Az igazat megvallva, még mindig nehezem tudom megérteni, hogy a múltkori, ölég szerencsétlenül letiltott rockinformos Paksi Endre interjúm (ne lásd: itt), miért verte ki ennyire a biztosítékot az érintetteknél.

Endre a Pokolgép alapító tagja volt, tehát legyen ez most a vezeklés helye. Nem az persze, mert nincs miért vezekelnem. Egyszer az életben, ráadásul remélem a közeljövőben, megadatik, hogy Kukovecz Gabinak is feltegyek olyan "kőkemény" és "tiszteletlen" kérdéseket, hogy van-e kapcsolata Nagyfi Lacival, anekdotáznak-é olykor egy sör mellett a "Gép" aranykoráról, sőt még azt is bátran elővezetem majd, hogy hány napig röhögtek egyfolytában, amikor az "ördögtestvéres" szöveggel előrukkolt az udvari "költő", és kiderült, hogy mindezt komolyan is gondolja. Csak remélni merem, hogy az általam rendkívül sokra becsült muzsikus, civilben zenetanár és ötgyermekes apuka a kérdéseket hallva nem gömbölyödik tüskelabdává, mint a támadást érző sün, nem érzékeny metal-mimózaként, hanem a dolgokat helyén kezelve, derűsen, ha kell, önkritikusan mesél majd a magyar metal legszebb napjairól, amelynek ők – az Ossiánnal együtt – főszereplői voltak.

Merthogy nekem ezek a dalok az aranykort idézik. Többek között, anno még Szegeden, a Városi Sportcsarnokban(!) szereztek csodálatos pillanatokat. Talán elhinni is nehéz, de képes volt a Pokolgép nagyobb helyeket is megtölteni, és piróval megtámogatott felejthetetlen, óriási hangulatú bulikat adni.

1990-ben, a Körcsarnokban felvett koncert, részben az akkori utómunkálatoknak, részben az Alexandra kiadó most digitálisan feljavított újrakiadásának köszönhetően abszolút elfogadható megszólalású, és elképesztő hangulatról árulkodik. A közönség hangosan énekli a nótákat, sokszor még azt megelőzően, hogy a zenekar belekezdene.

Talán nem tudom reálisan megítélni, hogy ebben a szerelemben mennyi a nosztalgia, de  őszintén azt gondolom, hogy a "Kár minden szó", az "Itt és most", a "Vallomás", a "Tépett madár", a "Háború gyermeke", az "Ítélet helyett" vagy akár a naív elesettségében is szerethető "Gépinduló" zeneileg is professzionálisan összerakott, klasszikus rockslágerek, hibátlan és kimagasló gitárjátékkal, amelyek minden tekintetben kiállták az idő próbáját. Ugyanígy hallatszik az is, hogy a "Metál az ész" már egy hanyatló időszak nagyon is felejthető zenei terméke, ami a nem túl acélos, pannon tucatmetal stílusjegyeit mutatja. Hejh, de jó lett volna ehelyett az "Újra megszületnék" nótát hallani!!!

Hogy mennyire sokat jelent nekem ez a lemez, világosan mutatja, hogy Tartuffe ma reggel utasított, hogy a szenzációs új Wingert írjam meg késlekedés nélkül.  Erre én előrukkolok a "Géppel". Na hiszen, lesz nemulass!

Túrisas

Kiadó:
Rock-a-holics Records

Honlapok:
www.darkology.com
myspace.com/darkologymetal

Nincs fél éve, hogy "temettük" a jobbra érdemes Outworld együttest, akik ezév februárjában bedobták a törölközőt (nekrológ itt). Akkor még nem tudtam, hogy szép csendben Dallas, Texas-ban a Harris testvérek, Michael (gitár) és Brian (dob), valamint az Outworld eredeti énekese, Kelly "Sundown" Carpenter egy új projekten dolgoznak, amely megpróbálja azt a fajta progresszív, olykor neo-klasszikus elemekkel tarkított power  metal muzsikát ébren tartani, amivel már az Outworld sem tudott az időközben komoly ízlésváltozáson átesett amerikai metál piacon talpon maradni. Minden jót kívánok nekik, de nem tudom miért gondolták, hogy a szerintem náluk azért feszesebb és dögösebb Outworld után nekik még lesz esélyük.

Nem mondom, komoly kis csapat gyűlt össze, hiszen Ács "Naplemente" Kelly nevét a Beyond Twilight "Section X" című lemeze óta sokan ismerik (el) a szakmában, és Brian Harris is túl van majd' fél tucat instrumentális gitár albumon (például). Ennek ellenére, nemhogy áttörésre nem futotta, de még az Outworld színvonalát sem sikerült elérni. Nyilván, aki a Rob Halford iskola föltétlen elkötelezettje és rendíthetetlen kötelességtudattal szerzi be Tim "Ripper" Owens vagy Kelly "Sundown" Carpenter fölvételeit, az a Darkology debüt anyagát sem hagyhatja ki.

Az együttes névválasztása egyébként teljesen találó, ezt a zenét tényleg csak olyanok szerezhették, akik a sötétség tudományában jártasak, s ebben nem kis szerepe van a képtelenül kisfiús fazonigazításon átesett "Naplemente" folyamatos gonoszkodó sikongatásának. Megjegyzem, nekem épp az a néhány kivételes pillanat tetszik legjobban, amikor erőlködés nélkül énekel. Nem kell feng shui szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: az egyébként is fajsúlyos lemez végén a közel 10 perces "Trance Of The Gorgons" térvákumként szívja le az életkedvhez föltétlenül szükséges pozitív energiákat.

Tartuffe

Kiadó:
Dockyard 1

Honlapok:
www.dream-land.nu
myspace.com/dreamlandmetal

Lassan kezd rutinná válni, hogy fiatal és tehetséges skandináv együttesekről írjuk egyik beszámolót a másik után. Úgy tűnik, az utánpótlás gyakorlatilag kifogyhatatlan, aminek egyrészről örülni kell, másrészről a helyzet nagyon próbára teszi az olyan kritikus hajlamú rajongót, akinek emellett normális állása is van. Azt kell mondjam persze, hogy ha főállásban foglalkoznék zenehallgatással, akkor se nagyon bírnám a lépést tartani.

Szóval, nagyon közel álltam ahhoz, hogy ezúttal szó nélkül hagyjam a svéd Dreamland legújabb lemezének megjelenését, főleg, miután a 2007-es albumról korábban már beszámoltunk (itt). De miközben - kicsit pironkodva vallom be: munkaidőben - többször is a 49-es kijárat felé hegyeztem a fülem, meg kellett állapítanom, hogy az egész túl igényes ahhoz, hogy említés nélkül maradjon.

Ugyan nem kiugró megjelenséssel van dolgunk, hanem tulajdonképpen olyan muzsikával, amit svéd együttesek tucatjai tudnak ugyanezen a színvonalon, mégis érdemes rászánni azt a kb. háromnegyed órát. Kifejezetten szórakoztató, dallamos power metal technikás gitárszólókkal és egy iszonyú jó énekessel. A leginkább Thomas Vikström-höz hasonlítható Joacim "Jake E" Lundberg szerintem simán premier ligás torok, akiről egészen biztos fogunk még hallani.

Akad itt néhány nóta (pl. "A Touch Of Evil", "So Weak, So Feeble", és a Rick Altzi vendégszereplésével megvadított címadó "Exit 49"), ami kis jóindulattal fölfért volna akár valamelyik Magnus Karlsson nevével fémjelzett albumra is, és ehhez tudni kell, hogy én nem könnyen dobálózok hasonló bókokkal.

Tartuffe

Régóta gondolkodom azon, hogy valamilyen formában bemutatom Robert Walser írását, hiszen egyre többször jelenik meg a metal és klasszikus zene (sokszor ezer sebből vérző és kierőszakolt) összehasonlítása. Hogy ez azért mégsem minden alapot nélkülöző házasítás, azt bizonyítja egy, a metal zenével szoros kapcsolatot nem ápoló zenetudós dolgozata is. Noha a tanulmány sok állításával szemben, metal-rajongóként is vannak fenntartásaim, alapvetően érdekes és tanulságos publikáció.

Robert Walser, az University Of California, Los Angeles (UCLA) zenei tanszékének zenetörténész professzora egy hosszabb tanulmányt jelentetett meg "Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity"  (Wesleyan University Press, 1993) címmel, amely ezen a linken keresztül érhető el magyar nyelven.

Walser Ritchie Blackmore, Eddie Van Halen, Randy Rhoads, Y. J. Malmsteen munkásságának zeneelméleti példákkal gazdagon illusztrált bemutatásán keresztül amellett érvel, hogy a heavy metal műfaj kiemelkedő hangszereseinek nem csak játékán, de meglepő módon, leginkább előadói attitűdjén keresztül öröklődik át leginkább a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értéke.

A mai, akadémiai szinten is elismert klasszikus zene Walser szerint egy mesterséges, elitista kreálmány: "a 'komolyzene' mint kategória valójában igen fiatal konstrukció. A klasszikus hagyomány 'nagy műveinek' mai kánonja a 19. század elején kezdett kialakulni, 'régi' szerzők (Bach és Mozart) újrafelfedezésével és szerzői életművek publikálásával. A 20. századra az így kialakult intézményes és értelmezési struktúrák annyira erősen determinálják a befogadást, hogy amit ma 'komolyzeneként' ismerünk, nem is annyira egy létező történelmi hagyomány, hanem egy sajátos 20. századi műfaj."

A klasszikus zene hallgatásához manapság megkövetelt fegyelem szintén 20. századi, mesterségesen kierőszakolt jelenség. Egy Liszt vagy Paganini előadás, előadó és közönség interakcióján keresztül sokkal inkább idézte egy mai metal koncert hangulatát. "A közönség viselkedése viszont az újabb kutatások szerint még a 19. század végén is erősen eltért a 'komolyzenére' ma jellemző csöndes passzivitástól… A zeneértőket csak a századforduló környékén kezdték megfegyelmezni annak a kulturális szegregációnak a keretében, mely a privát érzéseket kiutasította a nyilvánosságból. Úgy tűnik, az operák és a nyilvános koncertek közönsége egész a 20. század elejéig nagyjából úgy viselkedett, mint ma a heavy metal vagy a többi populáris műfaj rajongói. A zenei retorikának megfelelően 'spontán' kinyilvánították örömüket és nemtetszésüket: éljeneztek, kiabáltak, gesztikuláltak, sziszegtek, hurrogtak, dobogtak, füttyögtek, ráadásért üvöltöztek és tapsoltak.

"A klasszikus zene mai virtuózainak meglehetősen statikus előadásával szemben, a korabeli koncerteknek a leírások szerint a látvány is nélkülözhetetlen eleme volt, ami alapvetően a virtuozitással állt összefüggésben. "A komolyzenei virtuóznak nemcsak az ügyessége példátlan, de különleges, szinte természetfölötti hatást is gyakorol hallgatóságára. A démon munkára bocsátotta erejét; mintha ki akarta volna próbálni hallgatóságát, előbb szinte csak játszott vele, aztán valami mélyebb tartalomból adott ízelítőt, míg végül művészetével minden egyes hallgatót úgyszólván körülfont, s immár az egész közönséget tetszése szerint mozgathatta."

"A virtuozitást – melynek gyöke a latin 'vir' (férfi) szó – mindig a hatalom és szabadság egy jellegzetes fajtájának, a 'potenciának' az artikulálására használták. A virtuozitás és a potencia is erős nemi felhangokat hordoz: a heavy metal, mint a legtöbb nyugati zene, patriarchális környezetben született, ahol az erő és a hatalom a 'férfiasság' részeként konstruálódik. A metalgitárosok ugyanis nemcsak témákat és akkordokat kölcsönöztek a komolyzenéből, hanem a zenélés és zeneértés régi-új módjait is."

Túrisas

A "Believe" egy húszéves Savatage nóta. Minden idők legjobb metal balladái között volt, van és lesz is. Eddig a kutya sem volt rá kíváncsi, most az Egyesült Államok legnagyobb, teltházas sportcsarnokaiban fog felhangzani, nem akármilyen fény- és pirotechnikával megtámogatva. Beért volna a "Believe" az elmúlt években? - Francokat! Megértették végre az emberek a Savatage zsenialitását? - Lószart, Mama! De akkor mi történt?

A Savatage ezerszeres hígításban, bevonva túlcukrozott, fahéjas karácsonyi hangulattal, és mindenki által már legalább egyszer hallott és belül a hippokampuszban elraktározot klasszikus zenei frázisok felidézésével, Trans-Siberian Orchestra néven utat talált az amerikaiakhoz. (Most azt hagyjuk, hogy mennyire felszínesek és bugyuták odaát szegénykék, helyette nézzünk szét a hazai karácsonyi lemez kínálaton, és tartsunk mély önvizsgálatot!)

A banda a délszláv háború embertelenségéről írt rockoperájának (Dead Winter Dead) egyik tétele (Mozart And Madness) nyitotta meg egyébként számukra a kaput a mainstream felé. A – szó se róla - zseniális felismerés lényege az volt, hogy ha a történet egyik marginális zenei momentumát fő csapásiránnyá teszik, akár még be is jöhet a népeknek. Talált, süllyedt. Ehhez persze, mondom, kellett a karácsony jó értelemben vett szentimentalizmusa és a klasszikus zene csontig visszametszett, szájbarágó megjelenítése is (ahogy pl. a lemeznyitó Verdi tétel /Dies Irae/ ki lett herélve, az elszomorító. Úgy aránylik egymáshoz a TSO és az igazi darab, mint egy szilveszteri kis zöld petárda a hirosimai kataklizmához), steril hangzású, a metal-t csak szőrmentén, finoman láttató gitárokkal.

Aztán, mivel mégiscsak szőröstökű, lóhajú rockerekről van szó, ráadásul beindult a szekér, el-elhagyták a karácsonyt (Beethoven's Last Night), mára pedig már lazán előhúznak akár egy-egy Savatage klasszikust is, hogy csőbehúzott jenkik szeme közé vágják: Nesztek, metal, egyétek! Azok meg könnyeikkel küzdve, párás szemmel hallgatják azt, amit eddig is bármikor meghallgathattak volna.  Na, szóval ennyit a "Believe" nótáról, de ne vegyétek ám panasznak, módfelett örülök neki!

A "Night Castle" tehát ismételten nem kimondottan karácsonyi album, noha ugyanúgy műanyag, érzelmekre ható, hatásvadász, dagályos, mint eddig, telis-tele klasszikus zenei adaptációkkal, és neves vendégekkel. Viszont a maga kiszámított, lebutított módján ez is profi, ráadásul mára bármikor jöhet szembe a TSO lemezeken, egy-egy klasszikus, himnikus Savatage dal, vagy dalrészlet. Halleluja!
Az extra hosszúságú anyag ugyan most próbára tette a türelmem, változás érdemben nincs, de nem is indokolja ezt tulajdonképpen semmi az égvilágon. Siker van "coast to coast", zsé szarásig, Oliva mester maga mondta nemrég (miután 50 embernek énekelték a "Believe" nótát a Diesel-ben…), hogy csupán pirotechnikára annyit költenek, amennyit Ő is csak nehezen tud elképzelni. Több szereposztásban turnézzák a produkcióval rommá az Államokat, szóval miért is változnának? Nekem az első két TSO-album bőven elég a közelgő ünnepkörre, de ha lesz végre egy nagyszabású koncert DVD, azt úgy megveszem, hogy Ti olyat még nem láttatok!

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.deakbill.ning.com

Úgy tűnik, Deák Billy megtáltosodott (he-he, megtáltosodott… fogod a nem túl körmönfont utalást, nem?). Eddig nem volt kimondottan termékeny; két legutóbbi lemeze között pl. mintegy 7 év telt el. Most azonban egy éven belül jelentkezett egy koncert DVD-vel, amiről korábban mi is írtunk (itt), s most itt az új stúdió album 16 vadonatúj nótával. A magyar blues zene rajongóinak igazán nincs okuk panaszra.

Az előző "Hatvan csapás"-hoz hasonlóan Bill Kapitány most is neves zenészeket kért föl arra, hogy írjanak neki dalokat. Még szegény Daczi Zsolt nevéhez is fűződik egy szerzemény (Éjféli piac), valószínűleg lemaradt az előző lemezről. Tekintve, hogy a szerzők listája gyakorlatilag alig változott (Csillag Endre, Ángyán Tamás, Patai Tamás, stb.), nem meglepő, hogy a Király meséi ugyanabban a (hatvan-)csapásirányban mozognak. Ezúttal szerepet kaptak ifj. Tornóczky Ferenc és Lukács Peta is. Nem tudom, hogy mennyire volt részük benne, de az új anyag egyértelműen dögösebbre, rockosabbra sikerült.

Sajnos, ami a hangzást illeti, nem számolhatok be számottevő javulásról. Egyszerűen érthetetlen, hogyan szólhat Hobo új lemeze úgy mint az ágyú, míg "A király meséi" – annak ellenére, hogy nagyon komoly kiadónál jelent meg – csak tompán puffog, mint a vipera. Nincs ott egy vájt fülű hangmérnök, aki rendbe szedné az egészet? A CD borító tanúsága szerint Hirleman Bertalan, Nagy László és Szabó Csaba dobolnak a fölvételeken, de arról nincs információ, hogy vajon cefréshordókat vagy más rendeltetésű műanyag ládákat püföltek-e. A gitárosok hiába tekernek nagyokat, Billy hangsávja hiába cseng tisztán, ha a banda többi tagja úgy szól, mintha a szomszéd szobában helyezték volna el őket. Kedves stúdiómérnök: dinamika, él, dög… Nem kell messzire menni; ott van mindjárt a "Bort, Bluest, Békességet" referenciaanyagként.

Azért nem szeretném, ha az olvasó elkedvetlenedne. Ha a gyöngécske megszólalástól elvonatkoztatunk, a király nagyokat mesél ám a lemezen, és a jobbnál jobb gitárszólók sok mindent tudnak feledtetni. Akad néhány nagyon üdítő, húzós szerzemény is:  különösen a "Hol az ég", "A végtelen felé", "Szabadon élj", és a már említett Daczi nóta, az "Éjféli piac". Nem tudom, a Kapitány hogy fogja megoldani a turnézást. Én ajánlanám pl. Lukács Petát!!!

Tartuffe

Kiadó:
EMI Music

Honlap:
www.hobo.hu

Iszonyú fellengzősen hangzik - majd hallgathatom is a cimborák gunyoros megjegyzéseit - de kb. 10-11 éves voltam, amikor a szüleim összekuporgatott pénzén vásárolt, narancssárga műbőrbe csomagolt Tesla bőrönd-lemezjátszón - természetesen monóban - először meghallgattam a Hobo Blues Band "Oly sokáig voltunk lenn" című nótáját. Akkor megjegyeztem magamnak - valószínűleg nem pont ezekkel a szavakkal -, hogy ez a mély, karcos hangú pasi kiváló, irodalmi értékű társadalomkritikus szövegeket ír. Mit mondjak? Koraérett típus voltam, illetve a koravénségnek és az infantilizmusnak egy minősített esete. Olyan korban éltünk akkor...

Akkor én sem gondoltam, hogy mintegy 30 év múlva Hobo, alias Földes László fejében még ennél is sötétebb, sőt kimondottan keserű és kiábrándult szövegek fognak foganni. Ilyen korban élünk most... Persze abban sem voltam biztos, hogy Hobo még 64 évesen is nyomni fogja, főleg, hogy zeneileg az egész ilyen ütős, friss, húzós lesz. Ez alighanem Madarász Gábor érdeme, aki cakkumpakk (sack und pack) megírta az albumot, ráadásul úgy, hogy Hobo verseihez ösztönös zsenialitással rendelte hozzá a megfelelő zenei hangulatot.

Biztos akadnak olyanok, akik nem szeretik Hobo hangját. Hát, nem egy Robert Plant, és Hobo egyébként sem nagy hangterjedelme az idő múlásával valószínűleg inkább csak szűkült, de egyrészt az a súlyos orgánum immáron nemzeti kincsnek, igazi hungarikumnak számít, másrészt még illik is az albumon boncolgatott borongós témákhoz.

Mindent egybevetve és felelőségem teljes tudatában kijelentem, hogy a Circus Hungaricus egy olyan anyag, amiért fönntartások nélkül lehet lelkesedni: minőségi szövegek, minőségi megzenésítésban, minőségi megszólalással és - ami a magyar mezőnyben ritka - minőségi borítóval. Ez utóbbi Juhász Balázs érdeme; be is fogom ajánlani Túrisasnak a "Metal mint képzőművészet" rovatba.

Nem mondom, hogy a lemezen helyet kapott minden egyes dal hibátlan sláger, de nem is ez volt a cél (a rádióállomások nyilván nem fogják agyonjátszani), ugyanakkor van jó néhány piszkosul jól eltalált nóta. Nekem elsősorban a "Nagy vihar jön" és a "Bolond lett a bölcsből" tetszik; utóbbi igazi katartikus élmény, mélyen szívemből beszél.

Innen üzenem Hobónak, most már végképp sajátjának tekintheti nagy magyar múzsájának klasszikus sorait: "Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani."

Tartuffe

40 - ez már gombócból is szinte menzai mennyiség, rockszínpadon töltött évekből pedig, ha nem is egyedülálló, de keveseknek kijutó időtartam. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Heep a legtöbb pályatárssal szemben csupán egy évig (1981-1982) szüneteltette hivatalosan is működését a negyven év alatt, akkor különösen elismerésre méltó teljesítmény.

Igazi világsztárok sem lettek soha (Tartuffe pl. egy vidéki bowling-klubban látta őket koncertezni Minnesota államban, a világsztár meg ugye nem igazán erről ismerszik meg…). Szerencsétlenségükre a hetvenes évek elejének brit rockéletét nem sújtotta súlyosan aszályos időszak (mint most), az olyan bandák, mint a Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, Jethro Tull, gondoskodtak arról, hogy a Heep fejét a víz alatt tartsák. Ehhez jöttek még "segíteni" a legvisszataszítóbb példányai a rocksajtó képviselőinek. Ezek a szigetországban őshonos, vörös, szemüveges és fehérbőrű egyedek magukat mértékadó kritikusnak tartják, de mára sikerült lenullázniuk az ország zenei életét. Többek között az Iron Maiden tagjaival, esetleg Ian Gillan-nel lehetne eszmecserét folytatni arról, hogy miért is nem érdemes őket emberszámba venni. 

Mára már csak szánni való epizódja a Uriah Heep történelemnek, de nézzük csak! Egy bizonyos Melissa Mills ezeket bírta leírni a Heep-ről a nagynevű Rolling Stone magazinban, 1970-ben: "If this group makes it I'll have to commit suicide. From the first note you know you don't want to hear any more." (Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek. Az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani".) – Köszönjük Emese!

A Uriah Heep befutott, sőt a mai napig aktív (ígéretével ellentétben vélhetően Melissa is), A negyvenes évforduló kapcsán a régi értékek hangsúlyozott megőrzésével a rklasszikus dalokat mai hangzással újra rögzítették, hogy megmutassák, mekkora erő és szenvedély van még mindig, ezekben a lassan fél évszázados remekművekben. Két új szerzemény is helyet kapott a lemezen, egyik sem lesz "Look At Yourself", de nekem nagyon tetszenek. A 80-as évek teljesen mellőzve lettek, szerintem aqbszolút jogosan, a kor kiherélt, digitális hangzása nem kedvezett a zenekar Hammond-alapú megszólalásának. 

A Sunrise, Stealin', Gipsy, Look At Yourself, vagy a libabőros July Morning viszont kétségkívül a legnagyobb rock-klasszikusok közé tartoznak, amelyekhez kellő alázattal nyúltak a Heep kitűnő muzsikusai. Mások vagy jobbak nem, csak frissebbek lettek a nóták, de ez is volt a cél. Bernie Shaw pedig korosztályának az egyik legnagyobb énekese, jelenleg simán alázva Coverdale és Gillan urakat is, ebben most már egészen biztos vagyok, főleg az élő teljesítményének megtekintése után, hiszen a lemez mellé egy teljesen korrekt kameramunkával és hangminőséggel megjelenő bónusz DVD-t is becsomagoltak, amit az idén rögzítettek a Sweden Rock Festival-on, sajnos csak 45 percben, viszont a legnagyobb nótákra koncentrálva.

Ja! Azt nem is mondtam, hogy a Lady In Black nótát még maga Csóré Béla, a lakodalmas hakniban utazó cigány is rátette sokadik mulatós kazettájára, valami moslék szöveggel, és "ismeretlen szerző" megjegyzéssel. Te Béla! Te tulok, te! A szerző neve: Ken Hensley úr.

Túrisas

Öreg, tapasztalt, rutinos koncertlátogatók szerint nem jó jel egy koncert elején, ha a főzenekar énekese kezdésként bejelenti, hogy orvosi javaslat ellenére lép színpadra, a torka kész, és legyünk szívesek énekeljünk vele, de inkább helyette...

Lehet benne valami, mert Tony Kakko vírusai tényleg erősen rányomták bélyegüket az este hátralévő részére. Ha azt mondom, hogy egy óra küszködés elteltével gyorsan búcsúztak is a finnek, és ebben az egyetlen órában is volt billentyű- és gitárszóló, sőt a Delain énekesnője énekelte el egyedül a "Last Drop Falls" líráját, miközben Tony sállal körbetekert nyakkal, teát szürcsölgetve ült a dobok mellett, akkor talán hihető, hogy nem szegény Tony Kakko jutalomjátékát élvezhettük aznap este.

Ezzel együtt, látva-hallva, pl. a "Full Moon" alatti erőfeszítéseit és oktávugrásait, hogy valahogy mégiscsak levezényelje a produkciót és előadja a dalt, minden elismerést megérdemel. Ez mondható el a főszereplővé lett közönségről is, akik azzal, hogy átvállalták az énektémákat, megmentették a bulit. A maga kétségbeejtő reménytelenségében és realitásában, akár még hangulatosnak is tűnhetett így a koncert, hiszen az alapvetésekről (The Cage, Black Sheep, stb.) is kényszerűen lemondó zenekar gyors távozása után sem akart senki elégtételt venni.

A Sonata Arctica lojális és fanatikus tábora láthatóan zokszó nélkül elfogadta, hogy sok pénzért vált a körülmények áldozatává. Ez láthatóan jólesett a zenekarnak és reméljük, hogy jövőre kárpótlást kapunk.

A nyitó Wintertborn és Delain jól teljesített, de nem lenne sportszerű összehasonlítást tenni, vagy róluk most többet beszélni. A Sonata kitűnő lemezzel jött ki az idén és szenzációs koncertbanda, ami ugyan most csak tükör által, homályosan látszott, de pánikra nincs ok, jövőre találkozunk!
    
Túrisas

Symphonic/gothic metal, női énekkel. Ez a vegyület ölni képes, és nem feltétlen úgy, ahogy most sokan gondolják. Telített a piac totálegyforma, arctalan töltelékcsapatokkal, és egyelőre nem is látni a végét a trend kifulladásának.

Hollandiában pedig különösen terjed a járvány, ott valamiért megmagyarázhatatlan kényszert éreznek a zenészek, hogy koedukált bandákba tömörüljenek Ha kötelezően lenne ezekben a csapatokban még egy bevándorló, esetleg egy transzszexuális is, akik után az állam normatív támogatást fizetne, egyszerre megvilágosodnék, így továbbra sem értem az okokat. Mindenesetre jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Epica. Eddig semmit nem jelentettek, csak egy cseppet a tengerből. Én a miskolci vendégszerepléstől sem estem hanyatt, ahhoz legalább a Rage és egy Viktor Smolski kell, hogy a klasszikus és rock számomra ne csak parasztvakítás legyen, márpedig hangszeresen ez nem volt sokkal több, lássuk be.

Miskolc után jött azonban Isaac Delahaye gitáros és gitártanár, innentől kezdve pedig oda kellett figyelni rájuk, hiszen lehetett sejteni, hogy lesz minőségi változás. Az összes meglévő (nem kevés) előítéletemmel együtt azt kell mondjam, az Epica az év egyik legerősebb lemezét készítette el.

A DYU dalainak komponáltsága, megszólalása és hangszeres elővezetése szinte tökéletes, mégcsak kedvenc dalaim sincsenek, az egész opust egyben, megszakítás nélkül hallgatom végig, ha tudom. Coen Janssen billentyűs és Isaac Delehaye dallamközpontú és nagyszerűen hangszerelt dalokat írtak Simone szép, és Marc Janssen másodgitáros nem szép hangjára. A hörgés ebben a kontextusban és mértékben egyáltalán nem idegesít, sőt igénylem, ráadásul nem érzem a paneles kiszámíthatóságot sem, amit a legtöbb honfitársnál igen.

Nem ragozom tovább, ez szinte kortárs klasszikus, még nekem, megátalkodott kívülállónak is lecsavarták a fejem. Mit fog szólni akkor az, akinek már az is elég, ha nincs pöcse az énekesnek?!   

Túrisas