Kiadó:
Hellas Records

Honlapok:
www.soulcage.info
myspace.com/soulcageband

Aleksi Parviainen, egyik kedvenc finn metál énekesem, eddig nem tudott hibázni. Munkásságát olyan általam óriási becsben tartott progresszív metál bandák fémjelezték, mint a Malpractice (itt) és a tavaly Top 10-es Reversion (itt). Ezért nagyon fölvidultam, mikor kiderült, hogy egy újabb formációban is kipróbálja magát.

A nem túl eredeti Soulcage névre keresztelt bandát ugyancsak a progresszív műfajba szokás besorolni, de én ezt innen, lángoktól ölelt kis országom dél-alföldi régiójából a leghatározottabban visszautasítom. Az kérem abszurdum, hogy progresszivitást emlegessünk egy olyan anyaggal kapcsolatban, amelyiken az 5. számig kell figyelmesen kagylózni ahhoz, hogy egyetlen árva gitárszólót halljon az ember. Nem is értem, hogy Teppo Parviainen gitáros mit gondolt, pedig az "Until You Find Me" szólójából kiindulva nem is hurka a csávó. Persze erre többen is rávághatnák, hogy sovén gitár-buzi vagyok, de a progresszív jelző kiérdemeléséhez nem csak gitárszólók kellenének, hanem pl. valamivel azért összetettebb dalszerkezetek. E helyett sorjáznak a lemezen a rádióbarát rock-pop slágerek, nem kevés Faith No More hatással; az "Origin"-ben vagy a "You Get So Alone"-ban igen feszülten kell figyelnem, hogy eldöntsem: most Mike Patton vagy Aleksi énekel.

A Soulcage egyébként egyáltalán nem rossz, ha túltesszük magunkat a gitárszólók hiánya által okozott anafilaxiás sokkon, akár be is gyógyulhat a kocsiban tartott CD táskába, mert vezetés közben ideális: pl. a Journey "Greatest Hits" és az AC/DC "Back In Black" között. Ennél többre nálam nincs esélye, és ez nem Aleksi hibája. Tulajdonképpen nem értem, kit akartak ezzel a cuccal megcélozni, a Faith No More rajongóknak ez nem elég kísérletező, a progressive power kedvelőinek túl nyálas és kiismerhető, az AOR fanoknak pedig ... nem is tudom ... alteros?

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.heavenly.fr
myspace.com/heavenlyofficial

Túrisas szerint egy tetszetős borító megbízható indikátora a bévül rejtező zenei anyag jó minőségének. Elképzelhető, hogy az esetek többségében ez valóban igaz, engem most mégis inkább az érdekelt, hogy ez vajon fordítva is igaz-e. Ha egy borító olyan elbaltázott, sablonos ízléstelenség, mint a "Carpe Diem" esetében, megbújhat-e alatta olyan CD, amelyik rendszeresen visszakéreckedik a lejátszómba.

Nem tudom, hogy egyetlen lemez alapján illik-e, érdemes-e általánosítani, de a párizsi srácok egészen meggyőzően bizonyították számomra, hogy az ótvar borítóterv nem szükségképpen jelent gagyi tartalmat. A Heavenly-nek eddig nem nagyon sikerült berobbanni a zenei tudatomba; ha nagyon megerőltetem magam, akkor is mindössze az előző lemezen (Virus, 2006) megjelent "When the Rain Begins to Fall" Flashdance betétdal földolgozásra emlékszem velük kapcsolatban.

A Heavenly kezdettől fogva a klasszikus euro power vonalon próbált érvényesülni, erős Helloween és Stratovarius hatásokkal, valamint egy csipetnyi (számomra nem túl rokonszenves) 80-as éveket idéző, retro szinti hangzással. A képlet most sem változott, csak éppen az egész sokkal jobban megy nekik, mint korábban. Most valóban sikerült megragadni a napot, és előállni pályafutásuk legjobb albumával.

A Helloween-Stratovarius páros által kijelölt irányba való menetelés mellett (pl. "Ashen Paradise") ezúttal több kirándulást is tesznek a bajszos "Királynő", Freddie Mercury által uralt területen. A kiváló adottságokkal rendelkező énekes, Benjamin Sotto elég otthonosan mozog Higany Frici örökös birtokain, ezt bizonyítja pl. a "Farewell" vagy "A Better Me" (utóbbiban már-már kínos - vagy inkább tudatos? – utalásokat hallunk a legendás "Bohemian Rhapsody"-ra).

A "Carpe Diem" bizony stílusában kiemelkedő, hogy ne mondjam "mennyei" anyag lett: dinamikus, aprólékosan kidolgozott, megfejelve fogós dallamokkal és technikás szólókkal (úúúh, a címadó!!!), s ezért még az ezerszer lerágott csontnak számító Örömóda földolgozás is megbocsátható – még egy magamfajta euroszkeptikusnak is.

Tartuffe

Kiadó:
Escapi Music

Most, hogy Túrisas igazi ragadozó madár módjára elcsaklizta előlem a 300. lemezkritikát, ráadásul egy teljesen önállótlan 2002-es kiadvánnyal, egyáltalán nem érzem kínosnak, hogy utólag pótoljak egy régi lemaradást. Itt van ez a Lee Z nevű, kicsit enigmatikus német progresszív banda, kerülgetem őket egy ideje, mint macska a forró kását.

Nem kezdő társaságról van szó, hiszen a szóbanforgó "Árnyékország" 1988-as alakulásuk óta már az ötödik lemezük. Nem kellett sok hallgatás ahhoz, hogy meggyőzzenek képességeikről, önálló zenei gondolkodásukról, jóllehet az album annyi esélyt sem kapott a médiában, mint a háromlábú süni a négysávos autópályán. Ennek következtében a banda éppen hosszú téli álmát alussza. Mondjuk a "Shadowland"-re is 6 évet kell várni. Azt kell mondjam, érdemes volt.

A banda stílusát elég nehéz belőni: a progresszivitás adott (finoman adagolva), de a rockhoz túl szőrös a töke, a metálhoz meg, főleg az ének és dallamok tekintetében, hiányzik belőle az a bizonyos vaskosság. A lemezen egyébiránt nincs egyetlen gyönge nóta sem, talán az albumot záró instrumentális balladát lehet egyedül kicsit jellegtelennek minősíteni. A megszólalás egyáltalán nem rossz, a szinti alapok és a szemplerek kellő modernitással járulnak hozzá a "összhangzathoz", ami érdekes kontrasztban áll a dobok és a gitár szikárságával.

Nem is fűzöm tovább: a Lee Z olyan elásott kincs, ami után érdemes egy kicsit kapirgálni. Legjobb tudomásom szerint a magyar rock/metal sajtóban - lett légyen elektronikus vagy nyomtatott - még nem jelent meg róluk semmi. Szerintem pont ezért érdemes néha ellátogatni hozzánk, mert méltatlanul agyonhallgatott és nehezen elérhető cuccok is rendszeresen terítékre kerülnek nálunk. Long live downloading!!! A aggályoskodók kedvéért megjegyzem: úgy megrendeltem a CD-t Amazonéktól, mint a sicc!

Tartuffe

A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak.

A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvátehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen! Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.

A karácsonyi ünnepkör blogunk profiljába vágó megjelenései alanyi jogon követelik ki a kamumérő-műszer használatát, és sajnos, csak elvétve kell megállapítanunk, a mérés vaklárma, az érték alacsony, az előadó/lemez nem kamu, lehet a fa alá tenni szégyenkezés nélkül.

1. Twisted Sister: Twisted Christmas (2006)

A hogy anno megláttuk Jay Jay French gitáros reuniós, "David Hasselhoff kiélt nőimitátornak öltözik" fizimiskáját, komoly kételyeink támadtak a legendás amerikai banda visszatérésének szükségességéről. Az eltelt idő bennünket igazolt. Egy-két hangulatos fesztiválfellépést leszámítva, indokolatlan a jelenlétük. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az aranykorról lerántott bőrmennyiség mára valamivel meghaladja a teljes shar-pei kutyus populációét. Ráadásul azt gondolják, hogy a jópofa dolog így rágyógyulniuk a karácsonyi hangulatra (CD/DVD). Nem az. Elkeserítő, vásári múltgyalázás. Dee Snider egy igazi rocker még ma is, rá való tekintettel a műszer nem is omlott össze azonnal. Ám amikor "kiderült", hogy a "We're Not Gonna Take It" és az "Oh Come All Ye Faithfull" egypetéjű ikrek, és akár egyszerre is lehet játszani a két dalt, felrobbant a kezünkben, súlyos sérüléseket okozva (a lelkünkben).

Kamufaktor: 8/10

2. Various Artists: We Wish You A Metal Xmas  (2008)

Szegény Franz Xavier Gruber! Ha tudta volna, hogy a kétségbeesésében megírt, és a tönkrement orgona helyett gitárral előadott "Csendes Éj" örökzöldet röpke 200 év elteltével így megalázzák, ugyancsak gitáron és thrash átértelmezésben Chuck Billy (Testament) énekével, akkor lehet, hagyja az egészet a francba, és ott, az oberndorfi kocsmában, a szövegíró Josef Mohr lelkésszel egyetemben úgy berúgnak, hogy másnap a Szent Miklós templomban zárt ajtókat találnak a karácsonyi istentiszteletre érkező hívek. Szerencsére nem tudta, így lett egy csodálatos karácsonyi zenénk, és lett azóta is tartó kényszeres törekvése mindenféle muzsikusnak, hogy ezt az ünnep közeledtével a maga képére és hasonlatosságára formálja. Ezúttal a Testament bölénye akart felöltözni ünnepi hófehérbe, ám a ruha szaros maradt.

Lemmy és Rudolf szarvas esetében legalább van közös nevező, jelesül a nagy vörös orr. Ronnie Dio/Iommi karácsonyi feldolgozása viszont igazi zsír doom lett, megmentve a lemezt a tragikus kamuértéktől.

Kamufaktor: 5/10

3. Various Artists: We Wish You A Hairy Xmas  (2003)

A lemezből a 80-as évek amerikai hajbandáinak (Warrant, L.A Guns, Enuff Z’ Nuff, stb.) krémje igyekezett néhány dolcsi hasznot húzni egy üzletileg számukra nehezebb időszakban.  A sors nagy igazsága a lemez jelenlegi, 1 dollár alatti kereskedelmi ára (forrás: amazon.com), amelyből ha levonjuk a kiadó, a forgalmazó, stb. hasznát, a zenekarok megkapják a produktummal megérdemelt összeget, per fő. Gruberbe itt a Faster Pussycat énekese, Taime Downe rúg bele egy kegyetlent (Silent Night).

Kamufaktor: 7/10

4. Halford: Winter Songs (2009)

A lemezt hiteltelensége miatt már kikezdték a metal site-ok, némileg joggal, noha a karácsony elviekben mindenkié. Glenn Benton, homlokán a beleégetett (marketing) fordított kereszttel éppúgy bontja és adja az ajándékot szeretteinek, mint a teljes Cannibal Corpse legénysége (más kérdés, hogy legalább nem adnak ki karácsonyi lemezt). Ezért tollboás kijövőktől (coming-out), fémistenektől sem lehet élből elvitatni az őszinteséget. Nem is itt érzem én a legnagyobb gondot. A lemez egyszerűen langyos és gyenge lett, de legalább a kamufaktora nem gáz. Ez is valami.

Kamufaktor: 5/10

5. Steve Lukather and Friends: Santa Mental (2003)

Végül pedig legyen ünnepi a hangulat, lehet ezt kérem normálisan is csinálni! Ahogy a nyitó "Joy To The World" beindul Van Halen vendégszereplésével, minden kételyünk elillan Luke, az ünnepkör kiaknázását célzó hátsó, sanda szándékát illetően. Végig örömzene, tele ihletett pillanatokkal és neves vendégekkel (Slash, Vai, stb.) Kamuról pedig szó nincs, a mutató áll, mint a fagyott kutya lába!
 
Kamufaktor: 0/10

Túrisas

Sikerrecept: adjunk egy lehetetlen nevet a zenekarnak (pl. zöldmoszat, medúza, polip, stb.), rajzoltassunk egy kiábrándítóan jellegtelen, szar borítót (Induljunk el pl. a Symphony X "Twilight In Olympos" nyomvonalán és firkáljuk össze az értelmetlenségig minden hülyeséggel. Egy kígyóhajú lányt feltétlen szerepeltessünk rajta!), és legyen a stílus, mondjuk neoklasszikus metal. (Utóbbi azért halálos, mert valamilyen oknál fogva még a szakma is leprásként kezeli, azt hiszik, hogy túltermelés van belőlük. Pedig nem. Minőséget kevesen produkálnak, hiszen az alapkövetelmények is rendkívül magasak, átlagzenész számára elérhetetlenek.)

Ha ezzel megvagyunk, hátra is dőlhetünk, mert tuti, hogy a lemez – akár jó, akár nem – beszürkül majd, és árkategóriájában rövidesen az 1000 Ft-os lélektani határ alá csúszik a lemezboltokban. Egyetlen reménye marad csak, esetleg a portyázó blogger kiszúrja a minőségi neoklasszicizmusra hiperérzékeny szenzoraival, és a blogján igazságot szolgáltat neki. Jó esetben így akár két további példánnyal is növekedhet az eladási index.

A Meduza követve a sikerrecept ajánlásait, rútul beleállt a földbe, még a neten sem hemzseg az információ róluk. A svéd csapat egyébként a szintén teljesen ismeretlen gitáros Stefan Berg gyermeke. Ódákat nem indokolt zengeni róluk, de élvezhető megszólalással, jó dalokkal pakolták meg a Rainbow és Yngwie Malmsteen’s Rising Force zenekarokkal tökéletesen definiálható lemezt. Berg mester szintén nem tehetségtelen, az önálló stílusjegyektől teljesen és kínosan megtisztított játékát Blakmore és Yngwie parafrázisok jellemzik, de csinálja csak utána a földi halandó, nem olyan egyszerű ez így sem.

A muzsikusok is hozzák a minőséget, bár fazonilag nem volt indokolt, hogy fotó is szerepeljen róluk a bookletben. A zenekart körüllengő totális ismeretlenségben egyetlen fogódzó van, ez pedig Apollo Papathanasio énekes (Majestic, Firewind, stb.), aki hihetetlen jó teljesítményt nyújt hangban, énekdallamokban egyaránt. Már az ő személye miatt is érdemes beszerezni a zenei önállóságot pillanatokra sem mutató CD-t.

Ha kellően szemtelenek vagyunk a boltossal, szerintem ingyen is hozzánk vágja. Így kincs lenne, de ha néhány százast mégis kicsengetünk érte, akkor is bőven megéri.

(Ez lett egyébiránt a blog 300. lemezkritikája.)   

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/acaciaavenuetheband

Az angolszász kultúrkörben nem ismerős zenehallgatók számára jelzem, hogy az Akácos fasor (Acacia Avenue) elnevezés egy átlagos, középosztálybeliek által lakott tipikus külvárosi utcára utal. Hogy miért éppen ezt a nevet választotta a dán gitárhős, Torben Enevoldsen új projektje számára, nem egészen világos. Torben barátunk az instrumentális gitárzenéket is gyakran fölkaroló Lion Music kiadó egyik üdvöskéje, akinek ezt megelőzően már 3 szólólemeze jelent meg, de neve ismerős lehet olyan progresszív beütésű power metal bandák kapcsán is, mint a Section A vagy a Fatal Force.

Az éppen harmadik lemezzel előrukkolni készülő Section A nálam gyakran pörög (főleg a gyakorlatilag hibátlan első lemez), s ebben nagy szerepe van Andy Engberg énekesnek, aki Nils Patrik Johansson előtt a Lion’s Share-ben ordibált. Sajnos a nem kevésbé tehetséges Mats Levén-nel megjelent Fatal Force már sokkal kevésbé volt meggyőző. Lényeg a lényeg: Torben eddig inkább a keményebb műfajban vitézkedett, s ehhez illik is azonnal fölismerhető, némileg darabos stílusa.

Pont ezért meglepő számomra, hogy az AA-val most idegen vizekre evezett, méghozzá olyan vizekre, ahol a Toto, a Journey, a Fair Warning vagy a TNT az úr. Több énekest is meghívott vendégszereplésre: olyan nevekkel találkozunk a lemezen, mint Tony Mills (TNT, Shy), Geir Rönning (Radioactive, Prisoner), Torben Lysholm (Pangea, Mysterell) és Lars Säfsund (W.O.A.), de két számot a gitáros-zeneszerző maga énekelt föl (Jamie’s In Love, Let Go) – megjegyzem: nem is rosszul.

A lemez hivatalosan csak 2010. január 10-én jelenik meg, így nem érhet az a vád, hogy nem szóltam előre. Az AOR és az inkább soft, mint hard rock határozottan föléledni látszik, s ennek a furcsa folyamatnak nem elhanyagolható jelensége az AA. Simán oda lehet tenni pl. az új Hartmann vagy a nemrég megjelent svéd Constantia mellé. Egy kicsit talán rosszmájúan azért megjegyzem, hogy kísérletezni fontos dolog, de ehhez a stílushoz pl. Andy Malecek (Fair Warning, Last Autumn’s Dream) lényegesen könnyedebb, folyékonyabb játéka illik igazán. Sajnos akármilyen új életerőket is szív mostanában magába ez az alapvetően rádióbarát műfaj, mifelénk továbbra sem fognak ilyen zenék szólni az éterben.

Tartuffe

Az igazat megvallva, még mindig nehezem tudom megérteni, hogy a múltkori, ölég szerencsétlenül letiltott rockinformos Paksi Endre interjúm (ne lásd: itt), miért verte ki ennyire a biztosítékot az érintetteknél.

Endre a Pokolgép alapító tagja volt, tehát legyen ez most a vezeklés helye. Nem az persze, mert nincs miért vezekelnem. Egyszer az életben, ráadásul remélem a közeljövőben, megadatik, hogy Kukovecz Gabinak is feltegyek olyan "kőkemény" és "tiszteletlen" kérdéseket, hogy van-e kapcsolata Nagyfi Lacival, anekdotáznak-é olykor egy sör mellett a "Gép" aranykoráról, sőt még azt is bátran elővezetem majd, hogy hány napig röhögtek egyfolytában, amikor az "ördögtestvéres" szöveggel előrukkolt az udvari "költő", és kiderült, hogy mindezt komolyan is gondolja. Csak remélni merem, hogy az általam rendkívül sokra becsült muzsikus, civilben zenetanár és ötgyermekes apuka a kérdéseket hallva nem gömbölyödik tüskelabdává, mint a támadást érző sün, nem érzékeny metal-mimózaként, hanem a dolgokat helyén kezelve, derűsen, ha kell, önkritikusan mesél majd a magyar metal legszebb napjairól, amelynek ők – az Ossiánnal együtt – főszereplői voltak.

Merthogy nekem ezek a dalok az aranykort idézik. Többek között, anno még Szegeden, a Városi Sportcsarnokban(!) szereztek csodálatos pillanatokat. Talán elhinni is nehéz, de képes volt a Pokolgép nagyobb helyeket is megtölteni, és piróval megtámogatott felejthetetlen, óriási hangulatú bulikat adni.

1990-ben, a Körcsarnokban felvett koncert, részben az akkori utómunkálatoknak, részben az Alexandra kiadó most digitálisan feljavított újrakiadásának köszönhetően abszolút elfogadható megszólalású, és elképesztő hangulatról árulkodik. A közönség hangosan énekli a nótákat, sokszor még azt megelőzően, hogy a zenekar belekezdene.

Talán nem tudom reálisan megítélni, hogy ebben a szerelemben mennyi a nosztalgia, de  őszintén azt gondolom, hogy a "Kár minden szó", az "Itt és most", a "Vallomás", a "Tépett madár", a "Háború gyermeke", az "Ítélet helyett" vagy akár a naív elesettségében is szerethető "Gépinduló" zeneileg is professzionálisan összerakott, klasszikus rockslágerek, hibátlan és kimagasló gitárjátékkal, amelyek minden tekintetben kiállták az idő próbáját. Ugyanígy hallatszik az is, hogy a "Metál az ész" már egy hanyatló időszak nagyon is felejthető zenei terméke, ami a nem túl acélos, pannon tucatmetal stílusjegyeit mutatja. Hejh, de jó lett volna ehelyett az "Újra megszületnék" nótát hallani!!!

Hogy mennyire sokat jelent nekem ez a lemez, világosan mutatja, hogy Tartuffe ma reggel utasított, hogy a szenzációs új Wingert írjam meg késlekedés nélkül.  Erre én előrukkolok a "Géppel". Na hiszen, lesz nemulass!

Túrisas

Kiadó:
Rock-a-holics Records

Honlapok:
www.darkology.com
myspace.com/darkologymetal

Nincs fél éve, hogy "temettük" a jobbra érdemes Outworld együttest, akik ezév februárjában bedobták a törölközőt (nekrológ itt). Akkor még nem tudtam, hogy szép csendben Dallas, Texas-ban a Harris testvérek, Michael (gitár) és Brian (dob), valamint az Outworld eredeti énekese, Kelly "Sundown" Carpenter egy új projekten dolgoznak, amely megpróbálja azt a fajta progresszív, olykor neo-klasszikus elemekkel tarkított power  metal muzsikát ébren tartani, amivel már az Outworld sem tudott az időközben komoly ízlésváltozáson átesett amerikai metál piacon talpon maradni. Minden jót kívánok nekik, de nem tudom miért gondolták, hogy a szerintem náluk azért feszesebb és dögösebb Outworld után nekik még lesz esélyük.

Nem mondom, komoly kis csapat gyűlt össze, hiszen Ács "Naplemente" Kelly nevét a Beyond Twilight "Section X" című lemeze óta sokan ismerik (el) a szakmában, és Brian Harris is túl van majd' fél tucat instrumentális gitár albumon (például). Ennek ellenére, nemhogy áttörésre nem futotta, de még az Outworld színvonalát sem sikerült elérni. Nyilván, aki a Rob Halford iskola föltétlen elkötelezettje és rendíthetetlen kötelességtudattal szerzi be Tim "Ripper" Owens vagy Kelly "Sundown" Carpenter fölvételeit, az a Darkology debüt anyagát sem hagyhatja ki.

Az együttes névválasztása egyébként teljesen találó, ezt a zenét tényleg csak olyanok szerezhették, akik a sötétség tudományában jártasak, s ebben nem kis szerepe van a képtelenül kisfiús fazonigazításon átesett "Naplemente" folyamatos gonoszkodó sikongatásának. Megjegyzem, nekem épp az a néhány kivételes pillanat tetszik legjobban, amikor erőlködés nélkül énekel. Nem kell feng shui szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: az egyébként is fajsúlyos lemez végén a közel 10 perces "Trance Of The Gorgons" térvákumként szívja le az életkedvhez föltétlenül szükséges pozitív energiákat.

Tartuffe

Kiadó:
Dockyard 1

Honlapok:
www.dream-land.nu
myspace.com/dreamlandmetal

Lassan kezd rutinná válni, hogy fiatal és tehetséges skandináv együttesekről írjuk egyik beszámolót a másik után. Úgy tűnik, az utánpótlás gyakorlatilag kifogyhatatlan, aminek egyrészről örülni kell, másrészről a helyzet nagyon próbára teszi az olyan kritikus hajlamú rajongót, akinek emellett normális állása is van. Azt kell mondjam persze, hogy ha főállásban foglalkoznék zenehallgatással, akkor se nagyon bírnám a lépést tartani.

Szóval, nagyon közel álltam ahhoz, hogy ezúttal szó nélkül hagyjam a svéd Dreamland legújabb lemezének megjelenését, főleg, miután a 2007-es albumról korábban már beszámoltunk (itt). De miközben - kicsit pironkodva vallom be: munkaidőben - többször is a 49-es kijárat felé hegyeztem a fülem, meg kellett állapítanom, hogy az egész túl igényes ahhoz, hogy említés nélkül maradjon.

Ugyan nem kiugró megjelenséssel van dolgunk, hanem tulajdonképpen olyan muzsikával, amit svéd együttesek tucatjai tudnak ugyanezen a színvonalon, mégis érdemes rászánni azt a kb. háromnegyed órát. Kifejezetten szórakoztató, dallamos power metal technikás gitárszólókkal és egy iszonyú jó énekessel. A leginkább Thomas Vikström-höz hasonlítható Joacim "Jake E" Lundberg szerintem simán premier ligás torok, akiről egészen biztos fogunk még hallani.

Akad itt néhány nóta (pl. "A Touch Of Evil", "So Weak, So Feeble", és a Rick Altzi vendégszereplésével megvadított címadó "Exit 49"), ami kis jóindulattal fölfért volna akár valamelyik Magnus Karlsson nevével fémjelzett albumra is, és ehhez tudni kell, hogy én nem könnyen dobálózok hasonló bókokkal.

Tartuffe

Régóta gondolkodom azon, hogy valamilyen formában bemutatom Robert Walser írását, hiszen egyre többször jelenik meg a metal és klasszikus zene (sokszor ezer sebből vérző és kierőszakolt) összehasonlítása. Hogy ez azért mégsem minden alapot nélkülöző házasítás, azt bizonyítja egy, a metal zenével szoros kapcsolatot nem ápoló zenetudós dolgozata is. Noha a tanulmány sok állításával szemben, metal-rajongóként is vannak fenntartásaim, alapvetően érdekes és tanulságos publikáció.

Robert Walser, az University Of California, Los Angeles (UCLA) zenei tanszékének zenetörténész professzora egy hosszabb tanulmányt jelentetett meg "Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity"  (Wesleyan University Press, 1993) címmel, amely ezen a linken keresztül érhető el magyar nyelven.

Walser Ritchie Blackmore, Eddie Van Halen, Randy Rhoads, Y. J. Malmsteen munkásságának zeneelméleti példákkal gazdagon illusztrált bemutatásán keresztül amellett érvel, hogy a heavy metal műfaj kiemelkedő hangszereseinek nem csak játékán, de meglepő módon, leginkább előadói attitűdjén keresztül öröklődik át leginkább a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értéke.

A mai, akadémiai szinten is elismert klasszikus zene Walser szerint egy mesterséges, elitista kreálmány: "a 'komolyzene' mint kategória valójában igen fiatal konstrukció. A klasszikus hagyomány 'nagy műveinek' mai kánonja a 19. század elején kezdett kialakulni, 'régi' szerzők (Bach és Mozart) újrafelfedezésével és szerzői életművek publikálásával. A 20. századra az így kialakult intézményes és értelmezési struktúrák annyira erősen determinálják a befogadást, hogy amit ma 'komolyzeneként' ismerünk, nem is annyira egy létező történelmi hagyomány, hanem egy sajátos 20. századi műfaj."

A klasszikus zene hallgatásához manapság megkövetelt fegyelem szintén 20. századi, mesterségesen kierőszakolt jelenség. Egy Liszt vagy Paganini előadás, előadó és közönség interakcióján keresztül sokkal inkább idézte egy mai metal koncert hangulatát. "A közönség viselkedése viszont az újabb kutatások szerint még a 19. század végén is erősen eltért a 'komolyzenére' ma jellemző csöndes passzivitástól… A zeneértőket csak a századforduló környékén kezdték megfegyelmezni annak a kulturális szegregációnak a keretében, mely a privát érzéseket kiutasította a nyilvánosságból. Úgy tűnik, az operák és a nyilvános koncertek közönsége egész a 20. század elejéig nagyjából úgy viselkedett, mint ma a heavy metal vagy a többi populáris műfaj rajongói. A zenei retorikának megfelelően 'spontán' kinyilvánították örömüket és nemtetszésüket: éljeneztek, kiabáltak, gesztikuláltak, sziszegtek, hurrogtak, dobogtak, füttyögtek, ráadásért üvöltöztek és tapsoltak.

"A klasszikus zene mai virtuózainak meglehetősen statikus előadásával szemben, a korabeli koncerteknek a leírások szerint a látvány is nélkülözhetetlen eleme volt, ami alapvetően a virtuozitással állt összefüggésben. "A komolyzenei virtuóznak nemcsak az ügyessége példátlan, de különleges, szinte természetfölötti hatást is gyakorol hallgatóságára. A démon munkára bocsátotta erejét; mintha ki akarta volna próbálni hallgatóságát, előbb szinte csak játszott vele, aztán valami mélyebb tartalomból adott ízelítőt, míg végül művészetével minden egyes hallgatót úgyszólván körülfont, s immár az egész közönséget tetszése szerint mozgathatta."

"A virtuozitást – melynek gyöke a latin 'vir' (férfi) szó – mindig a hatalom és szabadság egy jellegzetes fajtájának, a 'potenciának' az artikulálására használták. A virtuozitás és a potencia is erős nemi felhangokat hordoz: a heavy metal, mint a legtöbb nyugati zene, patriarchális környezetben született, ahol az erő és a hatalom a 'férfiasság' részeként konstruálódik. A metalgitárosok ugyanis nemcsak témákat és akkordokat kölcsönöztek a komolyzenéből, hanem a zenélés és zeneértés régi-új módjait is."

Túrisas