40 - ez már gombócból is szinte menzai mennyiség, rockszínpadon töltött évekből pedig, ha nem is egyedülálló, de keveseknek kijutó időtartam. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Heep a legtöbb pályatárssal szemben csupán egy évig (1981-1982) szüneteltette hivatalosan is működését a negyven év alatt, akkor különösen elismerésre méltó teljesítmény.

Igazi világsztárok sem lettek soha (Tartuffe pl. egy vidéki bowling-klubban látta őket koncertezni Minnesota államban, a világsztár meg ugye nem igazán erről ismerszik meg…). Szerencsétlenségükre a hetvenes évek elejének brit rockéletét nem sújtotta súlyosan aszályos időszak (mint most), az olyan bandák, mint a Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, Jethro Tull, gondoskodtak arról, hogy a Heep fejét a víz alatt tartsák. Ehhez jöttek még "segíteni" a legvisszataszítóbb példányai a rocksajtó képviselőinek. Ezek a szigetországban őshonos, vörös, szemüveges és fehérbőrű egyedek magukat mértékadó kritikusnak tartják, de mára sikerült lenullázniuk az ország zenei életét. Többek között az Iron Maiden tagjaival, esetleg Ian Gillan-nel lehetne eszmecserét folytatni arról, hogy miért is nem érdemes őket emberszámba venni. 

Mára már csak szánni való epizódja a Uriah Heep történelemnek, de nézzük csak! Egy bizonyos Melissa Mills ezeket bírta leírni a Heep-ről a nagynevű Rolling Stone magazinban, 1970-ben: "If this group makes it I'll have to commit suicide. From the first note you know you don't want to hear any more." (Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek. Az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani".) – Köszönjük Emese!

A Uriah Heep befutott, sőt a mai napig aktív (ígéretével ellentétben vélhetően Melissa is), A negyvenes évforduló kapcsán a régi értékek hangsúlyozott megőrzésével a rklasszikus dalokat mai hangzással újra rögzítették, hogy megmutassák, mekkora erő és szenvedély van még mindig, ezekben a lassan fél évszázados remekművekben. Két új szerzemény is helyet kapott a lemezen, egyik sem lesz "Look At Yourself", de nekem nagyon tetszenek. A 80-as évek teljesen mellőzve lettek, szerintem aqbszolút jogosan, a kor kiherélt, digitális hangzása nem kedvezett a zenekar Hammond-alapú megszólalásának. 

A Sunrise, Stealin', Gipsy, Look At Yourself, vagy a libabőros July Morning viszont kétségkívül a legnagyobb rock-klasszikusok közé tartoznak, amelyekhez kellő alázattal nyúltak a Heep kitűnő muzsikusai. Mások vagy jobbak nem, csak frissebbek lettek a nóták, de ez is volt a cél. Bernie Shaw pedig korosztályának az egyik legnagyobb énekese, jelenleg simán alázva Coverdale és Gillan urakat is, ebben most már egészen biztos vagyok, főleg az élő teljesítményének megtekintése után, hiszen a lemez mellé egy teljesen korrekt kameramunkával és hangminőséggel megjelenő bónusz DVD-t is becsomagoltak, amit az idén rögzítettek a Sweden Rock Festival-on, sajnos csak 45 percben, viszont a legnagyobb nótákra koncentrálva.

Ja! Azt nem is mondtam, hogy a Lady In Black nótát még maga Csóré Béla, a lakodalmas hakniban utazó cigány is rátette sokadik mulatós kazettájára, valami moslék szöveggel, és "ismeretlen szerző" megjegyzéssel. Te Béla! Te tulok, te! A szerző neve: Ken Hensley úr.

Túrisas

Öreg, tapasztalt, rutinos koncertlátogatók szerint nem jó jel egy koncert elején, ha a főzenekar énekese kezdésként bejelenti, hogy orvosi javaslat ellenére lép színpadra, a torka kész, és legyünk szívesek énekeljünk vele, de inkább helyette...

Lehet benne valami, mert Tony Kakko vírusai tényleg erősen rányomták bélyegüket az este hátralévő részére. Ha azt mondom, hogy egy óra küszködés elteltével gyorsan búcsúztak is a finnek, és ebben az egyetlen órában is volt billentyű- és gitárszóló, sőt a Delain énekesnője énekelte el egyedül a "Last Drop Falls" líráját, miközben Tony sállal körbetekert nyakkal, teát szürcsölgetve ült a dobok mellett, akkor talán hihető, hogy nem szegény Tony Kakko jutalomjátékát élvezhettük aznap este.

Ezzel együtt, látva-hallva, pl. a "Full Moon" alatti erőfeszítéseit és oktávugrásait, hogy valahogy mégiscsak levezényelje a produkciót és előadja a dalt, minden elismerést megérdemel. Ez mondható el a főszereplővé lett közönségről is, akik azzal, hogy átvállalták az énektémákat, megmentették a bulit. A maga kétségbeejtő reménytelenségében és realitásában, akár még hangulatosnak is tűnhetett így a koncert, hiszen az alapvetésekről (The Cage, Black Sheep, stb.) is kényszerűen lemondó zenekar gyors távozása után sem akart senki elégtételt venni.

A Sonata Arctica lojális és fanatikus tábora láthatóan zokszó nélkül elfogadta, hogy sok pénzért vált a körülmények áldozatává. Ez láthatóan jólesett a zenekarnak és reméljük, hogy jövőre kárpótlást kapunk.

A nyitó Wintertborn és Delain jól teljesített, de nem lenne sportszerű összehasonlítást tenni, vagy róluk most többet beszélni. A Sonata kitűnő lemezzel jött ki az idén és szenzációs koncertbanda, ami ugyan most csak tükör által, homályosan látszott, de pánikra nincs ok, jövőre találkozunk!
    
Túrisas

Symphonic/gothic metal, női énekkel. Ez a vegyület ölni képes, és nem feltétlen úgy, ahogy most sokan gondolják. Telített a piac totálegyforma, arctalan töltelékcsapatokkal, és egyelőre nem is látni a végét a trend kifulladásának.

Hollandiában pedig különösen terjed a járvány, ott valamiért megmagyarázhatatlan kényszert éreznek a zenészek, hogy koedukált bandákba tömörüljenek Ha kötelezően lenne ezekben a csapatokban még egy bevándorló, esetleg egy transzszexuális is, akik után az állam normatív támogatást fizetne, egyszerre megvilágosodnék, így továbbra sem értem az okokat. Mindenesetre jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Epica. Eddig semmit nem jelentettek, csak egy cseppet a tengerből. Én a miskolci vendégszerepléstől sem estem hanyatt, ahhoz legalább a Rage és egy Viktor Smolski kell, hogy a klasszikus és rock számomra ne csak parasztvakítás legyen, márpedig hangszeresen ez nem volt sokkal több, lássuk be.

Miskolc után jött azonban Isaac Delahaye gitáros és gitártanár, innentől kezdve pedig oda kellett figyelni rájuk, hiszen lehetett sejteni, hogy lesz minőségi változás. Az összes meglévő (nem kevés) előítéletemmel együtt azt kell mondjam, az Epica az év egyik legerősebb lemezét készítette el.

A DYU dalainak komponáltsága, megszólalása és hangszeres elővezetése szinte tökéletes, mégcsak kedvenc dalaim sincsenek, az egész opust egyben, megszakítás nélkül hallgatom végig, ha tudom. Coen Janssen billentyűs és Isaac Delehaye dallamközpontú és nagyszerűen hangszerelt dalokat írtak Simone szép, és Marc Janssen másodgitáros nem szép hangjára. A hörgés ebben a kontextusban és mértékben egyáltalán nem idegesít, sőt igénylem, ráadásul nem érzem a paneles kiszámíthatóságot sem, amit a legtöbb honfitársnál igen.

Nem ragozom tovább, ez szinte kortárs klasszikus, még nekem, megátalkodott kívülállónak is lecsavarták a fejem. Mit fog szólni akkor az, akinek már az is elég, ha nincs pöcse az énekesnek?!   

Túrisas

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.europetheband.com
myspace.com/europe

Nos, igen. Ez a Europe már nem az a Europe. Ettől "hangos" a szakmai sajtó, pedig valljuk be, hogy az együttes új arculata nem érhetett senkit meglepetésként. Egyrészt a "The Final Countdown" (1986) vagy az "Out Of This World" (1988) már több mint 20 éves lemezek, és egy ilyen hosszú időszak nem múlhat el nyomtalanul egy banda életében. Kevés kivétellel (pl. AC/DC) a legtöbb olyan csapat, amelyik több mint negyed évszázadon keresztül (kisebb-nagyobb pihenőkkel) aktív marad, különböző korszakokat él meg, különféle stílusokkal kísérletezik. Másrészről ma már tudjuk, hogy a Europe-nál a '80-as évekbeli glam soft rock arculat nemcsak a korszellem eredménye volt, hanem az akkori menedzsment kierőszakolt koncepciója.

Ez utóbbi tényező vezetett egykor (1986-ban) John Norum távozásához is, aki azóta több szólólemezt kiadott. Sokan éppen ezekre az albumokra alapozva érvelnek, hogy a Europe 1998-as újraalakulása óta tapasztalható lényegesen blues-osabb megszólalás és a klasszikus '70-es éveket idéző dallamvilág Norum rátelepedését jelzi a dalszerzés folyamataira. Nyilván a megszólaláshoz nagyban hozzájárul Norum gitárhangzása, stílusa és szólói, valójában azonban a nótákat továbbra is Tempest jegyzi fő szerzőként, úgyhogy nem lehet mindent egyszerűen Norum-ra kenni. Meg kell békélni a gondolattal, hogy itt egy olyan csapat szellemi termékével van dolgunk, ahol az átlag életkor 45 körülre tehető, és amelyik már megszabadult az irányított zeneipar béklyóitól.

Ez hát a háttere Tempest azon kijelentésnek, hogy a "Last Look At Eden" egy vérbeli Europe lemez; sokkal inkább, mint egyes korábbi albumok. Persze nem lehet letagadni a nótákból áradó erős retro hangulatot, de ez nem teszi az egészet áporodottá, maximum csak merengővé, és talán egy kicsit szentimentálissá. Egyébként meg szól a cucc, ahogy kell, és találni egy-két dögös slágert is, amelyekért Bon Jovi manapság fél karját is odaadná (pl. "Last Look At Eden", "The Beast"). Nekem leginkább a lüktető ritmusú, billentyű- és gitárszólóval fölékesített "No Stone Unturned" tetszik. Furcsa, de úgy érzem, hogy akármennyire is kilóg ez a dal a többi közül, mégis hitelesebben, markánsabban képviseli az együttes saját arculatát.

Ez a "modern retro" album biztosan nem vonul majd be Europe klasszikusként a rock történelembe, de hallható, hogy a zenészeket ilyen ambíciók már nem is fűtik. Csinálják, amit élveznek, és örülnek, ha ez olykor másoknak is bejön. Nekem pl. többek között nagyon bejön a lemezt záró líra (In My Time) kb. 2 perces, ízes, szépen (amúgy Norum-osan) fogalmazott gitárszólója (a béna lemezborító már sokkal kevésbé).

Tartuffe

Mint saját szellemi terméket, közreadom az akaratom ellenére botrányos utóéletűvé lett interjút. Kellemes olvasást, a tanulságokat - ha egyáltalán van neki ilyen - mindenki vonja le maga.

BRÉKINGNYÚZ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hüphüphüp, Barbatrükk!! 

Túrisas

Ez már itt magánlevelezés az interjú után, de olvasd el, mert tanulságos.

Kedves Endre!

Minden, változtatás nélkül fog megjelenni, a vastagon szedett kiegészítő kérdéssel. A lemez recenzióját is én írtam a lapban, azt gondolom, hogy az összes kritikai hang ellenére pozitív a kicsengése. Személy szerint az első lemezetek óta figyelemmel kisérem a zenekart, és további sikert, kitartást, kívánok.

Néhány dologra rákérdeztem, de emögött nem rosszindulat volt, egyszerűen így most van lehetőséged válaszolni olyan dolgokra, ami érdekelheti az embereket Veled kapcsolatban. Ezért is fog megjelenni változatlan formában.

Lénárd Lacival kivesézted a lemezt a Hammerben, ez most kicsit más, de nem rosszindulatú élveboncolás. A kettő talán kiad egy egészet, és nagyon sok embernek lesz meggyőző amit mondtál. - Ahogy nekem is. Nem mindenki ellenség, aki annak látszik:))

Üdvözlettel,

Túri Csaba

--------------
 
Kedves Csaba!

Köszönöm szépen a korrektséget és a jókívánságodat, Neked és az újságnak is hasonló jókat kívánok! Örülök, hogy sikerült meggyőznöm Téged és hidd el – hogy szófordulatoddal éljek – nem mindenki "nehéz ember", akiről néhányan azt terjesztik... :))

Üdv!

Paksi Endre

Kiadó:
InsideOut

A magamfajta európai Kansas rajongónak az a mostoha sors jutott, hogy amikor szeretve szeretett együttesének zseniális új DVD-jéről beszél, akkor általában visszakérdeznek: Kansas? Az mi a szar? Nem az USA egyik állama? Még az elvileg zeneértő cimborák is rávágják: Kansas? Ja, nem szeretem. Pedig életükben nem hallgattak végig egy lemezt sem, legföljebb a "Carry On My Wayward Son" nótát ismerik Yngwie Malmsteen "Inspiration" című albumáról. Röviden fogalmazva: keserű az európai Kansas rajongók sorsa. Ezt a keserűséget szerencsére oldja, hogy időközönként megjelenik tőlük egy-egy DVD, legutóbb pl. 2002-ben a "Device, Voice, Drum". Emlékszem, ezt nézegetve megjegyeztem mintegy önmagamnak: na, ezt nehéz lesz überelni. Pedig lehetséges. Tekintve, hogy a szetlista majdnem ugyanaz, zeneileg talán nem nyújt sokkal többet az új koncertfölvétel, de a szebb színpadkép, a profibb fényképezés, a Washburn Symphony Orchestra közreműködése, valamint egy-egy epizódszerű vendégszereplés miatt Kerry Livgren és Steve Morse részéről (aki mellesleg hegedül is) egy testhosszat sikerült ráverni a korábbi DVD-re.

A koncertet stílusosan a Washburn Egyetem koncerttermében, Topeka, Kansas-ben rögzítették (a cím is erre utal, na meg a "Point Of Know Return" lemez - 1977 - címében is szereplő szójátékra). Ahhoz képest, hogy a DVD az együttes 35 éves folyamatos munkásságának nagyszabású ünnepélyét hivatott megörökíteni, sajnos extrákkal nincs kényeztetve a vásárló; a koncertfölvételen kívül egyetlen bónusz dzsemmelés árválkodik a dallista végén; se interjúk, se "road movie", se semmi. Megjegyzem a ráadásként odabiggyesztett "Down The Road" tulajdonképpen nemigen árválkodik, inkább irgalmatlanul odapakol egy nagyot. A beállás alatt eljátszott nótában mintha fölszabadultabbak lennének a kicsit formálisra sikeredett előadáshoz képest.

Steve Walsh-ról egyébként mindig a zseniális "Indul a bakterház" több tucatnyi klasszikus mondata közül az jut eszembe, hogy "Buga Józsi nem szép ember, de gavallér!" Nos, Steve Walsh se szép ember, de legalább ügyes zenész és kiváló dalszerző. Az szinte már mellékes, hogy a folyton grimaszoktól torzított arca még nyugalmi állapotban sem túl esztétikus látvány. Rich Williams és Kerry Livgren, a nagy öregek egész jól teljesítenek, de amikor a "Musicatto" és a "Ghosts/Rainmaker" alatt meghallom Steve Morse játékát, mindúntalan azt kívánom, bárcsak végig ő gitározott volna.

A szetlista - amely elsősorban a régi klasszikusokra épít - természetesen tele van pakolva jobbnál jobb nótákkal, közöttük nem egy epikus tétellel (pl. Cheyenne Anthem, Icarus, Miracles Out Of Nowhere), nekem azért továbbra is a "Song For America" az etalon. Nem véletlenül került be mindjárt másodikként az ügyeletes kedvencek közé (lásd itt). Mondjuk, a középrész alatt bevágott filmes illusztráció helyett szívesebben néztem volna a bandát (ez áll az Icarus II-re is). Kárpótol azonban a Washburn Szimfónikusok által biztosított élő nagyzenekari háttér. Mi mást mondhatnék? Libabőr...

Sok magát ortodoxként definiáló rockernek nem tetszik a Kansas védjegyének számító hegedű hangsúlyos szerepeltetése. A legújabb Steve Vai DVD persze őket is el kéne hallgattassa. De nem is ez a lényeg. A dolgok állása ugyanis az, hogy a Kansas példaértékű fúzióját valósította meg a klasszikus zenének, a psychedeliának és a progresszív rock muzsikának. Dallamviláguk, zenei építkezésük fontos bandákat inspirált, termékenyített meg; itt van mindjárt a Shadow Gallery vagy a Dream Theater. Olyannyira így van ez, hogy minden félelem nélkül le merem írni: a Kansas úttörő munkája nélkül ma nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen lenne példának okáért a Dream Theater.

Szóval, a legendás csapat megadta a módját annak, hogy 35 éves fölállását megünnepelje. Happy Birthday, Kansas!

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.leverageband.com
myspace.com/leverageband

Zenészek:

Pekka Heino - ének
Valtteri Revonkorpi - dobok
Pekka Lampinen - bőgő
Torsti Spoof - gitár
Tuomas Heikkinen - gitár
Marko Niskala - billentyűk

Nincs mese: Finnország rúlz! A népesség számától vagy sűrűségétől függetlenül nem akad senki széles e világon, aki ilyen színvonalon és ilyen mennyiségben szállítaná a minőségi metal zenéket. Ebbe a szinte már követhetetlen trendbe illeszkedik a számomra eddig teljesen ismeretlen Leverage. A kiadóváltást követően a "Circus Colossus" a tehetséges finn banda immáron harmadik nagylemeze: a 2008-as "Blind Fire" még a Frontiers-nál jelent meg, az új albumot viszont már a Spinefarm Records vállalta be.

Az anyaország géniuszának megfelelően: tipikus finn, dallamorientált power metal, amit kapunk, olykor a nyolcvanas éveket idéző inkább hard rock ihletésű, majdnem retró hangulatú dalokkal (pl. Movie Gods, Legions Of Invisible). A rádióbarát összképhez – ami egyáltalán nem jelent megalkuvó igénytelenséget! – nagyban hozzájárul a tiszta, némileg rock operás hangú énekes. A társulatot a Gondviselés megáldotta két irgalmatlan nagy gitárossal, akik fölváltva szólózgatnak – az értő közönség és a vájt fülű kritikusok őszinte örömére. Amit pl. a "Mean And Evil"-ben művelnek kb. egy percen keresztül, nem piskóta. Sokszor csak miattuk hallgatok végig egy nótát. Az együttes előszeretettel alkalmaz nagyzenekari betéteket és kórusokat is, de a nyolcvanas évek szinti hangszíneiről – ez mostanában sajna nagyon trendi lett – könnyű szívvel le tudnék mondani.

A lemezt indító nagyzenekari tételt követő "Wolf And The Moon" akár a legújabb Sonata Arctica korongon is szerepelhetne, de ezen kívül hallhatók még az albumon kiváló szerzemények, mint pl. a "Revelation" vagy az Yngwie-Göran Edman koprodukció stílusában fogant "Prisoners". A Leverage nem találta föl a kereket, nem forradalmasította a finn zeneipart, ellenben letett az asztalra egy aprólékosan kidolgozott és könnyen befogadható anyagot. Ha a zseniális jelzőt nem is, de a kellemest mindenképpen kiérdemelték.

Tartuffe

Ha valaki azt gondolja, hogy nem képviseltetjük magunkat a nemzetközi metal élet elitjében, az vegye gyorsan szemügyre az illusztrációként beillesztett lemezborítókat. Bizony-bizony, ezek is "mi" vagyunk. No, nem Tartuffe vagy én. Mi ketten továbbra is az országhatáron belül vívjuk harcunkat nyomasztó középszerűségünkkel, a nemzetközi metal elit útjainak keresztezésétől beláthatatlan távolságra. Talán blogunk egyszer még bekerül a "futotttak még" alsóházába, de ahhoz további sok alázat, munka és kitartás lesz szükséges.

A "mi" az sóvár és önkényes részesedés akar lenni Havancsák Gyula sikereiből, aki magyar fiatalként nemcsak a legismertebb hazai, hanem elsőligás nemzetközi metal bandákkal dolgozik együtt. Az egyik legkeresettebb grafikus, ráadásul zenész és metalfanatikus is. Csupán másodízben próbálok elvetélt kísérletet tenni arra, hogy a metal zenéhez hozzárendeljek egy jellemző ábrázolásmódot és látványvilágot is, ami a művészet eszközeivel igyekszik kiegészíteni, sőt talán helyenként mélyebbé tenni a zenei tartalmat, máris megbukok, nesze neked metal! Felbukkan Nyúlról nevezett lemezlovas úr (DJ Newl) onnan, ahonnan a gitár se jár,  és ráveszi Julest egy közös melóra. 

Szép kivitelezésű, igényességről árulkodó lemeztokban érkezett a hódmezővásárhelyi csapat lemeze, amelyet ránézésre sikerült bekategorizálni. A zenekarnév, a borítón vágtató, íjazó lovasok, a koronás címerrel ékesített pólóban feszítő zenekar nem hagyott sok kétséget afelől, hogy a Stratégia nemzeti rockban utazik.   

Ettől nem feltétlen dobódtam fel, és nem azért, mert idegenszívű lennék, hanem mert a tapasztalataim szerint a legtöbb esetben a stílus zenekarai a zenét a mondanivalónak rendelik alá, néha jó mélyen. Gyanúmat erősítette, hogy már a cím is slendrián és magyartalan a lefelejtett névelő nélkül. Angolul ez működik (már fütyülöm is…), a magyar nyelvtan szabályai szerint azonban picit pongyola.

Egyszerű, forradalmi hevülettel előadott, szókimondó kiosztást vártam tehát az idegenszívűeknek adresszálva, tuka-tuka dobkísérettel, és tétova, kásás kvinttologatással.  Hogy mindez nem heavy power metal, esetleg progresszív metal zenei mederben úsztatva ömlik majd a nyakamba, abban legalább annyira voltam biztos, minthogy a szövegekben nem jelenik meg vezérfonalként a TESCO magyar kisvállalkozásokat támogató, beszállító-barát üzletpolitikájának feltétlen és elfogult dicsérete.

Tévedtem.  No, nem az áruházláncot illetően, azt kivételesen nagyon eltaláltam.  Nem úgy a zenét. Nincs mese, ez heavy metal, helyenként, pl. a 9 percet is meghaladó címadó esetében szaggatott, a prog-power metalra jellemző riffeléssel.  Nemzeti rockban ez nekem unikum, de egy cseppet sem bánom.

A lemez legnagyobb erőssége azonban kétség kívül az Sz. Szécsényi Barbara által jegyzett, hazaszeretetről, fájdalomról, nemzeti büszkeségről szóló szövegek, amit inkább nevezhetünk verseknek. Bravúros pl. a Petőfi versrészletekre reflektáló, ám a jelent bemutató Szabadrabság, de szinte mindegyik, kivétel nélkül. Természetesen messze nincs szó szélsőséges, uszító, kirekesztő, stb. felhangokról. Aki magyarként mégis ezt olvasná ki a  belőlük, az menthetetlen, tényleg lépjen vonat elé. Ha a zene is felnőne a szövegekhez, akár komolyabb népszerűség is kinézne a Stratégiának, hiszen a nemzeti rock önjáró, médiatámogatás nélkül hozhat akár sportcsarnoknyi rajongót is városonként. Tudjuk, látjuk.

A megközelítés tehát nagyon is kedvemre való, sőt további jó hír, hogy igazán hangszeres fronton sincs egyetlen lehangoló teljesítmény. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nem szükséges a továbbiakban kicsit gatyába rázni a produkciót. A billentyűs- és dobtémák nagyjából rendben vannak, Török József kissé karcos, mélyebb hangfekvésű énekhangját is meg lehet szokni. Az ének- és refréntémák gondos, dallamcentrikus kidolgozására való törekvés is egyértelmű. A gitárszólók tekintetében érzem azt, hogy a gitárosok képességeik határán játszanak, ami itt-ott esetlegessé teszi a végeredményt. Mivel e tekintetben nem spórolnak, nagyon szívesen hallanám, hogy a szólók kevésbé tüskések és kigyakoroltabbak. A megszólalás nem szakítja le ugyan a fejemet, de élvezhető.

Egyetlen dal nincs a meglehetősen hosszú lemezen, amit alapötleteiben elfuseráltnak éreznék. Ha kemény munkával sikerül a gyermekbetegségeken túllépni, a Stratégia nagy jövő előtt áll.

Túrisas

Na, elmegyek én a fenébe! A metal, mint olyan művészeti megnyilvánulási forma, melyek eredményét nézni, látni lehet?  Na, elmegyek én a fenébe!

Nem megyek. Sőt azt mondom, hogy egy adott hanghordozóval való kapcsolatomat alapvetően határozza meg, hogy az előadó azt milyen borítóba csomagolta.  Ez a véleményem persze anakronisztikus, letöltő időket élünk, ezért képtelenek megérteni sokan, miért hőbörgök a rámtukmált mp3 formátumok esetén, főleg amikor benyögik a halálost, mondván a borító is letölthető hozzá! Ja! Köszi! Majd a párnám alá csúsztatom… Az írás apropója éppen egy vásárlás volt, amikor is a leértékelt és javarészt harmadosztályú zenekarok között megláttam ezt a Travis Smith festményt.

Nem az előadót, mert nevük semmit nem mondott, mégis tudtam, hogy a Prototype logó vélhetően egy technikás, a muzsikát az élet kevésbé napsütötte oldaláról megközelítő csapatot rejthet. Így is történt. Minőségi zene, amelyet szinte tökéletesen kifejez az artwork, azzal a nehezen definiálható képi világával. Virtuóz a témaválasztás? Nem. Van rajta három nagy kő, oszt jóccakát!  Egészében mégis az. Virtuóz, hiszen megjelenésében olyan mély tartalma van, amit én érzek ugyan, de szavakkal kifejezni képtelen lennék. Persze jogos felvetés, hogy nem is az én szókincsemmel kellene egy ekkora kalandnak nekivágni.

Travis Smith egy negyvenéves amerikai fiatalember, akinek a számítógépes grafika nem tanult szakmája, hobbiból készítette első borítógrafikáit, egy barátja felkérésére, aki történetesen a Psychotic Waltz zenekar tagja volt. Azóta már közel száz zenekarral dolgozott együtt, a King Diamond-tól a Nevermore-on át, a Katatonia-ig. Elemzésre az alulműveltség okán nem vállalkoznék, az "elidegenedés" "üresség" "rideg" szavak általam ismert szinonímáinak gyorsan a végére érnék, azt meg hogy is magyaráznám, hogy az eddig meleg színnek ismert vörössel  festett  Katatonia  (lásd lentebb) artwork is lazán lefagyasztaná a futószemölcsöt, ha a CD-bookletet akár csak egy pillanatra is elővenné a bőrgyógyász. Grafikáit nézve mindenesetre az ember könnyen szuicid állapotba kerülhet, főleg ha mindehhez pl. Zero Hour-t választ kísérőzenének.