Honlapok:
www.wendigo.hu
myspace.com/wendigohu

Szokásomtól eltérően nem tűntettem föl a lemez kiadóját, s ez egyáltalán nem véletlen, mert hiszen nincs neki olyan. Igen, egy újabb jellemzően magyar történet. Valódi kreatív energiák, nemzetközi színvonalú produkció, komoly befektetés az egyik oldalon, a zeneipar teljes közönye, motivációs problémák a másikon. A Wendigónak vége, illetve meghatároz(hat)atlan időre fölfüggeszti tevékenységét, s teszi mindezt szinte a finisben, a régóta várt második album megjelenése előtt. Gondolom, nem akartak úgy még több pénzt belefeccolni, hogy abból azután - promóció, miegymás hiányában - totál bukta legyen. A rajongók felé azonban igazán gáláns gesztus, hogy a lemez fölvételeit becsülettel befejezték és mp3 valamint veszteség nélküli wav formátumban legálisan letölthetővé tették a honlapjukon. Köszönjük szépen ezt a figyelmes búcsúajándékot!

Hogy valóban ajándékról van szó, azt a legcinikusabb kritikus sem vonhatja kétségbe. Az egy dolog, hogy az ember ingyen kapja meg a teljes, vadi új albumot, ennél sokkal fontosabb, hogy gyakorlatilag egyetlen kattintással egy kiváló, lelkiismeretesen kidolgozott, vadállat módjára megszólaló, a nagy nemzetközi csapatok színvonalának minden tekintetben megfelelő anyaghoz juthat hozzá. Az együttes szerencsére a 2006-os "Let It Out" albummal nem engedett ki magából mindent, maradtak tartalékok, sőt összeszedettebbek, dallamosabbak lettek. BZ vitathatatlanul egy jelenség, ráadásul mára már megkerülhetetlen a hazai metál szakmában; lehet ugyan nem szeretni egyéni orgánumát, de bántani sem szabad.

Egyetértek a passzio.hu-n megjelent értékelés megállapításával (itt), miszerint a lemez első fele inkább dalközpontú power stílusban fogant, míg a második részben egyre föltűnőbben pucsítanak a progresszív elemek (ld. "Left" és "Failure"). Személyes kedvenceim a fogós dallamokkal és izgalmas gitárszólóval megfejelt "Mirrormask" és az enyhén göteborgi fűszerezésben tálalt karcos "Spineless". Csak azt nem értem, hogy miért nem jutott minden nótába gitárszóló. Egészen biztos, hogy nem a képesség hiányzott. Tudom, hogy ezt az elvárást egyesek sablonosnak tartják, de annyival több lett volna pl. a "Heroes" egy nagyívű, technikás tekeredéssel!

A Wendigo leköszönésével nagyon sokat bukott a magyar zenei élet (akkor is, ha ezt kevesen észlelik). Ebből mindenképpen messzemenő következtetéseket lehet és kell levonni, pl. azt, hogy Horváth András Ádámnak volt igaza, aki a Dreyelands debütációjával inkább kivárta egy nemzetközi terjesztésű nagyobbacska kiadó (Lion Music) tisztességes ajánlatát. Várjuk is nagyon a lemez megjelenését! Milyen jó lenne, ha egy kisebbfajta csoda folytán idővel az "Audio Leash"-t is kezünkbe vehetnénk hivatalos kiadványként booklet-tel együtt a szokványos kiszerelésben!

Tartuffe

Azoknak, akik a kiadót látva elhatározták, hogy nem szerzik be a DVD-t, előrebocsátom, hogy kapitális nagy bakot lőnek. Tény, hogy eleddig az olasz Frontiers kiadó körömszakadtáig és koncepciózusan ragaszkodott ahhoz, hogy 12 megjelent DVD–jükből pont egy tucathoz lehessen hozzárendelni a filléres kiállítású, alulvilágított, kisszínpados, gyenge hang -és képminőségű jelzőket. A koncepció pedig abban állt, hogy a filléres kiállításhoz, mint alapfelszereltséghez, tetszés szerint és virtuóz módon választott a kiadói team, további egy-egy hibát a felsoroltakból.

Na, de ennek most vége! Megjelent a 13. és megjelent az első minőségi kiadványuk. Szinte nem is hiszem, hogy a gyönyörű, könyvszerű kiállítású DVD hátulján a Frontiers-logó szerepel. Nekem ez már összenőtt a booklet nélküli, fekete műanyag tokkal. Spongyát rá! Könyvszerű, tehát lapozni is lehet, benne szép koncertfotókkal, képes diszkográfiával. Azt mondjuk nem értem, hogy utóbbiból miért kellett kifelejteni a Kotzen-nel készült lemezeket, de legyen, a Diesel-buli után ezt is elnézem nekik, hamisítsunk történelmet, nekem ezek úgyis megvannak, sőt innen üzenem, hogy a koreai kiadású, utolsó koncertjüket megörökítő "Farewell Live in Japan" DVD-m Richie Kotzen-nel nemcsak, hogy létezik, de nagyon súlyosan aláz is.

Ahol befejezték tehát, onnan a folytatás. És nem akármilyen!  Budokan. Ez önmagában is fogalom, akinek esetleg nem, azt Joey DeMaio határozottságával, de udvariasan megkérjük, hogy igyekezzen kifelé… Ehhez méltóan pedig egészen pazar a kivetítős nagyszínpad, a fények, a teljes show, kiegészülve egy teljesen kiéhezett és elragadtatását nem leplező, teltháznyi közönséggel.

Akik ott voltunk a Diesel-ben, tudjuk, hogy létezik az elragadtatásnak az a foka, amit nem lehet, de nem is kell leplezni, amikor átszakadnak a gátak, amikor az sem érdekel, hogy a mellettünk lévő hülyének néz bennünket, főleg, hogy tudjuk, a mellettünk lévőt is hülyének nézik, és így tovább, míg a kör be nem zárul, inkluzíve és kizárólagosan "hülyékkel".

Nyílván ezúttal árnyal a vizuális élményen valamit, hogy ezek a "hülyék" momentán japánok, azzal a jellegzetes idióta félmosollyal a szép kerek fejükön, de másrészről az is igaz, ők akkor is vásárolták a csapat lemezeit, amikor másfelé lesajnálták a "nyálas" MTV bandát. Nem ők érdemelték tehát, hogy egymáshoz lapítva, percről percre erősebb koncentrációjú, általános hónaljszagban, valamint területi megoszlásában eltérő intenzitású, de speciel a nekem jutó mikroklímában (egy négyzetméteren osztoztunk négyen) egyértelműen beazonosítható fingszagban töltsék el a pontosan két órát. Nem panaszkodom, mert a nettó fingszaggal együtt is az év bulija volt számomra, ráadásul most már könnyebben, dalról-dalra is fel is tudom idézni, mert a DVD, néhány klasszikussal, és egy akusztikus blokkal kiegészülve, egy az egyben tartalmazza a budapesti műsort.

Négy felszabadult, jókedvű hangszervirtuóz tolja csuklóból a hard rockot, spontán hangszeres sziporkákkal kibővítve itt-ott a nótákat, majd három órán keresztül, tökéletes összhangban. Akinek a Mr. Big kapcsán pedig még mindig csak a "Wild World" és "To Be With You" felemlegetésére futja, azt nagyon nagyívben ssssssz… ööö…, kerüljük ki. A hangzásra és a kameramunkára sem lehet panasz, mindkettő közelít a tökéleteshez.

Ha kötekedni kell, akkor elmondom, én nem kizárólagosan japánul föliratoztam volna az anyagot, de lehet, hogy Nápolyból (Frontiers főhadiszállás) ez valamiért remek ötletnek tűnt, valamint gondoltam volna azokra is, akik szerették volna egy vásárlással letudni a CD/DVD beszerzést. Ilyen kombó nem készült, így most lehet majd külön kicsengetni a zsét a CD-re, azt követően meg zavartan magyarázkodni otthon az asszonynak.

Túrisas

Kiadó:
Eagle Records

Honlap:
www.stevemorse.com
myspace.com/stevemorse

Előrebocsátom, hogy elszánt Dixie Dregs és Steve Morse rajongó vagyok. Az 1996-os "Stressfest" nálam minden idők legjobb instrumentális gitár-albumai között szerepel (lásd pl. "Retrospektív" rovatunkat), de mióta hősünk a Deep Purple kereteiben ontja a lemezeket és turnézza be keresztül-kasul a világot, szóló karrierje mintha parkolópályára lenne téve. Persze lehetséges, hogy az egyébként nagyon is fiatalos, zeneileg pedig döbbenetesen termékeny gitáros is öregszik (akármilyen hihetetlen, már 55 éves!!!). Akárhogy is, az elmúlt tizenvalahány évben összesen két meglehetősen középszerű földolgozás lemezre futotta (Major Impacts I-II) és egyetlen új stúdió albumra (Split Decision, 2002), amit a 2-3 baró nóta (Hightened Awareness, Mechanical Frenzy, Back Porch) ellenére minden igyekezetem mellett sem sikerült igazán megkedvelnem.

Ilyen előzmények után nem kis várakozással vetettem magam bele az új hanghordozó kiértékelésébe. A "Name Dropping" és a "Brink Of The Age" című nóták izmos kezdése után fölcsillant bennem a remény, hogy megszületett végre a nálam etalonként kezelt "Stressfest" utódja. Sajnos később Steve Morse behúzza a gyeplőket és visszaigazítja a képzeletbeli lovakat az ezerszer megjárt, kicsit már poros útra. Menetrendszerűen megérkeznek a dicső Dregs-es múltat idéző dalok is: a kötelező dixie (John Deere Letter) és az akusztikus J. S. Bach által ihletett duett a bőgőssel (Baroque 'n Dreams). A képlet negyed évszázada (az 1984-es "The Introduction" óta) nagyon keveset változott. Talán itt a bibi... meglehet, hogy egy billentyűs  sokat frissítene a dolgon.

Mindenesetre az "Out Standing In Their Field" az elmúlt 13 év legszerethetőbb Steve Morse anyaga. Hangszerkezelésben a trió minden egyes tagja hozza, ami elvárható tőle; ebben eddig sem volt hiba. A kompozíciók valahogy összeszedettebbek, mint az előző lemezen, Steve Morse gitárjátéka pedig egy árnyalatnyit sem fakult; ugyanaz a forrongó, vibráló erő és elszánt dinamika jellemzi. Az nem lehet véletlen, hogy Steve Morse-ot a modern progressive metal szcéna méltán ünnepelt gitárosa, John Petrucci legmeghatározóbb példaképei között tartja számon.

Tartuffe

Annyit nyesegettük már a fejlődésképtelenek tűnő, de mimózalelkű magyar heavy metal élet zsenge hajtásait, hogy minden pillanat ünnep, amikor végre nem temetni jövünk, hanem dicsérni fiainkat. Léteznek mára a fiatal muzsikusok között néhányan, akik ki merték tárni a próbaterem ablakait, onnan átnéztek az országhatáron túlra, rácsodálkoztak a teljes fém-univerzumra, annak nálunknál kevésbé áporodott szagú bandáira. Belátták, hogy a heavy metal mára nem feltétlen a NWOBHM úttörőinek lebutított, mucsai kópiáit jelenti, modoros, sipákoló énektémákkal és rossz megszólalással.

Közülük egy a soproni Dalriada zenekar. Ráadásul semmit nem is kellett feltalálniuk, csak beállni a (jó hosszú) sorba, és a mellőzöttséggel nehezen vádolható folk-metal stílus keretein belül maradandót alkotniuk. A túltermelésnek köszönhetően esetemben szomatikus tüneteket okoz az énekesnős, hörgős, folk metal, így alanyi jogon tőlem csak egy öklendezésre lettek volna jók. 

Tehát nem volt elég összeállniuk, minőséget kellet adniuk, és ez most már másodjára sikerült. A "Szelek" (2008) után (kritika itt) ezúttal Arany-balladákat dolgoztak fel, és ha nem is lett hibátlan az anyag (az állandóan hivatkozott Walesi bárdok megzenésítését sem tartom csak erős középszernek), nálam a kéttételes Szent László most olyan, mint gyermekkorom autóskártya-csatáiban a zöld Lola: mindent visz.
Arany János csodálatos balladája, a sírjából kiszálló és a székelyeket győzelemre segítő Szent Lászlóról önmagában is páratlan és felemelő, de ezzel a modern, kétlábgépes, izmos és népies dallamokkal gazdagon átszőtt zenei vázzal, a váltott férfi-női énekkel egyszerűen tarol. A közreműködő és autentikus népzenét játszó Fajkusz Bandával pedig hűségnyilatkozatot (Sopron ebben egyébként is erős) kell aláíratni, hogy a Dalriada lemezeiről soha többé nem hiányozhatnak!

Most ráadásul még a szöveget sem kell elengedni a fülem mellett, bár ezt a képességemet, a túlélés miatt, közel harminc év rockfanatizmus alatt tökélyre fejlesztettem. Az önmagában is lelkesítő dallamok és a vers egybegyúrva őserőt generál. Elég csak egyszer meghallgatni és hajlamos az ember elhinni, hogy innentől kezdve soha nem fognak már mindenféle szarjankók alázni bennünket, mert előjön László a sírjából az ő rettenet kardjával, és minden ellenségünket bőrszínre, felekezeti hovatartozására való különös tekintettel is, ha kell, kurvára elseggel. 

Most pedig reformokra fel, Dalriadát a médiába! Sittesek helyett holnap már ők főzzenek, legyenek tananyag, csináljanak belőle mindenféle szar mixet is akár, mert most ez kell a fiataloknak! Szent László for president!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.truemetal.org/brainstorm
myspace.com/officialbrainstorm

A németek power metal üdvöskéje a "Downburst" lemezzel nagyon magasra tette a lécet (a 2008-as Top 10-es listám 7-ik helyezettjéről van szó! Kritika itt). Az előző lemez egyszerűen nagyszerű, nyers ereje után ezúttal egy dallamosabb, visszafogottabb – hogy ne mondjam: nyomottabb – albumot kaptunk. Ehhez talán valamelyest hozzájárul a hangzás számomra érthetetlen, világosan érzékelhető gyengülése (különösen, ami a dobokat illeti).

A "Memorial Roots"-on lényegesen több az "End In Sorrow" típusú, balladásabb tétel, billentyűs aláfestések is gyakrabban fordulnak elő. Egy "Falling Spiral Down" féle gyomrosra a negyedik számig kell várni ("Cross The Line"). Az objektíve értékelhető gitárszólók még mindig nagyon hiányoznak, az "Ahimsa" és a "Victim" szólói pl. olyan szürkék és kiszámíthatóak, mint az esős őszi délutánok Angliában. Persze Agyviharék zenei receptje pofon egyszerű, így meglepetésre, nagy újításokra számítani oktalanság volna, mégis kezd föltűnővé válni, hogy egyes dallamok, dallamfoszlányok módszeresen újrahasznosításra kerülnek (meg kell hallgázni pl. az egyébként dögös "Blood Still Stains" verzéjét).

Ennyiből valószínűleg már kiderült, hogy nem vagyok túlságosan elragadtatva az új anyagtól, noha csalódott sem vagyok. A "Memorial Roots" megítélésem szerint kb. úgy viszonyul a "Downburst"-höz, mint a lelkiismeretes, precíz iparos munka a zsenialitás kivételes lecsapódásához (ld. downburst). Ha erre kanyarodnak természetesen ott fogok csápolni az első sorban, élőben ugyanis gyilkos a csapat. Koncerten az "emlék-gyökerek" dalai is harapni fognak, főleg a nagyszabású "The Conjunction of 7 Planets", a "The Final Stages Of Decay", vagy a "When No One Cares".

Ceterum censeo: Andy B. Frank meg egy zseni!

Tartuffe

Kiadó:
Nighmare Records

Honlap:
myspace.com/edgendband

Zenészek:

Rami Salmon - ének
Sharon Halachmi - gitár
Ben Metal - bőgő
David Ezuz - billentyűk
Priel Horesh - dobok

Talán mondanom sem kell, hogy nem a "mainstream" zenei médián keresztül, de még csak nem is a mérvadó magyar rock sajtóban, hanem internetes portyázásaim közben, kvázi véletlenül akadtam rá ennek a 2005-ben Tel-Aviv-ban alapított, eleddig teljesen ismeretlen bandának debütáló lemezére. Elsősorban arra figyeltem föl, hogy az anyagot Kevin Codfert, az Adagio billentyűse vette föl és ő is producereli, márpedig ez elég jó ómennek számít a szakmában.

Codfert közreműködését és támogatását figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a zene precízen illeszkedik a SymphonyX ihlette neo-klasszikus progresszív metál vonulatba. A SymphonyX valami olyan nagyot, olyan maradandót alkotott, hogy az most - mint valami zenei h1n1 vírus - kontinensről kontinensre terjed: Adagio, DGM (Európa), Myrath (Afrika), és most Edgend (Ázsia). Kár, hogy az általam igencsak favorizált - ugyancsak izraeli illetőségű - Orphaned Land, vagy a kritikusok által is dicsért Amaseffer példáján okulva nem szőttek a kompozíciókba több markáns és jellegzetes közel-keleti zenei szálat. Ezt sajnos csak nagyon kis adagokban, mondhatni nyomokban kapjuk meg: pl. az "Acts Of Disgrace", a "Revelation", vagy a "Voices" című nótákban.

Van helyette azonban igen tekintélyes hangszeres kompetenciával és bika hangú énekessel előadott, vérbő progresszív metál, amit leginkább az Adagio "Dominate" című lemezéhez tudnék hasonlítani (itt), főleg mivel Rami Salmon orgánuma igen közel áll Gus Monsanto - olykor méltatlanul kritizált - hangjához. Ez nem az a fajta muzsika, amiről kategorikus kijelentéseket lehet tenni néhány meghallgatás után, legyen az bármilyen figyelmes. Esélyt kell adni a daloknak, hogy beleköltözzenek az agykéreg megfelelő zugaiba, s akkor még bármi is lehet... Elvileg nem sokat kell már várni az Orphaned Land új, "The Neverending Way Of ORwarriOR" címet viselő albumára; a várakozás unalmát addig az Edgend segítségével űzöm messzire.

Tartuffe

Felgyorsultak az események, az 1987-ben alakult svéd Lion's Share háza táján. Persze csak ahhoz képest, hogy 2007-ig összesen négy lemezt sikerült kisajtolniuk magukból.

Az "Emotional Coma" (2007) után nem sokkal, most a friss "Dark Hours" borítójáról néz mogorván ránk a termékeny(ebb) új korszak mutánsa, a fején elszarusodott csörgősipkát, vagy mit viselő lidérc, aki ha láncban végződő, csonkolt két kezével nem is, de ijesztő megjelenésében egyértelmű üzenetet nyújt át: vigyázat, a LS dühös, és támadni készül!

Semmi faxni, semmi sampler vagy ezer-sávos stúdiótrükk, nincs agyontriggerelt dobhangzás, csak a puszta fém. A nyitó "Judas Must Die" ennél fogva olyan, mintha az Óz szeretetreméltó bádogembere hirtelen kizökkenne joviális szerepköréből, és fémtenyerével indulatból, egy irgalmatlan pofont zavarna le az első arrajárónak. Állat a megszólalás, de a lehető legtermészetesebb módon. Úgy, hogy az emberben fel sem merül, hogy koncerteken a csapat nem ezt a hangzást reprodukálja, hangról-hangra. Semmi újat nem találtak ki ezúttal sem, de zenei innovációs díjra eddig sem a Lion's Share volt a jelöltünk. Idén viszont biztos nevezem őket a Black Sabbath, Judas Priest, Dio hagyaték méltó gondozásáért, a Kulturális Örökség Ápolása kategóriában.

Nem dicsérte agyon a hazai rocksajtó a svédeket, de ettől még nagyon is minőségi termék a "Dark Hours". Lars Chriss gitáros és Nils Patrik Johansson énekes (Astral Doors, Wuthering Heights) óriásit muzsikálnak a hangszeres felkészültségben is méltó társakkal. A legvégére pedig, a Tony Martin-éra Black Sabbath-ját idéző "Behind The Curtain" nótában a desszert is megérkezik, egy Michael Romeo (Symphony X) gitárszóló képében.

A konceptlemez egyébként a 60-as évek Amerikájának, néhány kevésbé dicsőséges történését (Manson-gyilkosságok, Vietnam, stb.) gyűjti össze egy csokorba, egy-egy dal erejéig. Az általam fentebb lidércnek titulált borító-bácsi, tényleg kifejező ábrázolás, jó választás volt. Azontúl, hogy felhívja a figyelmet a támadásra, testével tökéletesen jellemzi a zenét is: szikkadt, cserzett, de színizom.

Túrisas

Az "Evercircle" már a harmadik lemeze a németek titkos melodikus power metal üdvöskéjének (titkos, mert szerintem a szűk családon kívül nem sokan tudják, hogy zenélnek a srácok), és ilyenkor elvárja az ember, főleg ha három teljes évet kotlottak az új anyagon, hogy valami fejlődés is tettenérhető legyen.

Tulajdonképpen van is, hiszen az előző anyag kapcsán, csak mint legfontosabb hatásként szóltunk az Edguy párhuzamról. Most pedig úgy indít a lemez, hogy Markus Engelfried énekes egy az egyben Tobias Sammet hangján szólal meg! A saját hangot tehát nem sikerült megtalálni, viszont totálisan elveszteni igen, az Edguy és Avantasia frontemberének bőrébe azonban sikerrel bújt bele Markus. Nem biztos, hogy ez jót tesz a csapat egyelőre nem létező népszerűségének, hacsak nem olyan áron, hogy nagy nézettségű német show-műsorokban kérkedik majd hangutánzó tehetségével. Egyelőre ezt látom inkább kiugrási lehetőségnek, de ahhoz meg még bővíteni szükséges a repertoárt (pl. Angela Merkel).

Ráadásul nem is ez a legnagyobb baja a lemeznek. A dagályos, elsőre ragadó, de valójában banális dallammenetek helyenként annyira gyenge lábakon állnak, hogy egyes nóták után szinte vártam Fásy Ádám színtelen, elcsukló, rekedtes hangját, hogy méltassa a zenekart. Ha pl. a "The Princess" című dalukat "megtisztítanánk" az élő dob-és gitársávoktól, a verze- és refréndallam zavaróan és megtévesztésig hajazna a Dupla Kávé zenekar munkásságára. (Nem túlzok, tessék megnézni jutyúbon, kettő percet megér!)

Az anyag nagyon jól és vastagon szól egyébként, a hangszeresekre sem lehet panasz, sőt ahol el tudnak szakadni az Edguy világától, ott még Royal Hunt ízek is fűszerezik a zenét. Sajnos, a túlzott slágerességre való törekvés miatt a kezdeti lelkesedés után rapid módon lehet kiábrándulni a dalokból

A borítóról pedig inkább nem mondok semmit, szívem szerint ki sem tettem volna a kritika mellé. Nem vagyok egy Polanski...

Túrisas

Ha egy szabadonválasztott észak-európai országban találomra elhajítanék egy buzogányt, az nagy valószínűséggel egy szimfonikus, énekesnős epikus és/vagy folk metal banda tagot verne le a lábáról. Délebbre talán már nem lenne ilyen találati arány, de sokáig ott sem kellene keresgélni őket. Számolatlanul jön, mit jön, ömlik a historikus néni-rock, én meg már rezignáltan veszem tudomásul, hogy egy újabb cipősdobozt kell beáldozni a tárolásukhoz.

Na, akkor nézzük! A Battlelore finn, ez az ötödik lemezük, szeretik a Gyűrűk Ura trilógiát, szeretik a hörgést is a tiszta női énekhang mellett. Hatásvadász (rajongóknak legyen inkább monumentális) billentyűtémákra felhordott tiszta kvintakkordok, szépséges női ének, kontra férfikárogás, meglehetősen homogén zenei gondolkodással, váratlan zenei fordulatok nélkül. Egy pillanatra kizökkent ugyan a negyedik nótában érkező férfias orgánum (még mondom is magamban, hogy na végre, egy kis változatosság), de aztán gyorsan rájövök, hogy a "Hello! You are listening the new Battlellore album…" nem koncepció, hanem a kiadói promóciós szöveg.

A lemez bikán szól, van egy-két szép dallam és téma is rajta, a nyitó "Third Immortal" még tetszett is, aztán betemetett az egyhangúság és unatkoztam a végéig. Mostantól egy fedél alatt fogunk ugyan lakni, de sokat nem keresztezzük majd egymás útjait. Én élem tovább az életem, Ő meg megy a cipősdobozba, enni-inni nem kér.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

Hogy mindjárt a dolgok közepébe vágjak: az 'Atlanti-óceánon túl' a képlet semmit sem változott; egy az egyben megmaradt a válogatott együttesre ezidáig is jellemző jól bevált zenei recept, ezért nekem sincs okom korábbi véleményem fölülvizsgálatára, ami a progresszív rockzene e valóban figyelemreméltó szupercsapatát illeti (itt).

Neal Morse, aki valóban univerzális zenész, érezhetően - már-már nyomasztóan - rátelepszik a projektre, az akut Steve Howe-itiszben szenvedő Roine Stolt pedig - akármilyen ünnepelt figura is a műfajban – véleményem szerint egyszerűen nem üti meg a mércét (kimondottan irritál pl. az "A Man Can Feel" végén hallható kapirgálása). Ha mindenképpen az európai neo-prog csapatok környékén kellett gitárost keresniük, sokkal jobban jártak volna Trewavas kollégájával, Steve Rothery-vel (Marillion) vagy az Arena faarcú gitárosával, John Mitchell cimborával. De ha már itt tartunk, Morse-nak igazán eszébe juthatott volna pl. Paul Bielatowitz is (The Carl Palmer Band), akivel a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-t rögzítették (erről itt). Persze ez részemről csupán parttalan zsörtölődés, hiszen Stolt kezdettől fogva szerves része, oszlopos tagja a neves brigádnak.

A muzsikus, aki itt tényleg sokmindent hozzátesz az egyveleghez, szerintem Pete Trewavas; elsősorban az ő Roger Waters-es groove-jának köszönhetően pl. az "On The Prowl" egy izgalmas, vérbeli Pink Floyd-os, pszichedelikus utazás lett. A másik kedvenc, az "Evermore" is főképp miatta húz annyira.

Annak ellenére, hogy ez a projekt mindent összevetve többre lenne képes, a "The Whirlwind" korántsem gyönge lemez, sőt talán az eddigi legjobb Transatlantic anyag. Neal Morse legutóbbi lemezénél pl. változatosabb, játékosabb (Lifeline, 2008), még ha a gitárszólók – főleg ahhoz képest, amit Bielatowitz-től hallunk a "Fly High"-ban – vékonyabbak is.

A "die hard" rajongóknak most különleges kényeztetésben lesz részük, hiszen a "The Whilwind" – a 77 perces alap lemezen kívül – megjelenik egy 2 CD-s változatban is; a plusz lemezen 8 újonnan rögzített nóta lesz hallható (többek között pl. Genesis, Beatles és Santana földolgozások). Egyúttal piacra dobnak egy 3 lemezes deluxe kiadást is: ebben lesz egy plusz DVD is egy 105 perces "így készült" stúdiófilmmel.

Tartuffe