Kiadó:
Frontiers/Marquee/Avalon

Honlapok:
www.royalhunt.com
myspace.com/royalhuntmusic

Tekintve, hogy a Royal Hunt mindig is elsősorban André Andersen-ről szólt, tulajdonképpen vele illene kezdenem. A hórihorgas billentyűs-zeneszerző személye körülbelül csak annyira hangsúlyos a bandában, mint mondjuk Richie Blackmore annak idején a Rainbow-ban. Most mégis inkább Mark Boals-szal kapcsolatosan szeretnék tenni néhány rövid, de annál velősebbb megjegyzést. Túrisas cimbora korábban már találóan megfogalmazta, hogy Boals egyazon dalban képes zseniális, szárnyaló teljesítményű csodatorokként és fejhangon visító, ölésre szánt malacként megnyilvánulni (erről bővebben itt).

Az utóbbi időben azonban mintha "megkomolyodott" volna; vagy meggyőzték mások, vagy magától belátta, hogy a magas regiszteres kilengések helyett az arany középutat kell választania. Minden a Magnus Karlsson nevével fémjelzett "The Codex" projekttel kezdődött, ahol kifogástalanul, minden sallangtól mentesen énekel (lásd itt). Talán a parókájával együtt lehámozta magáról az indokolatlan zsenánt attitűdöt is. Szerencsére a nemes egyszerűséggel csak "X" névre keresztelt új RH album folytatja ezt a törekvést. Csak a "Back To Square One" legvégén rekeszt egyet, de az ott és úgy éppen a helyén van.

Úgy tűnik, azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy a 2008-as "Collision Course/Paradox II" egyfajta új kezdet lesz a dán neo-klasszikus hard rock csapat életében. Halványulni (sajnos még nem nyomtalanul eltűnni) látszik a zavaróan szintetikus hangzás, dögösebb, kövérebb a zenei fogalmazás, és - hál' Istennek! - egyre hangsúlyosabb szerepet kap az egyáltalán nem fakezű gityós, Marcus Jidell is.

Andersen mester újfent egy átfogó koncepció mentén bontja ki zenei ötlet-csokrait: akad itt kifejezetten húzós nóta (End Of The Line, Blood red Stars, Falling Down), nagyszabású líra is (The Last Leaf), de gyenge, unalmas dal egy sem. A "Shadow Man" első másfél perce ugyan nem éppen kívánatos lólábként lóg ki, ráadásul kínosan emlékeztet a Uriah Heep agyonjátszott és közhelyes slágerére, a "Lady in Black"-re, de a végére itt is sikerül összekapniuk magukat. Azt kell mondjam, ezen az apró motívumon kívül egyszerűen nem tudok belekötni az új anyagba. A Royal Hunt előállt pályafutása egyik legerősebb albumával, és a borító is nagyon király!

Tartuffe

Kiadó:
SPV

Honlapok:
www.blazebayley.net
myspace.com/blazebayley

Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam ennek az albumnak megjelenését. Véleményem szerint, aki egyet már hallott Blaze Baley szólólemezei közül, gyakorlatilag az összeset hallotta. Ez a muzsika ugyanis stílusát tekintve legalább annyira behatárolt, mint Blaze Bayley hangterjedelme. Ez persze nem jelenti, hogy hellyel-közzel ne akadnának kimondottan jó, lendületes nóták vagy akár igazi csűrdöngölős metál himnuszok ezeken a lemezeken. Ez különösen is igaz a 2004-es "Blood & Belief"-re, amely bizonyos pillanataiban az "anyabanda", vagyis az Iron Maiden legújabb szerzeményivel is vetekszik.

Ugyanez most aligha mondható el az új albumról, amely címével ellentétben nem hordoz különösebb ígéretet, de éppen megriadni sem kell tőle. Leginkább a közepes, átlagos vagy laposkás jelzők jutnak róla eszembe, annak ellenére, hogy ezzel biztos megsértem egy-két fanatikus rajongó önérzetét, akik minden olyan hanghordozót szinte vallásos áhítattal helyeznek be a lejátszóba, aminek így vagy úgy, egyenes vagy oldalágon köze van a legendás Vas Szűzhöz. Szűkebb pátriámban is ismerek ilyet...

Talán a szokásosnál is több Iron Maiden-es fordulat, manír, stíluselem került be az új anyagba, amit esetleg jól kompenzálhatott vagy ellenpontozhatott volna egy nagy rakás modern hangzású, technikás gitárszóló, de ilyet a Walsh-Bermudez párostól hiába várunk. Pedig valamivel nagyon föl kéne dobni ezt a muzsikát; valami olyasmivel, ami többé teszi annál, mint ami: egy másodvonalas,"wannabe" Iron Maiden koppintásnál.

Tartuffe

Honlapok:
www.perpetualfire.net
myspace.com/perpetualfire

Már magam is kezdem érezni, hogy európai viszonylatban egyre nyomasztóbb a skandináv és olasz hegemónia blogunkon. A dolog miértjére és hogyanjára (nyilvánvaló stíluspreferenciámon kívül) amatőr és grafomán metál rajongóként már többször is megpróbáltam megkeresni a kielégítő választ, de azért nagyon kíváncsi lennék egy vérbeli szakmai elemzésre a témában.

A Perpetual Fire (a változatosság kedvéért) újabb digó társulat Milánóból, jó dallamérzékkel, biztos hangszerkezeléssel, de egyelőre úgy tűnik, kevés szerencsével. A 2005-ös "Endless World" album elég meggyőző volt ugyan, hogy az Adrenaline Records leszerződtesse a bandát, de a saját pénzen producerelt második album már teljesen saját vállalás, sőt ingyen letölthető az együttes honlapjáról. Erről érthető okokból a jobb sorsra érdemes Wendigo hazai vesszőfutása jut eszembe (itt).

A három bónusz számmal bővített egyébként is meglehetősen hosszú "lemez" leginkább az europower könnyedebb válfajába sorolható be. Sajnos akad itt néhány töltelék nóta (a kevesebb megint csak több lett volna), és a házi stúdióban abszolvált fölvételek és mixelés miatt a hangzás sem túl dinamikus. Minden tényezőt figyelembe véve azt kell mondjam, hogy a PF még nagy jóindulattal is maximum a junior válogatottba kerülhetne be – ha egyáltalán –, de az azért mégiscsak méltatlan, hogy náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek százai kapnak lemezszerződést és profi promóciót.

Tartuffe

Kiadó:
Voice Music

Honlap:
myspace.com/vanquishtheband

Ha valaki van annyira fakír hajlamú, hogy rendszeresen ellátogasson blogunkra, már megszokhatta, hogy a metál fanatikusok hazájának számító Brazíliából időről időre jelentést teszünk egy-egy tehetséges csapatról, akik közül sokan nemzetközi összehasonlításban is megállják helyüket. A Sao Paulo-i fiatal Vanquish tavaly előrukkolt első hivatalos albumával, ami leginkább a klasszikus heavy metal kategóriában helyezhető el, annak ellenére, hogy a lemezt hallgatva óhatatlanul az a benyomása támad az embernek, hogy még nem találtak rá saját hangjukra, stílusukra.

Némileg szokatlan brazil együtteseknél, hogy a szólógitáros, Fabio Thomé nem egy nagy varázsló, inkább középkategóriás zenész; az énekes-ritmusgitáros Guilherme Falanghe hangterjedelme pedig erősen behatárolt, bár mélyebb hangfekvésben nincs vele gáz. Ennek megfelelően inkább a Metallica-Megadeth által meghatározott stílusban fogant dalok (pl. az első kettő) állnak jól nekik, a Savatage-ízű "Fool's Errand" vagy a Rainbow-Cornerstone típusú "The New Song" sokkal kevésbé. Ha Falanghe magasabb regiszterekkel próbálkozik, sokszor Uli Jon Roth hangján szólal meg, az pedig nyilvánvaló, hogy a zseniális "Sky-gitárost" nem énekéért szeretjük.

A brazil csapatokat dicsérni, magasztalni szoktam, de most kénytelen vagyok megállapítani, hogy a Vanquish nevével ellentétben nem igázott le, nem hódított meg, nem volt képes legyőzni. Persze a srácok még nagyon fiatalok, idővel beérhet a dolog. A dalok tulajdonképpen jól össze vannak pakolva, és a szükséges pluszt talán el tudják lesni, miközben olyan bandákkal turnéznak, mint a Shaman vagy a Dr. Sin.

Tartuffe

Kiadó:
InsieOut Music

Honlapok:
www.asperaofficial.com
myspace.com/asperaofficial

Jópár éve követem módszeresen a rock- és metálzenei világ történéseit, kritikus füllel hallgatok bele már-már földolgozhatatlan mennyiségű megjelenésbe, de még engem is lever a lábamról, hogy a kezdeti (vihari előtti?) csend után milyen erősen kezd az idei év. A legújabb taglócsapást - nem beszélek félre! - egy tizenéves srácokból álló norvég gimis garázsbanda mérte az egyébként edzett tarkómra. Még legénytoll is alig pelyhedzik az állukon, de ez a süldő csapat Illusion néven már évek óta elszántan próbálkozik demókkal, sőt van egy saját kiadású EP-jük is. Most, hogy már betöltötték a "matuzsálemi" 20. életévüket, gyorsan leszerződtek az InsideOut-hoz, történt némi fazonigazítás, és fölvették az Aspera nevet (noha ugyanezen a néven létezik egy amerikai indie rock csapat is).

Asperáék tipikus európai progresszív metált játszanak, de származásuk miatt érthető, hogy dominálnak a Pagan's Mind és Circus Maximus hatások. Mindent egybevetve mégis az a benyomásom, hogy zeneileg leginkább a svéd illetőségő Silent Call-hoz állnak legközelebb (lásd itt). Szellősebb, kevésbé karcos, néhol amúgy TNT-sen AOR-os a hangvétel. Ennek Norvégiában már tekintélyes hagyománya van. Robin Ognedal gitáros és a kölyökképű Nickolas Main Henriksen billentyűs nagyon erős párost alkotnak, idővel olyan nagyágyúkká nőhetik ki magukat, mint a DGM-es Mularoni-Casali összetartás.

Ha lenne kalapom (valahol van egyébként a beépített szekrényben) most tuti levenném és lelkesen meglengetném. Ezév január 25-e (az új Myrath és Orphaned Land is akkor jelenik meg hivatalosan) pirosbetűs ünnep lesz a kalendáriumomban.

Tartuffe

Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

Valószínűleg nem volt semmi tudatosság sem abban (hacsak a Gondviselés nem rendelte így), hogy a várva-várt Orphaned Land lemezzel egyazon napon jelent meg az általam igencsak favorizált, sőt rajongva szeretett kárthágói (tunéz) progresszív metál csoda, a Myrath új albuma. Annak ellenére, hogy még nagyon az év elején járunk, semmi kétségem sincs afelől, hogy a "Sivatagi hívószó" úgy fogja elnáspágolni a 2010-es mezőnyt (ami egyébként nagyon erősnek ígérkezik), mint Hannibál az elbizakodott római túlerőt a cannaei csatában.

A Myrath 2007-es debütációja óta (lásd itt) történt néhány fontos változás: a csapat a francia Brennus Music-tól (hál' Istennek!) új és nagyobb kiadóhoz szegődött, valamint Zaher Zorgati személyében (természetesen semmi köze a homoním tortához, amit ráadásul másképp is írnak) új énekest igazoltak. Szinte alig hihető, de Elyes Bouchoucha, kiváló torokkal megáldott billentyűs az első lemezen csak azért állt a mikrofon mögé, mert a banda nem talált még alkalmas állandó frontembert. Csak halkan jegyzem meg, hogy Zaher-nél (aki egyébként nagyon becsületesen teljesít), Elyes karakteresebb hang, de szerencsére lépten-nyomon besegít a vokálokba.

A Tuniszban rögzített fölvételeket ezúttal is Kevin Codfert (Adagio) mixelte, így a megszólalás maradt olyan bivaly, mint az első lemezen; talán csak az elektromos dobokkal rögzített dob-sound lett egy kicsit gyengébb (szintetikusabb), de a dolog nem zavaró. A muzsika megőrizte karakteres, egyértelműen a  SymphonyX-et és az Adagio-t idéző ízvilágát, de ezúttal szerencsére egy jó adaggal több arabos körítés vegyül hozzá. Mind a hangszerelés, mind pedig a dallamok tekintetében hangsúlyosabb lett a  keleti zene szerepe, amit csak üdvözölni tudok.

Érdekes, hogy míg a nagy példaképek, a SymphonyX és az Adagio mostanában inkább bekeményítenek, karcosítanak, addig a Myrath új lemezével egy határozottan direktebb, könnyedebb irányba mozdult el; a "Shockwave" pl. igazi metál sláger. Ugyan még csak most következnek mézesheteim az anyaggal, már most gyengéden dédelgetem kedvenceimet: "Forever And A Day", "Madness", "Ironic Destiny", "Empty World". Akárhogy is, a Myrath immár végképp fölírta magát a progresszív metál világtérképére, méghozzá nagy, kövér betűkkel.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
myspace.com/orphanedmyspace

Amikor Túrisas cimborám elolvadt az Amseffer bemutatkozó albumának varázslatos közel-keleti hangulatától,  idegensége ellenére is gyorsan a hallójáratokba költöző zenei világától (itt), azonnal azzal kontráztam, hogy szerintem az Orphaned Land ezt "Mabool" című albumán (2004) magasabb színvonalon csinálja. Most hat év vajúdás után végre megérkezett a folytatás. Nem véletlen volt az utóbbi időben olyan nagy fölhajtás a megjelenés körül, a kiéhezett rajongók megelégelték a hosszú várakozást, és az elvonási tünetektől gyöngyöző homlokkal vetődtek rá az internetre, hogy előrendeljék a CD+DVD+T-shirt kombót. Tisztességes dolog mindezt össz-vissz 20 dolcsiért kínálni, persze nem itthon, vagy más Európai Uniós országban, hanem az USÁ-ban, ahol egyébként is félárú minden hanghordozó. Nem is értem, hogy van pofájuk egyeseknek nyafogni az eladási mutatók miatt, mikor a tengerentúlról postaköltséggel együtt rendelem meg a cuccokat feleannyiért.

A TNWOO nem okozott csalódást, bőven kárpótolja a hosszúra nyúlt várakozásban ellankadtakat. A Steve Wilson (Porcupine Tree) által kevert anyag szerencsére dinamikusabban is szól a Mabool-nál, noha a képlet egy az egyben ugyanaz. Egy csipet progresszivitás helyenként hörgésekkel turbózva, és nagyon-nagyon sok zsidó és arab népzenei betét. Aki hatalmas beindulásokat vár, az csalódni fog, mert sok a lírai, melankolikus, belassult révülés, de az egész egy szépen, lassan, fokozatosan kicsomagolt koncepció része (még ha azt valami zavaros vallási univerzalizmus is vezérli). Lehet nem lelkesedni Kobi Farhi énekhangjáért, de ugyanezt képtelenség elmondani a bájos Shlomit Levi bársonyos, szárnyaló vokáljairól; ebből többet is el tudnék viselni a lemezen.

A maratoni hosszúságú album nem való a direkt, három perces Motörhead nótákhoz szokott öreg metálosoknak, de azoknak a fiataloknak sem, akik kő egyszerű nép-nemzeti punk rockon szocializálódtak. Annak sem ajánlom, akik ivós-csajozós bulikba keresnek aláfestő háttérzenét. Itt, kérem, oda köll figyelni, de megéri! Részemről már a megjelenés előtt meg voltam arról győződve, hogy az album a 2010-es Top 10-ben végzi, s ezt az előérzetet minden egyes meghallgatás csak igazolni látszik. A klezmert hallgassa, aki akarja, én ha kóser zenére ácsingózom, csak beizzítom az Orphaned Land CD-imet.

Tartuffe

Kiadó:
Aereostella

Honlapok:
www.sinestesiaband.com
myspace.com/sinestesiaband

A szinesztézia görög eredetű szó, és szó szerint azt jelenti: az érzékek összekapcsolása. A kifejezés többféle szövegkörnyezetben használatos, elsősorban az irodalomban, ahol a metafora és az allegória mellett a képszerű szemléletesség egyik leggyakoribb eszköze. Lényege, hogy különböző érzékterületről vett fogalmakat társítunk egy képben: forró szavak, lágy tekintet, kormos dal, stb.

Nos, a szóban forgó olasz progresszív rock/metál együttes által bennem ébresztett kevésbé emelkedett és költői, de annál valóságosabb szinesztézia alighanem a "fincsi muzsika". Olaszország Friuli (Venezia Giulia) régiójával kapcsolatban eddig csak a jobbnál jobb fehérborok jutottak eszembe, de a "The Day After Flower" meghallgatása óta a zamatos pinot bianco és riesling mellé be fog sorolni a Sinestesia is. 2009 az olasz metál szcéna számára nem bizonyult sem eseménytelen, sem gyenge évnek (a Top 10 első három legjobb lemezébe nálam két talján megjelenés is bekerült: Astra, DGM), így amikor a némi késéssel hozzám eljutott Sinestesia anyagot nekiültem kiértékelni, tudtam, hogy ebből még bármi lehet. Benne van egy 3. vagy 4. vonalas, arctalan Dream Theater kópia, mint ahogy lehet belőle nagy ámulás-bámulás, fülhegyezés is.

A furcsa címmel megáldott "Nap a virág után" album - mint hamar kiderült - igazi csemege a kísérletezés és progresszivitás irányában nyitott metál rajongónak. Egy kicsit rock, egy kicsit metál, egy kicsit Pink Floyd, egy kicsit Dream Theater, egy kicsit Porcupine Tree  egy kicsit U2, s mindez egészen egyéni tálalásban. Nem a szárazra szopott csonton rágódnak, nem mások hangján beszélnek, nem ezerszer hallott paneleket kevergetnek. Igazán üdítő élmény az egész. Riccardo de Vito énekes nem szokványos metál hang, kicsit szokni kell, de Roberto De Micheli gitáros éppen az, amit ezen a szinten, ebben a műfajban el lehet (és kell) várni.

A nyavalya törje ki! Most megint főhet a fejem, hogy a nem túl jó terjesztésű olasz kiadónál megjelent lemezt, hogy tudom majd beszerezni eredetiben, emberarcú árfekvésben. Ötlet?

Tartuffe

A "Francais Pour Une Nuit" címet kapott DVD-jével ijesztett be a Metallica még tavaly novemberben. Az ijedtség persze nem a francia nyelvnek (azért annak sem örülünk, ugye…), hanem az előzetes híreknek szólt, miszerint kizárólag csak francia boltokban lehet majd kapni (szemét franciák, azannyukat!!!), illetve közvetlen a kiadótól és a zenekartól lehet majd megrendelni (és ha nincs szerencsénk, hazánk postakultúrája miatt továbbra is tiltólistán van Fekete-Afrika országaival egyetemben).

Abból azért lett volna némi nemzetközi diplomáciai bonyodalom, ha a Nimes-i, római kori amfiteátrumban felvett, csodálatos hangulatú anyaghoz, kizárólag a Sarkozy & Co. jut csont nélkül hozzá, mondjuk nagyhatalmi alapon. Lett aztán persze normális terjesztés, és kiderült, hogy a bootleg-re vett külső ellenére a tartalom méltó a Metallica névhez és költségvetéshez. A viszonylag - Metallica esetében legalábbis – kisebb, ám annál lenyűgözőbb helyszínen rögzített koncert képe és hangja kifogástalan, ráadásul ezúttal a franciák is hajlandók angolul megszólalni, vagyis énekelni…

1. Blackened
2. Creeping Death
3. Fuel
4. Harvester Of Sorrow
5. Fade To Black
6. Broken, Beat & Scarred
7. Cyanide
8. Sad But True
9. One
10. All Nightmare Long
11. The Day That Never Comes
12. Master Of Puppets
13. Dyers Eve
14. Nothing Else Matters
15. Enter Sandman
16. Stone Cold Crazy
17. Motorbreath
18. Seek & Destroy.

Miután jöttek a hírek, hogy a sorozat folytatódik, és érkezik a mexikói koncertet rejtő "Orgullo, Pasion Y Gloria" DVD, már nagyjából mindenki képbe került, a Tecsűnek köszönhetően szó szerint is, hogy az anyag bőven az alázó kategória, beszerzése bármi áron kötelező. Ahogy tudta mindezt a kiadó (Universal) is, ezért az árképzésben elment a pofátlanság határáig, majd azon átlépve rohant vakon még tovább, mígnem gátlástalanul előállt a 2 DVD+2 CD kombóért kikalkulált, kb. 16000 Ft-os fogyasztói árral. Középső ujjakat a magasba!

Ezek után nem is kérdés, hogy a BKV menedzsmentet leszámítva, halandónak csak a torrentoldalak (kivételesen elvi támogatásommal) jöhetnek szóba, illetve a szimpla DVD változat beszerzése lehet még esetleg opcionális. Én utóbbi mellett döntöttem.

Olvastam én sokfelé erről a Both Miklós nevű gyerekről, meg a Napra zenekarról is, de valamiért azt gondoltam, hogy ő az a fajta gitáros, aki biztos tud egy csomó olyan dolgot, amitől tátva maradna a szám, de már átlépett a "villantós" korszakán és azon a határon, amíg a magamfajta tufa, egysejtű rocker követni tudja.

Valami interjú is rémlett, ahol elmondta, hogy serdülőkora óta már egyáltalán nem hallgat rockzenét, manapság inkább Bartók nyűgözi le. Félreértés ne essék, Bartók nemzeti kincsünk, és végtelenül büszke vagyok arra, hogy ő is a miénk, de egyszerűen képtelen vagyok megérteni és élvezni a disszonanciáját. Hiába, "Sokat voltam vidéken, nem fejlődött ki az agyam" – ahogy azt a "Csapd le csacsi!" filmklasszikusban mondja Gáspár Sándor. A Napra lemeze ráadásul Fonogram díjas lett, ami megint csak arról győzött meg, hogy nem egymásnak vagyunk mi teremtve. A blogunk által agyondicsért zenekarok általában arról ismerszenek meg, hogy bárminemű nyilvános elismerés és díj messze elkerüli őket.

Ezek után zuhant az állam az íróasztalra, amikor leküzdve a betegesen ostoba előítéletemet, végre rászántam magam, hogy meghallgassam, miről is van itt szó. A lényeg: Both Miklós nem lépett át a "villantós" korszakán. A lemez ráadásul úgy kezdődik, mint egy gitárhős lemeze; Miklósunk kezében annyira ficánkol a Stratocaster, hogy a falon berámázott Yngwie-kép féltékenységében majdnem szétfeszítette a képkeretet.

Both Miki persze nyilván leköpne, ha a Napra zenéjéből ezt tartanám a legfontosabb üzenetnek, ráadásul teljesen igaza is lenne. Nem azért utazott népzenét gyűjteni Erdélyországba és élt kvázi családtagként magyarok, cigányok vendégszerető, ám nem feltétlen puccos hajlékában, hogy triumfáljon szélvészgyors futamaival, és lenyűgöző technikai tudásával, hanem, hogy testközelből, a legtisztább forrásból tapasztalja és értse meg az autentikus népzene lényegét.

Ha véletlen mégis kicsúszott a számon mindez, az elsősorban a blogunk profiljának köszönhető. Ami a rockzenét illeti, Both Miklós már régen túl rajta, mi meg még bőven benne, nyakig. És azt is bevallom, töredelmesen; ezért az önmagában is felbecsülhetetlen értékű, jellegzetesen magyar, hol fájdalmasan szomorú, hol sírva vigadó, táncolható, csodálatos népdalkincsért én bizony nem csengettem volna ki a zsét, ha nem robban benne a rock, sőt metal, a legnagyobb gitárhősök legbravúrosabb pillanatait idézve (lásd: fentebb Gáspár Sanyi). Mi még ott tartunk, ahol Both Miki általános iskolásként, amikor meghívták, majd kidobták egy Metallica tribute zenekarból, mert szétszólózta a számokat…

Nem lehet eléggé méltatni a zenekart és a Naprában közreműködő valamennyi, rendkívüli felkészültségű muzsikust. Ez a lemez egyszerűen állva hagyja a stílus  folk-rock kiadványait. Még azt is megkockáztatom, hogy a dalokból áradó tűz és energia a folk-metal mezőny jelentős részét is agyonégetné a szó szoros, és átvitt értelmében egyaránt.

Túrisas