dalt a proto-doom-sztenderdekből – perfekt!
A "Don't Drag The River" alapja valahol a Tomy Martinos korszak valamelyik csodájában keresendő, ám Hughes annyira más karakterrel bír, mint Martin, hogy a hasonlóság csak meglegyinti a lelket, de nem válik tudatos észleléssé. Elmélkedő, kissé pszichedelikus hangvételével a "Fine" az egyik kedvencem, amibe egy kis "The Cult"-ot is belehallok, bár lehet, hogy csak az én fülem közvetíti az analógiát az egész világon, de hát mire való a művészet, ha nem arra, hogy mindenki a saját lelkének megfelelően értelmezze az alkotás lényegét?
A doom fanatikusok aztán a "Time Is The Healer"-ben ismét megkapják a maguk kedvenc adagját, a vontatott, gyomorból felböfögött riffek között ott találjuk a horrorfilm-zenék kedvenc hangsorát is, talán ez az egyetlen dal, ahol Hughesnak nem sikerül "akaratát érvényesíteni", és a főszerep végig a gitáré marad. Búcsúzásként aztán az énekes mindent bepótolhat: a csendes, befelé forduló hangnemet Iommi sem töri meg a hangulatot darabokra vágó, mindent uraló riffekkel, inkább a háttérben maradva, csak néhány pillanatban jelezve a jelenlétet ad teret Glenn szinte szentimentalizmusba hajló elképzeléseinek.
A lemez – bár érződik rajta, hogy nem készült el teljesen, és ez a "Fused"-dal való összehasonlításkor lesz nyilvánvaló – így is teljes egészet alkot, még akkor is, ha nem egységes koncepció mentén készült: a felerősödő blues hatások, a néha a Sabbath-ot, néha a Deep Purple-t és néha az amerikai rockot idéző megvalósítási elemeivel mégsem egy széteső, darabokból összefércelt ötlethalmazt mutat, hanem egy sokszínű érzelmi-zenei világot, ami két, alapvetően más dimenziókban gondolkodó művész kooperációjából született, de nem kínnal, fájdalommal, hanem az újdonság létrejöttének minden örömével. Örüljünk hát mi is, és reménykedjünk még legalább egy következő együttműködésben, mert a kreativitás az utóbbi időkben tanúsítottak szerint nem kopott meg egyik zseninél sem.
Igazából a Hardline - amelynek történetét korábban többször ismertettük - manapság két emberről szól. Az egyik Johnny Gioeli, a New York-i olasz csődör, aki még ma is olyanokat tud "nyeríteni", hogy menten rogyadozni kezd a rockerlányok térde, a rockerfiúk keze pedig azonnal a jellegzetes öklös csáppózba lendül. A pasi tényleg az a kategória, akinek majdnem mindegy, hogy mit énekel, egyszerűen annyira lenyűgöző az orgánuma. Évek óta elviszi például a hátán ARP gitármunka tekintetében maximum középszerű lemezeit.
A másik kulcsfigura Alessandro Del Vecchio, univerzális zenész és "bőven termő" komponista, akinek zeneszerzői képességei nélkül a Hardline aligha virágozhatott volna ki másodszorra is. Amikor Del Vecchio otthagyta a Frontiers, több projektet is "vitt magával", köztük - úgy látszik - a Hardline-t, hiszen az előző albummal szemben ez már az Steamhammer/SPV kiadónál jelent meg. Nem tudom, ezt Perugino, a nápolyi zenemogul miként dolgozza föl, de mi nem vesztettünk semmit a kiadóváltással.
A duót most is olasz bérzenészek kísérik, a gitárt már nem Mario Percudani kezeli, hanem Luca Princiotta, akit éppoly kevéssé ismerek, de ezen a szinten a szakmaisághoz, virtuozitáshoz bizony kétség sem férhet. Már nem kell sokat aludni, kb. 2 hét múlva élőben is meggyőződhetünk arról, hogy a csapat mennyire profi, hiszen május 3-án (szombaton) föllépnek az Analog Music Hallban.
A "Shout" kilenc saját szerzemény mellett tartalmaz egy Scorpions földolgozást is (When You Came Into My Life), ami bizonyítja egyrészt, hogy a Scorpions mindig is értett a balladákhoz, másrészt, hogy Gioeli zseniális énekes. A saját dalok nem rosszak, bár kifejezetten slágergyanús nincs köztük, talán a "Candy Love"-ot kivéve. Egyetlen kifogásom, hogy a sok gitársávval szaturálva lett a hangkép. Lehet, hogy túl sok régi lemezt hallgatok mostanság, de hiányoznak a "levegősebb", kevésbé hangos fölvételek. Tudom, tudom... kerülnöm kéne még a látszatát is az "audionácizmusnak"...
A leggyengébb számmal indítani a lemezt - olyan hozzáállás ez, amire a dakoták nagyot csettintve kiáltanának fel; igen, ez aztán kurucos hozzáállás, ám legtöbben inkább a producer nevét keresnék valamelyik pszichiátriai intézet gyengeelméjűként diagnosztizált betegei között, már ha nem menne rögtön el a kedvük az egész album meghallgatásától, pedig higgyétek el nekem, hibát követnének el. (Ráadásul, mint kiderült, a jeles úriember nem más, mint Sascha Paeth, aki úgy látszik, szereti megtréfálni a hallgatóságot, csak az a baj, hogy szar a humora.)
A Tomorrow's Outlook legutóbbi lemezét 2018-ban adta ki, amiről aztán nagy lelkesedéssel írtam is, miután kiderült, hogy a két énekes – Ralf Scheepers és Tony "Siren" Johannessen – mellett a kreatív folyamatokba az a Roy Z is becsatlakozott, akinek nagy része volt Bruce Dickinson és Rob Halford magára találásában, és a Helloween egyik legjobb és legsötétebb albumának, a "The Dark Ride"-nak az elkészítésében.
Jelen etapra azonban a frontemberek közül csak szirén barátunk maradt meg, aki azért mitológiai testvéreivel ellentétben nem nagyon lenne alkalmas kemény, számtalan kalandban edződött férfi hajósok elcsábítására, lévén kinézetre egy nagydarab szőrös viking, bár a hangja olyan, mintha Dickinson kapna még egy hangszálat és fél oktávval megnőne hangjának amúgy sem csekély terjedelme. Az együttes lelke azonban nem Johannessen, hanem a vezető gitáros, Øystein Kvile Hanssen, akinek neoklasszikus indíttatású szólói méltó párját jelentik az énekes prémium minőségű vokális megoldásainak.
De térjünk rá a lemez dalaira, melyeknek eredete valahol az Iron Maiden progresszívebb, szöszmötölős darabjaiban kereshető, olyan epikus, tősgyökeres heavy metal bandákat is figyelembe véve, akik az instant jelleget félredobva a lassú kibontású, időt igénylő témahalmozás hívei, így aztán sláger nincs is a lemezen. Nem, a fiúkra aztán igazán nem mondhatók, hogy hatásvadász megoldásokkal próbálnák a nagyérdemű kegyeit elnyerni, hacsak nem vesszük annak Tony barátunk dobhártyarepesztő vokális kalandozásait a sztratoszféra felé – de hát ez a fajta akrobatika már vagy 15 éve kiment a divatból, hogy aztán néhány extrém stílus ölelje magához, a rajongók örömére, vagy bánatára.
Mindezekből fakadóan a "Black Waves" igazából egy olyan monolit, amiben a szerzemények alig különülnek el egymástól, még sincs olyan érzésünk, hogy az együttes önismétléssel próbálná az ötletek hiányát leplezni. A szerzemények megemésztéséhez ugyan idő kell, és azzal sem vádolhatóak a zenészek, hogy szeretnek játszani a tempókkal, de szirénünk dallamai, és Hanssen szólói egy idő után lebontják az ellenszenv eltántorító falait, és feltárják azokat a kincseskamrákat, melyeknek felfedezéséért, mint írtam, még a hallgatónak is meg kell dolgozni.
Hallgasd csak meg a "Black Hearts and Roses in Snow" galoppozó ütemeire ráúszó dallamokat, majd a két részre osztott gitárszólót, amiben ugyan annyi a modern szellem, mint faltörő koson a ruhának való gyapjú, de a filmművészetből nagyon jól tudjuk, hogy a tradícióknak is megvan a diszkrét bája – ami a csapat esetében nem diszkrét, de legalább tolakodó. A hangzás sajnos az underground sztenderdekhez igazodik, tompa, és kissé kásás is, de egy-két dal után hozzá lehet szokni – a fapados jelleg talán a koncepció része volt, bár nem tudom, miért kellett ehhez egy Paeth szintű producer?
A végére aztán még egy meglepetést robbant dalba a csapat: teljesen stílusidegen módon az Aria "The Still" című szerzeményét dolgozták fel, de úgy, ahogy feldolgozni érdemes (nem, ez nem a hentestanoncok zenei kurzusa): saját képre formálva olyan plusz értéket adni, ami miatt megéri hozzányúlni az eredeti dalhoz – így hallgathatunk meg egy eddig ismeretlen kvázi "Dickinson szólómunkát", amit talán maga a példakép is hasonló módon oldott volna meg. Türelmesek, hagyománytisztelők előnyben – a Tik-Tokon szocializálódott kíváncsi fiataloknak pedig ajánlom, hallgassák percenkénti bontásban az albumot, csak a gitárszólókat ne vágják darabokra!
Olyannyira elkötelezett rajongója vagyok az instrumentális gitárzenéknek, hogy annak idején Satriani, Vai, Yngwie eslő lemeze és a Shrapnel-generáció nélkül talán nem is hatalmasodott volna el rajtam a gyógyíthatatlan rockszenvedély és metálmánia. Ennek ellenére, főleg újabban, a kifejezetten nehézfém tartalmú és progresszív hajlamú instru anyagokat nem kedvelem igazán. Ez alól kevés kivétel van (ilyen pl. a Liquid Tension Experiment vagy Brian Maillard); nekem valahogy a metál vokális műfajként van elraktározva a hippokampuszomban és a halántéklebenyemben.
Ez persze nem jelent semmiféle előítéletet, s ezt bizonyítja az is, hogy kezdettől fogva határozott szimpátiával figyeltem a görög gitárfenomén, Gus Drax, polgári nevén Konstantinos Drahalivas pályafutását. Első instrumentális szólólemeze még 2010-ben jelent meg, írtam is róla. Azóta persze több zenekarban is kipróbálta magát (Black Fate, Suicidal Angels), de a fő csapásirány a saját maga által alapított euro-power együttes, a Sunburst, amelynek 2024-es albumát buzgón dicsértem.
Drax nem siette el a 2010-es debütáció folytatását. A "Theories Of Imperfection" nyolc tételre osztott kb. 43 percnyi játékideje ennek megfelelően sűrű, alaposan átgondolt, koncepciózus teljesítmény, melynek főszereplője a gitáros figyelemre méltó dallamérzéke és káprázatos technikai fölkészültsége. A mellékszereplők sem jelentéktelenek, hiszen George Kollias (pl. Nile) dobol és – a produceri teendők mellett - Bob Katsionis (pl. Firewind) kezeli a billentyűket, de egy szóló erejéig szerepet kap Andy James is (Cosmic Shadow).
Visszakanyarodva az első bekezdésben megfogalmazott kifogásomra, ezen a lemezen is azok a szerzemények tetszenek legkevésbé, amelyek tipikus shredder metál döngölésnek tűnnek (Emotive Resonance, Cosmic Shadow). Egyszerűen jobban ülnek a líraibb tételek (pl. Final Atonement) vagy a dallamosabb, dinamikailag összetettebb számok (mint. pl. a szaxofon szólóktól sem irtózó "Ethereal Horizon").
Ennek ellenére jó kis anyag ez, és jól is szól (utóbbiról a keverésért és maszterelésért felelős Simone Mularoni gondoskodott). Ma már nagyon kevesen kíváncsiak az ilyen zenékre (az én érdeklődésem is alábbhagyott), de bármelyik metál zenekar térdre borulva mondana hálát a Teremtőnek, ha egy ilyen kvalitású szólógitárost (és dalszerzőt) tudhatnának a soraikban.
Vannak rossz csillagzat alatt született zenei kollektívák. Ez nem föltétlen azt jelenti, hogy indokolatlan vagy eredménytelen lett volna a karmikus találkozásuk vagy kreatív összefogásuk. Néha egyszerűen csak üldöz valakit, valakiket a balszerencse. Nem kétséges, hogy a kanadai Zon, akikről - ide a rozsdás bökőt! - senki nem hallott mifelénk (ha mégis akadna ilyen, azt nyilvános bocsánatkéréssel követem meg), az ilyen szerencsétlen csapatok közé tartozik. Szegényeket már pályafutásuk legelején igazságtalanul befeketítette egy fölkészületlen kritikus, érvényes szerződésük ellenére vasvillával hajította ki az "istállóból" az átszervezés alatt álló Epic Records, majd kifütyülte a fölháborodott közönség egy elmaradt Alice Cooper föllépés miatt (ahol ők voltak az előzenekar).
Ilyen rossz ómenek kísérték az együttes tiszavirág életű karrierjét, nem is jutottak tovább három stúdiólemeznél, pedig 1978-ban még nagy reménységként szerződtette le őket az Epic Records és a bemutatkozó album (Astral Projector) Kanadában a toplistára is fölkúszott (jó, csak a nem túl előkelő 44. helyig). A szélrózsa minden irányában szétszaladt muzsikusok ugyan a kétezres évek elején rövid ideig fontolgatták, hogy újra összeállnak és készítenek egy vadi új lemezt, de azután nem lett belőle semmi. Mivel Brian Miller gitáros 2015-ben daganatos betegségben elhunyt, attól tartok, ez már így is marad.
Kanada mindig is a "nagytestvér", az Amerikai Egyesült Államok árnyékában élt, és ez nem volt másként a zeneipar tekintetében sem. Ennek ellenére Kanada adott a világnak néhány igazán felejthetetlen és egyes esetekben kimondottan korszakos előadót, együttest. Elég ha néhány nevet említünk: Rush, Saga, Triumph, The Jeff Healey Band, Bryan Adams, Harem Scarem - alighanem ide tartozik Neil Young is, bár vele ki lehet kergetni a világból.
A '70-es évek végére az amerikai kontinensen is megjelentek az úttörő brit progresszív bandák (Pink Floyd, Yes, King Crimson, Genesis, Colosseum, ELP stb.) "epigonjai", de ott egyrészt lett valami jellegzetesen amerikai "íze" a dolognak (lásd pl. Kansas, Boston), másrészt az egész mozgalom jóval rádióbarátabbnak bizonyult; nem annyira kísérletező, mint inkább színpadias, musicales vonásokat mutatott (lásd pl. Styx, Saga).
Ebbe a vonulatba illeszkedik a torontói gyökerekkel rendelkező Zon is, bár eredetiség szempontjából ők már inkább a második vonalhoz tartoznak. A zenéjük epikus/teátrális hangvétele, enyhe progresszivitása, ugyanakkor dallam- és slágerérzékenysége miatt a Zont leginkább úgy jellemezhetnénk, mint a kanadai Styxet, és erre még rá is erősít, hogy az énekes, Denton Young hangszíne és stílusa tiszta olyan, mint a Styx első nagy korszakának énekeséé és fő dalszerzőjéé, Dennis DeYoungé (még a nevük is hasonlít!).
Hihetetlen mázli, hogy a Rock Candy Records jóvoltából a banda teljes katalógusát kézbe vehetjük remaszterelt formában és jelentősen megbónuszolva (eddig meg nem jelent dalokkal és alternatív verziókkal). Akinek ez a lemezismertető meghozta a kedvét, annak mindenképpen ezt az újrakiadást ajánlom beszerezni - nemcsak a jobb megszólalás miatt, hanem mert az ún "outtake"-ek és a hosszabb, dzsemmelősebb alternatív változatok megmutatják, hogy a Zon még ennél előremutatóbb is lehetett volna, ha a kiadó nem fogja vissza őket (ezt az arculatot mutatja az utólag, 2017-ben kiadott "live" album is).
Aki vette a fáradságot, hogy ezt a bejegyzést elolvassa egy még saját hazájában is kevéssé ismert, de többre érdemes hordáról, annak szívből köszönöm. Lesznek úgy tízen, tizenöten. Ez van. Nem panaszból mondom, bár mondhatnám abból is.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, bár az önirónia teljesen nyilvánvaló a kijelentésben, hogy az irrelevancia milyen foka az, amikor az emberfia olyan megjelenésekről fogalmaz recenziót, amellyel kapcsolatban maximum önmagát tudja idézni vagy behivatkozni. Angolul ezt hívják úgy, hogy "self-referential"; na erre találjon valaki egy frappáns magyar fordítást! A lényeg, hogy internetes portyáim során még 2012-ben találkoztam a tipikus skandináv progresszív metált játszó Dimension Act nevű zenekarral, pontosabban akkor még leginkább duóval.
A Dimension Act ugyanis leginkább Marius Nilsen gitáros/producer és Tom-Vidar Salangli énekes projektje volt, amihez szessönzenészeket béreltek föl, de a munka annyira jó hangulatban folyt, hogy az oslói Lionheart Studiosba még duóként mentek be, de már teljes zenekarként jöttek ki.... Kijöttek, ja, de a történet itt meg is akadt úgy 14 évre! Nyilatkozataikban nem magyarázták a leállás hogyanját és miértjét, csak azt hangsúlyozták, hogy ez a lemez a kollektíva újjászületése, vallási kifejezéssel élve amolyan "második eljövetel". Hogy ezt a kreatív kényszeren kívül mi motiválta, nem tudjuk, de biztosan nem a financiálisan is mérhető profit.
A 60 perc hosszú lemez most is csak öt dalt tartalmaz (az első album is csak 4 számból állt), de az utolsó szerzemény valójában egy 36 perces, nyolc tételből álló "chef d'œuvre" rengeteg témaváltással és néhány "nyaktörő" instrumentális résszel. Ambícióban egyértelműen nem szenvednek hiányt, főleg úgy, hogy Marius Nilsen ugyan nagyon jó gitáros, de nem egy John Petrucci-léptékű fenomén, vagy hogy a norvég kollégák neveit említsem: Mats Haugen (Circus Maximus) vagy Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind).
Az mindenesetre elmondható, hogy a Dimension Act az elmúlt 14 évben nem gémberedett vagy csontosodott meg, sőt képes volt szintet lépni ezzel a kiadvánnyal. Persze a stílus ma még kevésbé kurrens vagy népszerű, mint 2012-ben, és a bandának sem sikerült kilépni a fönt említett zseniális (és nekem rettenetesen hiányzó) honfitársak árnyékából, de a "Labyrinths Of Life", főleg a lemezvégi többtételes záróakkord(zuhatag) nagyon tisztességes teljesítmény, amiből (legalábbis a zsáneren belül) igen keveset kapunk mostanában. Azaz: nem kiugró, de legalább hiánypótló...
A rockzene ikonikus hangja, a Foreigner legendás énekese, Louis Andrew Grammatico, ismertebb nevén Lou Gramm közel negyven éve nem adott ki szólólemezt (bár közben Lou Gramm Band néven jelent meg anyaga 2009-ben). Vajon minek köszönhetjük ezt a váratlan csemegét? Erről Gramm maga így nyilatkozik: "Nos, a szólóalbumaim, amelyek '87-ben és ’89-ben jelentek meg, egyenként 10 dalt tartalmaztak, de valójában körülbelül 15 számot írtunk akkoriban, de ezek csak úgy félig-meddig készültek el. Miután kiválasztottuk az albumra kerülő dalokat, zavart az a gondolat, hogy mennyi jó szám maradt ki, amelyek megérdemelték volna a megjelenést.
Amikor elkezdtem dolgozni ezen az albumon, visszamentem, és meghallgattam azokat a befejezetlen dalokat, majd kiválasztottam a legjobbakat. Néhányuknak szólógitárra volt szüksége, néhányukból hiányzott egy harmadik versszak. Elkezdtem mindet befejezni. Nagyon katartikus folyamat volt hallani, hogy mekkora potenciál van bennük, és milyen közel állnak a befejezéshez. Nagyszerű érzés volt kész formában hallani őket.
Ekkor jött az ötlet, hogy készítsek még egy utolsó szólóalbumot. Azt hiszem, van egy-két teljesen új dal is, a többi pedig a "Ready Or Not" és a "Long Hard Look" albumok idejéből származik — olyan számok, amelyek, ahogy mondtam, nem voltak teljesen készen, de az alapötletek nagyon jók voltak. Visszatértem hozzájuk, hozzáírtam a harmadik versszakot, beillesztettem egy gitárszólót, majd megkevertem és masztereltem őket. Így születtek meg ennek az albumnak a dalai: majdnem készen voltak, most pedig már teljesen befejezettek…"
Igazán örvendetes, hogy ezek az ötletek, dalkezdemények, demók nem maradtak a fiókban. Köszönet jár a művésznek, hogy nem hagyta elenyészni őket, hanem némi ráncfölvarrás után közkinccsé tette őket. Dalszerzés szempontjából kifejezetten erős anyagról van szó, szinte hihetetlen, hogy annak idején ezek a nóták nem találtattak érdemesnek a megjelenésre. Persze hallatszik, hogy melyek a régi, Grammet még csúcsformában mutató régi dalok (pl. Young Love, Word Gets Around) és melyek az új szerzemények, nem is utóbbiak gyöngébb minősége miatt, hanem Gramm hangjának hallható változása miatt.
Talán kevesen tudják, hogy Grammnél 1997-ben nem-rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak (olyan szerintem nincs, hogy jóindulatú rákos sejtburjánzás!). Műtétje során sajnos megsérült az agyalapi mirigye, aminek állóképessége megromlása, krónikus elhízás és örökbecsű hangjának megfakulása lett a sajnálatos eredménye. Ez azért hallatszik (pl. Long Gone), de az új gitárszólók kimondottan sütik. Talán nem ártott volna a billentyű hangszíneket is modernizálni egy kicsit...
Jelenleg Gramm épp turnézik a Foreignerrel (immár csak vendégként), amit piszkosul meg is néznék (amolyan bakancslistás dolog ez), de sajnos csak Kismartonig (Eisenstadt, Ausztria) jönnek (július 4.). Azért még gondolkodom rajta...
Ígérem, nem fog sokáig tartani, de nagyon fog fájni... Minden álszerénység nélkül jelenthetem ki, hogy a Myrathot hazánkban mi (egész pontosan én) fedeztem föl még 2007 végén, amikor itthon még a profi nyomtatott szaksajtó sem hallott róluk. Nagy és izgalmas fölfedezés volt, olyannyira, hogy ez indította be a DionysosRising blog történetét 2008 januárjában. Ezt figyelembe véve aligha van nálunk/nálam kompetensebb arra, hogy ítéletet mondjon az immár lassan 20 éves karrier és annak legújabb terméke fölött. Szerénykedhetnék itt napestig, de annak csak az igazság látná kárát...
A 2007-es "Hope" még bizonyos fokú nyersessége ellenére is egyfajta csodának tűnt: főleg egy olyan országban, ahol a metálzene iránti rajongás minimum underground dolog volt, valójában akár büntethető bűncselekmény is. A Myrath nyarat csináló fecske volt: egy igazi kuriózum, mérföldkő, amely sokaknak irányt mutatott és utat nyitott. Zaher Zorgati énekes, az apró termetű zseni érkezésével azután sajnos nem révbe értek (mint remélték), hanem hosszú, de az új rajongók előtt nem föltétlenül nyilvánvaló nyűglődés következett, és az útkeresést egyenetlen teljesítmény kísérte, pedig a zsenialitás mindvégig ott izzott a fölszín alatt, mint valami mindig kitörésre kész vulkáni láva.
Azok közé tartozom, akiknek az új fölállásból mindig is hiányzott a SymphonyX neo-klasszikusba hajló progresszivitása, ami a "Hope"-nak még esszenciális összetevője, meghatározó jellemzője volt. Kiderült, nemcsak én vagyok ezzel így: a legfájdalmasabb veszteség Elyes Bouchoucha billentyűs (korábbi énekes) fokozatos háttérbe szorulása, majd 2022-es távozása volt. Azért 2019-ben még megcsinálták karrierjük definitív alkotását "Shehili" címmel. Akkor úgy tűnt, végre megvan a nyerő formula, és ezzel most már egyenesbe fordulnak.
Nem sejt(h)ettem, hogy erre hidegzuhanyként érkezik majd a "Karma" (2023), amiről kénytelen voltam szigorú bizonyítványt kiállítani: "Ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett." Elpuhultak? Jóllaktak? "Kereskedelmiek" lettek? Túrisas szerint ma se keresnek többet, ma sem adnak el több lemezt. Hát nem tudom. Az biztos, hogy nem a tehetség fogyott el náluk, hanem valami más: lesliedawn olvasónk - aki az előző lemez okozta fölháborodásomat még értetlenül fogadta - most úgy fogalmazott: megmagyarázhatatlan, mi volt ezzel a lemezzel a céljuk, mert olyan, mintha valami tunéziai Elton Johnként meg akarták volna írni az Oroszlánkirály sokadik folytatását.
Mondom, nem a tehetség hiányzik, hanem az a bizonyos "puskapor" fogyhatott el, vagy ázott el a nyálesőben. Amit ugyanis ezen az albumon hallunk, az döbbenetesen kiábrándító diszkó/pop metál ízléstelen, színes-szivárványos cukormázzal nyakon öntve, musical föliratú csillogó sztaniolpapírba csomagolva. Nagyon nem tett jót nekik Franciaország elkényelmesedett, lelkileg kilúgozott légköre, sem az Adagio szétesése miatt munka nélkül maradt Kevin Codfert kommersz befolyása.
Persze vannak jó pillanatok, pl. a "The Clown", amivel csak az a baj, hogy már hard rocknak is alig nevezhető, leginkább Magnus Karlssonra (Allen/Lande) vagy Eric Martenssonra (Eclipse) hajazó schláger, vagy az albumot záró "Through The Seasons", aminek bő öt percében itt-ott visszaköszön a régi forma. De vazze, hogyan lehetséges az, hogy az ötödik számig (Still The Dome Will Come) kell várni az első tisztességes gitárszólóra? Ez a szirupos Aladdin-musical most elrontotta a gyomrom (és a kedvem). Eddig az év csalódása! Ezzel mindent igazoltak, amit az előző albumról írtam. Tüntetőleg nem is leszek ott április 14-én a Dürer Kertben! (Nem mintha bárki észrevenné vagy számon tartaná.)
Kormányok jöttek-mentek, országok, hatalmak, birodalmak gyengültek meg vagy tűntek el, volt kataklizma, földrengés, cunami, a kultúrában pedig voltak stílusok, percemberek, sőt ünnepelt sztárok, amikről és akikről ma már semmit nem tudunk.
Ezalatt Steve Harris vagy James Hetfield valahol a világban egy dressing roomban előkészült egy újabb koncertre, Yngwie szert tett egy újabb Custom Shop Stratocasterre, Geoff Tate az "Operation: Mindcrime" folytatásán törte a fejét, Jake E. Lee pedig valahol Las Vegas-i otthonában húrt cserélt a signature Charvel gitárján és gyakorlásként sokadjára elnyomta a "Bark At The Moon" ikonikus riffjét és szólóját, az állandóságot képviselve. Igen, ezek a nevek már feltűnnek a 40 éve megjelent Hammerben, ahogy a legújabb számban is.
Ha jön egy látnok és próféciájában elmondja 40 évvel ezelőtt a szegedi pályaudvaron, ahol drága emlékű Lénárd Lacitól (RIP) átvettük az akkor még országosan nem terjesztett korai újságokat, a terjesztésben segítendő, hogy a Hammer az állandóság egyik letéteményese lesz majd a változó világban, finoman szólva is kétkedve fogadjuk.
