Az MTV világízlést előíró és meghatározni igyekvő múltjában és jelenében volt egy fejezet, ami legalább annyit ártott a rockzenének, mint használt. Zenekarok, engedve a népszerűség csábításának, egy életre skatulyába záratták magukat, agyonjátszott, messze nem a zenekar lényegét mutató – általában lírai hangvételű - számaikkal.

A "To Be With You" és a "Wild World" tiniszíveket olvasztott és intoleráns rockerszívekbe mártogatott kést egyszerre, amikor jónéhány évvel ezelőtt szinte beleégett a TV-képernyőbe, pedig már akkor sem erről szólt a zenekar alapvetően, hanem a hihetetlen képességű hangszeresekről és a feelinges rock nótákról, de ezt a nagyhatalmú zenecsatornának nem volt érdeke megmutatni. Maradt a kissé olcsó Islam Yusuf sláger, a "Wild World", amelynek felemlítésére még most is megtörténik a beazonosítás, majd a lesajnáló félmosoly, no meg az értetlenkedés, hogy akkor miért is vagyok én bezsongva ennyire, már a koncertet megelőző napokban is.

Azért, mert a Mr. Big nem azért állt össze 1988-ban, hogy a Popcorn és Bravo magazinok életműdíjasa legyen. Meg azért, mert tudtam, hogy nem az ex-tini rajongók nosztalgikus bugyidobálására nevezek be, ahol a két obligát líra után lefagy a hangulat és szivárog hazafelé a közönség.

Tudtam hová indulok és abban is biztos voltam, hogy szűkös lesz a Diesel.  Most még az öntudatos magyar zenészeknek sem derogált kilátogatni, persze csak mértékkel. No, nem a mirígyes Síposra, meg Alapira gondolok, mert ők azért ritkán hiányoznak azokról a koncertekről, amit a honi kollegáknak illene alázatosan végignézni, majd szerényen hazamenni és csendben lelkiismeret vizsgálatot tartani.

Én olyat még nem pipáltam, hogy a hazai sajtó ne tudjon lefikázni egy koncertet. És láss csodát! Most olvastam, még az Index blogja is áradozik! Olyan orgánumok, akik egyetlen mondattal tudnak kivégezni Dream Theater nagyságú zenekarokat, most ámulnak és kórusban dicsérik a "nyálas" Mr. Big-et, ahol ráadásul hangszerszólókkal büntető "magamutogatók" támadnak orvul, a zeneileg felvilágosult entellektüelekre. Arról meg már nem is szólok, hogy még a különféle fórum-hozzászólásokban sem találkoztam csípős kritikával.

Aki viszont ott volt,  nem csodálkozik. Tényleg volt olyan érzésem, hogy ide Kende Pétert és az ő szép, tiszta arcát kellett volna elhozni, hogy találjon valami kikezdhetőt. Ünnep volt. A ZENE ünnepe, két teljes órában. Nevetve, felszabadultan, szórakoztatva, földi halandóknak szinte elérhetetlen adottságok birtokában.

Részletekért tessék elolvasni bármelyik szabadon választott beszámolót (B-oldal, Hardrock.hu, stb.), én most csak ventilláltam egyet az élmény hatására. De ha kíváncsiak vagytok, akkor azért azt elmondom, hogy még a két "feketeseggű" líra sem lógott ki a sorból. Noha magamtól nem hallgattam egyiket sem az elmúlt 15 évben, a "To Be With You" szóló utáni, egész hanggal transzponált refrénjének kristálytiszta vokáljaitól szépen kirázott a hideg.

Túrisas

Lehet, hogy kezdett terhessé válni a SA számára a rajongók hada, ezért a lojalitás-tesztként is értékelhető, ennek megfelelően erősen szelektáló Unia lemez után felbátorodva, mostmár szimplán, skrupulusok nélkül lőnek a rajongók közé. A hosszú, szimfonikus bevezető után, egy lassú, szomorú énektémával indítják a lemezt, amit ráadásul nem is Tony, hanem egy énekes hölgy dalol el nekünk.  OFF! 

A szerencsés túlélőknek azonban ezután sincs menedék. A taglóként funkcionáló nyitány után belépő zenekar Sonata Arctica-t (mármint a régit), mint a teszkós mogyorós mogyorót, csak nyomokban tartalmaz. Térdre rogyjunk hát, és nézzünk az égre vádlón, ökölbe szorított kézzel, hogy kedvenc finnjeink is elárulták a melodikus euro speed-power kanonizált világát, hogy a zenei előrelépés és fejlődés pajzsa mögött kuncogva komolytalankodjanak a mi kontónkra? Szerintem ne!

A Queen óta tudjuk, hogy akiben igazán benne van a Zene, az - zenei értelemben legalábbis - sok mindent megengedhet magának anélkül, hogy a megköpködnék az utcán a rajongók. Az is igaz persze, hogy a Sonata még nem a Queen, így Tony Kakko azért vegyen vízhatlan rucit, ha vásárolni megy, mert ahogy elnézem a netes fórumokat, kinéz neki egy-két sercintés, leginkább az Ecliptica/Silence korszak ortodox harcosainak barikádjai mögül.

Pedig egyáltalán nincs ez az anyag elviccelve, sőt ha Tony-t kérdeznénk minderről, biztos elmondaná, hogy soha még nem készült rá ennyire komolyan, ekkora háttérmelóval egyik Sonata lemezre sem. Ha ebből kivonjuk az új lemezeket bevezető, kötelező promóciós füllentést, akkor is hihető és védhető álláspont. Rengeteg vokálsáv (sha-la-la, meg egyebek), orkesztrális hangszerelés, témahalmozás. Utóbbiból, rögtön a másodikként felhangzó "Deathaura"-ban kilencet számoltam meg, mire teljesen összekuszálódtam és elvesztettem a fonalat.

Ritkán szoktam 3-4 alkalomnál többször meghallgatni egy lemezt, mielőtt írásra adom a fejem, de a TDOG esetében ez a mennyiség egyszerűen elégtelen audio-élmény az objektív véleményformáláshoz. Zenei kalandokra nyitottaknak persze bátran ajánlom, mert nagyon is igényes a végtermék, arról nem is beszélve, hogy a Sonata hangszeresei alatt "leállna" a hangszer, ha nem érné el a muzsika az igényességnek egy emelt szintjét.

Azért azokat is megértem, akik fejlövéssel terültek el a harcmezőn, és inkább vállalták a mártírhalált, minthogy ide, a musical-világba is kövessék a gitár/billentyű szólópárbajokkal és speed témákkal leszámoló zenekart. A klipesített "Flag In The Ground" ne csapjon be senkit, ez ugyan még a régi Sonata-t idézi, de a lemezről kilóg, ráadásul ezzel az olcsó ír melódiával a legötlettelenebb szerzemény mind közül.

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.thunderstone.org
myspace.com/thunderstonemetal

Nino Laurenne elévülhetetlen érdemeket szerzett a finn fővárosban működő Sonic Pump Studios producer / hangmérnökeként, ahol olyan együttesekkel dolgozott(-zik) együtt, mint a Sonata Arctica, Children Of Bodom, Amorphis, Kiuas, stb. Zenészként azonban még ennél is nagyobbat vállalt és alkotott a Thunderstone-nal mióta 2002-ben letették névjegyüket egy kiváló debüt anyaggal, amely azonnal a Stratovarius-vonal egyik legtehetségesebb folytatójává avanzsálta őket. A "Dirt Metal" immáron az ötödik teljes album, amelynek születését nem kevés nyűglődés kísérte. 2007-ben Laurenne - elsősorban motivációs problémákra hivatkozva - kitette a szűrét a zseniális énekesnek, Pasi Rantanen-nek és Kari Tornack billentyűsnek. Az "Evolution 4.0" turnét (a lemezről itt) Jukka Karinen szintissel (Status Minor) és Tommi "Tuple" Salmela (Tarot) énekessel vitték végig. Karinen azóta állandó taggá vált, Salmelá-t pedig végül Rick Altzi-val cserélték le, aki az At Vance-ből igazolt át.

A "Koszmetál" Laurenne nagy húzása: a gitáros-zeneszerző bebizonyította, hogy akármilyen tehetséges Pasi Rantanen (szerintem Jorn Lande-val együtt a műfaj legkiválóbb torka), a Thunderstone bizony mégsem róla szól. Persze jó lenne, ha Rantanen megjelenne - mondjuk - az új Silent Voices lemezen ("Nudge-nudge, wink-wink, you know what I mean?"), de a Viharkőben helyettesítését Rick Altzi nagyon becsületesen megoldotta. A svéd énekes nagyban hozzájárult az együttes "szálkásításához", ami évek óta egyre nyilvánvalóbb törekvése Laurenne mesternek.

Az összesen tíz dalt fölsorakoztató "Dirt Metal" (a bevezető "Rebirth" csak ipari zajokból áll) elejétől végig kiváló, egyenletes színvonalú, veretes power metal a legjavából. Bőven elég, ha két nótát emelek ki az erős mezőnyből: a komoly Pantera párhuzamokat mutató "Star" éppen tisztelgés is lehetne a jó Dimebag Darrell emléke előtt, mint pl. a "Land Of Innocence" a "Tool Of Destruction" albumról (2005). A tragikus körülmények között elhunyt riffmájszter szelleme rendesen belengi a szikár szerzeményt.  Az "I Almighty"-val együtt már korábban megjelent kislemezes nóta hallatán először egy kicsit megilletődtem, mert azt hittem, markáns stílusváltás készül az együttesnél. Végül, az album összes többi nótájával együtt hallgatva, a "Star" mégiscsak fölértékelődött előttem. A másik különleges szám a klasszikus thrash kategóriás "Dodge The Bullet", amelyik akár az új Megadeth albumon is megjelenhetett volna.

A honfitárs Tarot relatív ismeretlensége, a Masterplan háza tájékán tapasztalható bizonytalankodások és jövés-menés miatt, valamint a Ride The Sky váratlan föloszlása óta a Thunderstone vitathatatlanul a stílus vezérlő csillaga. Egyelőre csak szeptember vége felé járunk, de már úgy néz ki, hogy a 2009-es Top 10-ben legalább három finn bandának van bérelt helye. Elhiszi azt valaki, hogy Finnország lakossága alig több 5 milliónál?

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.redemptionweb.com
myspace.com/thebandredemption

Midőn próbáltam rákészülni erre az értékelésre, döbbenten vettem észre, hogy blogunkon eddig a Redemption egyetlen korábbi lemezéről sem jelent meg teljes körű kritika. Pedig Túrisas tuti írt egyet az "The Origins Of Ruin"-ról (2007), de valahogy lemaradt, mint lusta diák a reggeli buszról. Remélem, mielőbb előkerül az archívumból, és utólag föltesszük.

Igaz ugyan, hogy az amerikai progresszív metál együttes zseniális "Sapphire" című nótájával (Fullness Of Time, 2005) indítottuk "Ügyeletes kedvenc" rovatunkat (olvasható itt), de ez sovány vigasz akkor, amikor jelenleg tulajdonképpen a Redemption az egyetlen olyan "hagyományos" értelemben vett progresszív zenekar az USÁ-ban, amely méltó az óriás elődök (Queensryche, Fates Warning, Dream Theater, SymphonyX, Shadow Gallery) régi nagy híréhez. Persze a Redemption se tejfölösszájú kezdők gyülevész hada, de ők "csak" 2003-ban kezdtek el együtt bazseválni.

A srácok nyilván úgy gondolták, hogy a bevált recepttel nem érdemes variálni; az egyébként is meglehetősen homogén zenei képen egyetlen részlet sem változott. A korábbi lemezek egyenes, szerves folytatásaként hömpölyögnek egymás után az intenzíven pulzáló, energiával telített dalok. Az albumot indító "Peel" mindjárt az elején lehámozza rólunk a külső hámréteget, szerencsére az együttesnél ritka, középtempós "Wall" esélyt ad a lélegzetvételre, de csak annyira, hogy egy-két nyúlfarknyi pihenővel azután végig bírjuk az elszánt zakatolást.

A Redemption háza tájékán – benyomásom szerint – mindössze annyi változott, hogy Greg Hosharian billentyűs hivatalosan is a banda tagja lett. Hogy kicsit színesítsék az összképet, fölkérték James LeBrie-t, hogy az "Another Day Dies"-ban énekeljen egyet Ray Alder-rel duettben. Adler egyébként – így stúdióban – nem teljesít rosszul, pedig az idén megjelent koncert DVD-n (Frozen In The Moment - Live in Atlanta) sajnos zavaróan gyengén énekelt (a rövid hajról, vasalt khaki pantallóról és gördeszkás tornacipőről nem is beszélve).

Tartom magam ahhoz, amit korábban mondtam: "A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani", és ez egyelőre még működik is, de előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy megbontsák, földobják egy kicsit a túl tömör, egynemű, immáron kiszámíthatóvá vált képletet. Addig is, fönntartások nélkül lehet rájuk számítani, ha egy álmos délutánon tekintélyesebb adag adrenalinra van szükségünk.

Tartuffe

Egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a kritika megjelenik, legalábbis az én tollamból. A történtek alapján az volt a valószínűsíthető, hogy Tartuffe ír egy néhány soros nekrológot, miszerint Túrisas élete utolsó pillanatáig a blognak dolgozott, kritikaírás közben érte a halál. Fejjel előre, a promóciós lemez tasakjára bukva talált rám.

Amikor a havi eresztésből kiszedve megláttam, hogy sokadjára is "Pagan Folk Metal", szédülni kezdtem, hisz elevenen élt még bennem - többek között - a múlthavi tucatfolk, Alkonost okozta trauma is (itt) Aztán megrogyott a térdem, amikor elolvastam, hogy ők is Oroszországból, oroszul büntetnek, a lemezt behelyezve pedig még arra emlékszem, hogy abban a pillanatban, hogy világossá válik számomra, a ledkijelző nem harminc, hanem nyolcvan (!!!) perc tiszta játékidőt mutat, elsötétedik minden.

Az ember extrém stresszhelyzetekben hihetetlen erőtartalékok mozgósítására képes. Magam sem tudom, hogy miként, de miután visszanyertem az eszméletem, rögtön lefutottam az első, majd másfél órás kanyart. És tudjátok mit? Verejtékezve ugyan, de egész elfogadható fizikai állapotban hallgattam végig a szláv dallamokat, Mása tolmácsolásában. Ehhez persze az is kellett, hogy Mása iskolázott, szép torkából Mása mellett más is előbújjon, nevesül Angela Gossow. Mása tehát Angela mása… - bocs. Olyan bömböléseket ereget ez az orosz lán(y), hogy először nem is akartam elhinni, hogy ennek gazdája ő, és nem Szergej, a gitáros. Simán lehetne az Arch Enemy beugrósa is, Angela torokvérzése esetén.

Egyébként nem atipikus folk metal ez, megvannak benne a stílus kötelező elemei, a Korpiklaani mulatóstól a Skyforger szigorig, de sok bandával szemben érződik, hogy a lehetőségekhez képest autentikusak akartak maradni. Ráadásul a számtalan vendégzenész, vonósnégyes és kórus, a stílus szabta kereteken belül egészen nagyszabású, minőségi cuccá kerekíti az egyik legnépszerűbb orosz folkbanda hatodik lemezét.

Túrisas

Ritkán kerülök ilyen helyzetbe egy-egy zenekar / lemez kapcsán, de most tényleg nem is tudom, hogy mit is kellene frappánsat, szellemeset, kifejezőt írjak.

Alapból nem szeretem, ha egy kritika száraz, csak a tényfeltárásra szorítkozik (olvasna el ilyet a fene!), de most felbukkantak itt nekem ezek a német fiatalok, egy vérprofi hangzású, de teljesen arctalan lemezzel, én meg állok csak pőrén, megfürödve, és kénytelen leszek megírni életem első, hozzájuk hasonlóan arctalan elemzését.

Nehogy félreérthető legyek, egyáltalán nem rossz ez a lemez, sőt, nagyon is tisztességesen megírt és előadott euro power metal-t rejt, enyhén progresszív dalstruktúrákkal. Csakhogy egy pillanata sincs, amiért picit megdorgálni hagyná magát, mint ahogy egy pillanata sincs, amiért igazán lelkesedni lehetne. Ez vonatkozik a hangszeresekre, dalokra egyaránt.

Már a névválasztás is tipikus. Nem is béna, de a legkevésbé figyelemfelkeltő. Predesztinált az elfelejtésre, csakúgy mint a lemez egésze. És hogy egy alapvetően mégiscsak minőségi munkát miért kell ilyen távolságtartó kritikával illetni? Ahogy az élet és rockzene legtöbb kérdésére, a Szentírás (Jelenések Könyve) adja meg a választ:
  
"A laodiceai egyház angyalának írd meg: Így szól az Amen, a hűséges és igaz tanú, Isten teremtésének kútfeje: Ismerem tetteidet. Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy és se hideg, se meleg, kivetlek szájamból."

Hát ezért.

Túrisas

Kiadó:
Mastervox Records

Honlap:
myspace.com/brideadorned

Igen, kérem, a 2004-es évszám nem elírás. Lehet, hogy nem a legfrissebb megjelenéssel van dolgunk, de a Bride Adorned mindezidáig egyetlen lemeze mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. A banda akkor került érdeklődésem látóterébe, amikor berobbant a 2009-es mezőnybe az Adamantra nevű finn progresszív metál csapat zseniális debüt albuma (elolvasható itt). Kiderült ugyanis, hogy az Adamantra négy tagjából három (a dobost kivéve) korábban egy Bride Adorned nevű együttesben zenélt együtt.

A "Blessed Stillness?"-t meghallgatva azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az Adamantra szinte egyenes folytatásnak, egyfajta továbbfejlesztett (de bizonyos értelemben puritánabb) változatnak tekinthető, amelybe a Bride Adorned legértékesebb elemeit egy az egyben átmentették. De miről is gagyogok itt? A Földíszített Menyasszony név tökéletesen illik a zenekarhoz, mert irdatlan csicsás, már-már megalomán szimfonikus progresszív metál zene ez SymphonyX és Rhapsody Of Fire vonalon. Elég ha annyit mondok, hogy a lemez fölvétele és mixelése közel három éven át tartott, mert - a honlapjuk szerint - akadt olyan nóta, amelyikben 130-168 hangszeres, vokális és orkesztrális sávot rögzítettek egyszerre. A "Reminiscences & Premonitions" című szerzemény pl. konkrétan egy romantikus, teljesen nagyzenekari darab...

Ennek megfelelően nagyon összetett, fordulatokban gazdag dalok sorjáznak a lemezen, de ez a nagyszabású hangszerelés és ambiciózus zenei építkezés sokszor már szinte követhetetlenné, inkoherenssé teszi a végeredményt. A gigászi erőfeszítést, kompozíciós képességet és virtuóz hangszerkezelést mindenképpen értékelni kell, de azt hiszem, az Adamantra tömörebb, összeszedettebb és - milyen furcsa leírni! - szerényebb hozzáállása a helyes megfejtés. Mindazonáltal aki kattan a modorosabb, teátrálisabb, szimfonikusabb zenékre, föltétlen kérje föl egy táncra a kínos aprólékossággal földíszített finn menyasszonyt...

Tartuffe

Kiadó:
GC Records

Honlapok:
www.mattcafissi.com
myspace.com/mattcafissi

Bár mostanában nem hallgatok túl sok instrumentális gitár zenét (vagy éppen azért), eléggé fölszaporodtak nálam az ilyen típusú értékelésre váró lemezek. Nem hiszem, hogy a Matt Cafissi név sokaknak csengene ismerősen, pedig a talján gityós már egy rakás lemezen szerepelt közreműködőként és korábban még saját szóló anyagot is jelentetett meg (Heat Of Emotion, 2004).

Cafissi a híres-neves firenzei Lizard Institute Of Music-ban Giacomo Castellano mester fölügyelete alatt fejlesztette képességeit. Elsősorban jazz fusion kategóriában képezte magát, de önálló lemezein inkább letisztult, dallamos hard rock dalokban gondolkodik, amúgy Szatírjani módra. Ez kiváltképp igaz az "All The Little Things" korongra, ahol - ha lehet – még könnyebben megközelíthető, majdnem populáris a hangvétel. Cafissi különben nagyon szépen kapaszkodik a hangokba, de a dalok sajnos nem túl izgalmasak.

Valószínűleg az album el is sikkadt volna a sok értékelendő anyag között, ha nincs rajta az "Inside Out" című szerzemény. Egy közel 10 perces orgazmikus gitár dzsemmeléssel van dolgunk, ahol szépen sorban fölvonul az olasz gitáros társadalom krémje: Matt Cafissi, Riccardo Pardini, Fabrizio Leo, Marco Cardona, Guido Baruffo, Alessandro Benvenuti, Gianni Rojatti, Ty Oliver, Emiliano Mammini, Roberto Priori, Lorenzo Di Antonio, Steve Saluto, Fabio Montorzi, Alex De Rosso, Riccardo Vernaccini, Michael Orlando, Carl Roa. Lehet, hogy első ránézésre a lista nem tűnik olyan illusztrisnak, de aki "benne van" ebben a stílusban, lehetetlen, hogy ne találkozott volna néhányukkal. Aki meg nincs benne, higgye el nekem: garantált a nem akármilyen szakmai színvonal. Szóval, jóllehet kicsit öncélú a mutatvány, az andalító zenei környezetből elég markánsan kilóg ez a gitáros népünnepély.

Tartuffe

 
Ha a magyar rocktörténelem érettségi tárgy lenne, megérdemelne egy tételt az Ossian elnyűhetetlen frontembere, mondjuk "A meg nem értett, lenézett rocker élethosszig tartó küzdelmének és végső győzelmének motívuma Paksi Endre költészetében" – címmel.

Hazudik minden metal-rajongó, aki azt állítja, hogy soha nem találkozott a megvetés és lesajnálás gesztusaival szeretett stílusa kapcsán, ugyanakkor nekem mindig túlzónak tűnt, ha valakik ezt nem a helyiértékén kezelték, és nem a felsőbbrendűség fölényes magabiztosságával, egy félmosollyal a szájuk szegletében fogadták.

Az első Demó (1986) óta figyelem az Ossian tevékenységét, diadalittasan vittem haza a debütáló lemezt, számos nagyszerű koncerten láttam őket, olyankor is, amikor előzenekarként adták fel a leckét világsztároknak, de a dalszövegekből rendre visszaköszönő üldözési mániával, mint főmotívummal (pl. "Kiszúrták gyorsan, ez más mint a többi / Erővel, szép szóval meg kell hát törni őt", stb.), nem tudtam mit kezdeni. Illetve igen, fuldokolva röhögtem rajta, és közben bizonygattam ennek-annak, hogy igen, ez gáz, de a nóták között vannak ám nagyon jók!!!

Meggyőződésem, hogy az Ossián-vezér személye emiatt (is) lett megosztó a rocktáborban. Az Ossiannal mit sem törődő, őket nem is ismerő "gizda nőkkel, nyálas jófejekkel" közös halmazuk nem volt, így az ellenségkép, mint önmagát beteljesítő jóslat, rövidesen a rockszimpatizánsok azon részére vetült, akik kritikával merték illetni a zenekart. Nemrégiben a hardrock.hu portálon volt Endrének egy ámokfutása, ami tökéletesen alátámasztja az itt leírtakat. A hozzászólásaiban a mindenben támadást érző Endre könnyen konfrontálódó ember benyomását keltette, aki érzékenységében túlreagálta a dolgokat.

Nagyon kár, mert az Ossian jó zenekar, kiváló, az átlagnál messze jobb képességű hangszeresekkel, és azt sem lehet elvitatni, hogy mára Paksi szövegei között is vannak kimondottan jól megírtak, néhol szinte már versértékű sorok.

Az új lemez is tartja az eddig megismert és rajongók által elvárt színvonalat, valamint a 80-as évek metaljának kissé konzerv ízű, egydimenziós zenei gondolkodását. Mégsem kierőszakolt, elkapkodott. Az Ossian úgy tűnik, minőségromlás nélkül képes az év/lemez leszállítására. Új rajongókat talán nem ezzel az anyaggal szereznek, de hogy nem is vesztenek a táborukból, ebben biztos vagyok. Azt nem értem, hogy szegény félbevágott néni teste miért végződik ágytálban a szépen megrajzolt borítógrafikán, de lehet, hogy ez valam sci-fi alapműre utal, én meg műveletlen vagyok.

A csapat "új" korszaka nekem "csak" jó dalokat adott, de az arcomat még nem szakították le - ezidáig. A "Külvárosi álmok" viszont mind szövegében, mind zeneileg az egyik legjobb Ossan nóta ever. Nagy hangerőn hallgatva – akaratom ellenére - azonnal a rock katonái elitalakulatának fanatizált rohamosztagosai közt találom magam, aki bármi áron kész haladéktalanul végrehajtani a Tábornok parancsát. Izgalmas lett a Kaszás Attila emlékének ajánlott, a Padlás musical-ből feldolgozott Fényév távolság is. Ennél már csak az lett volna izgalmasabb, ha a húzós gitárok mögül Endre a "szilvásgombóc, óóó" sorokat vezeti elő, a rá jellemző szenvedélyességgel. No de nem komolytalankodom el, szép gesztus volt, és ez a lényeg.

Összességében egy jellegzetes, igazi Ossian lemezt kaptunk újra, ami az egy helyben topogás ellenére is korrekt, sőt egyes pillanataiban nagyszerű hallgatnivaló.  

Túrisas

Kiadó:
Mylodon Records

Honlap:
myspace.com/claudiocordero

Könnyen érhetne az a vád, hogy csak azért írok egy tök ismeretlen Chile-i gitáros 2007-es lemezéről, mert kb. két hete uborkaszezon van nálunk. Tény, hogy néhány számomra kiemelkedő fontosságú megjelenés régóta várat magára, de az igazság az, hogy Cordero barátunk - aki eddig az európai zeneőrültek számára minden bizonnyal ismeretlen Chile-i progresszív bandákban gitározott (Matraz, Cast) - bazi jól csinálja, amit csinál. Persze a neo-klasszikus behatású progresszív metált játszó honfitárs Delta "Black & Cold" (2007) című lemeze óta nyilvánvaló, hogy Dél-Amerikában nem csak Brazília dicsekedhet világszínvonalon teljesítő heavy metal produkciókkal.

Cordero tehát ilyen-olyan lokál bandákban letöltött néhány évnyi alázatos zenei szolgálat után úgy döntött, hogy elérkezett az idő egy önálló album megjelentetésére. A lemez terjesztésére a helyi illetőségű Mylodon Records vállalkozott (ezért itthon hiába is keresnénk a boltokban), amelyet 2001-ben kifejezetten azért hoztak létre, hogy a Chile-i progresszív zenét promótálja. Na, egy ilyen vállalkozásból itthon is elkelne legalább egy. Egyébként a kis kiadó ellenére a lemez kimondottan dögösen szól.

Az "Enlace" teljes egészében instrumentális anyag, amelyen többféle stílusirányzat is szerephez jut. Cordero ismeretlensége okán kénytelen vagyok összehasonlításokkal élni: játékát Steve Vai és Satriani technikai színvonala és Goncalo Pereira dallamérzéke jellemzi. Mostanában igen kevés instrumentális zenét hallgatok; valami szokatlannal, érdekfeszítővel kell annak előállnia, aki instru gitárzenével le akarja kötni a figyelmemet közel egy órán át. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerült Cordero-nak, de van a lemezen néhány szám, amit lankadatlan figyelemmel, sőt lelkesedéssel hallgattam végig. Ezek közé tartozik pl. a (relatív) egyszerűségében is nagyszerű "7 Dias", a koncepciójában hasonló mesteri ballada, a "Suena", a Kiko Loureiro-san latinos "Ki-Diul" és "Manantial", de főleg a fordulatokban gazdag progresszív opusz, a "Viaje Astral".

Batsányi után szabadon: "Vigyázó szemetek Chilé-re vessétek!"

Tartuffe