Gitárbarátok! Vigyázó szemeiteket Északkelet-Magyarországra vessétek! A fiatal miskolci tehetség, Bodor Máté nemzetközi sikere után ezúttal Mátészalkáról jelentkezett be Király István "On The Road Again" című első szólólemezével (lásd itt), ami a legszigorúbb elbírálási szempontokat figyelembevéve is világszínvonalú produkciót rejt. Nem titkolt büszkeséggel kérdezgettem a gitárost.

RI: István, vágjunk a közepébe, mert nem hagy nyugodni a kérdés. Miért éri meg lemezt felvenni, kiadni úgy, hogy kis túlzással a legbiztosabb beszerzési forrás egy mátészalkai könyvesbolt? Ennyire nem érzékelitek a realitást, vagy ennyire megszállottak vagytok?

KI: Igen, ez így valóban túlzás, szerencsére nem csak ott lehet beszerezni. Tény, hogy nagy kihívást jelent a terjesztés, de az internetes eladások azért elég szép eredményt mutatnak. Elsősorban erre építünk, nem volt illúziónk, az eredeti koncepció is ez volt. Emellett persze a kérdésben foglaltak másik része is helyálló, természetesen megszállottak is vagyunk, a valóság pofonjai pedig nem igazán érdekelnek. Szeretünk zenélni és ez a legtöbb nehézségen átsegít.

RI: Nem lehet nem észrevenni, hogy a kísérőcsapatod mekkorát muzsikál "alattad". Még a nemzetközi mezőnyben is nagyon ritka az olyan instrumentális gitáranyag, ahol a kísérőzenészek így érvényesülnek, már ha egyáltalán játszanak a gitároson kívül mások is a lemezen…

KI: Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy zenekaromban, a G-Jam Projectben, ilyen zenészekkel dolgozhatok. Jól látod, megpróbáltam olyan dalokat írni, ami nem csak a virtuozitásról szól, hanem a többi hangszert is hallhatóvá teszi. Persze ehhez zenésztársaim kimagasló tudására és rutinjára is nagy szükségem volt. Arra törekedtem, hogy lehetőleg minél szárazabb, letisztult hangzást érjünk el, mellőzve minden digitális trükköt vagy ketyerét.
RI: A kedvencek felsorolása, illetve a koncertrepertoár alapján (Greg Howe, MacAlpine, Vai) igazi gitárhős lemezre számíthat a gyanútlan hallgató, ehhez képest ez egy szellősebb, amolyan Kotzen-féle blues/funky rock. Gyaníthatóan ez az a stílus, ami igazán közel áll hozzád, vagy tévedek?
 
KI: Nem tévedsz. A lemezen hallható stílus és zenei megközelítés az, ami teljesen a szívemből jön. Természetesen, mint a legtöbb gitárosnak, nekem is volt "egy perc alatt tízezer hangot akarok lejátszani"  korszakom, de igazán ez a szellősebb, hangokkal és skálákkal kevésbé túlterhelt zenei világ, amiben leginkább otthon érzem magam. Gyakorlás közben azért a mai napig "megkötök egy-két pulóvert", de csak a magam szórakoztatására, bevallom, hosszú távon nem nagyon élvezem.

RI: Hogy indult a G-Jam Project?

KI: A G-Jam Project zenekart 1995-ben hívtam életre azzal a céllal, hogy a magyar zenei palettát olyan stílussal színesítsem, ami az országban addig - de mondhatni, hogy a mai napig - sokak számára ismeretlen volt. Ez az úgynevezett instrumentális műfaj, mely az énekhangot mellőzve a hangszereket helyezi előtérbe, s azok virtuozitására épül, jelen esetben a gitárra.

RI: Testvéred is játszik a lemezen, tehát vélhetően muzsikus család vagytok. Mennyiben határozta meg nálatok a mindennapokat a zene, hogy formálta ízlésedet, és miért éppen a honlapodon felsoroltak lettek a kedvenceid?

A basszusgitárosunk, Király Gyula nem édestestvérem, hanem édesapám testvére, akivel nagyon régen együtt játszunk már. Mióta az eszemet tudom, szüleim révén folyamatosan a zenében élek. A családban szinte mindenki talált magának hangszert, néha együtt is zenélünk az öröm kedvéért. Az ízlésem alapjait természetesen a szüleim által preferált zenék adták meg. Jó kiinduló alapnak bizonyultak a 60-70-es évek rockzenéi. Akik pedig gitárosként a legnagyobb hatással voltak rám, hát értelemszerűen kedvencek lettek, ilyen egyszerű.

Túrisas

Ennek a bejegyzésnek az ad örömteli aktualitást, hogy a hardrock.hu-n nemrég azt olvastam, hogy a legendás progresszív formáció, az Ark (Tore Østby, Jorn Lande, John Macaluso, Randy Coven) újra összeáll, sőt - remélhetőleg mihamarabb - új albummal rukkol elő (lásd itt). Nem is olyan régen, Jorn legutóbbi szólólemezének kapcsán jegyeztem meg, hogy "épp ideje lenne, hogy Østby barátunk hallasson magáról!" Bárcsak minden kívánságom ily maradéktalanul teljesülne! Azért remélem, hogy – ha nem is föltétlen hivatalos formában – az újraalakulásnak része lesz Mats Olaussen billentyűs is. A szóban forgó "Burn The Sun" című lemezhez sokat hozzátett játékával, szólóival.

A "Missing You" a ma már progresszív metál klasszikusnak – micsoda gyönyörű képzavar! – tekinthető album epikus záró balladája. Csodálatos levezetése a megelőző, kifejezetten intenzív és fordulatokban, hangulatokban gazdag 50 percnek. Talán túlzónak tűnik, de számomra ez a nóta azt képviseli a progresszív műfajban, amit a Deep Purple "Mistreated"-je a blues alapú hard rock világában. Főleg, ami a dal építkezését, dinamikáját illeti.

Ostby gitárjátéka végig egyértelműen David Gilmour letisztult stílusát idézi, a bevezető pl. viszonylag könnyen fölfedezhető rokonságot mutat a Division Bell-ről ismert "Coming Back To Life" intrójával. Ezután is több nagy példakép sejlik föl, az elején óvatosan beköszön a Genesis, Lande éneke pedig egy bizonyos ponton ("Imaginary day…") Freddie Mercury manírjaihoz közelít. A 6. perc környékén azután megérkezik egy tipikusan Ark-os, zaklatott riff, csak hogy rövidesen föloldódjon a nagyívű refrénben. Amit Lande a hátralévő 2 percben művel, önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a történelem legnagyobb rock torkaival együtt emlegessék.

No, kérem, ide kattintva meg lehet hallgatni a remekművet.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.twinspirits.net
myspace.com/twinspiritsband

Zenészek:

Göran Nyström – ének
Daniele Liverani – billentyűk
Tommy Ermolli – gitár
Alberto Rigoni – bőgő
Dario Ciccioni - dobok

A főszerepben: Daniele Liverani. Nem valamely, a magyar TV-ben mostanában divatos 300 részes olasz filmsorozat kezdődik így, hanem a hihetetlen termékeny gitáros-billentyűs minden egyes projektje foglalható össze ebben a tőmondatban. Ezek közül nekem a "Genius: A Rock Opera" jött be leginkább, annak is a 2. és 3. epizódja (utóbbi itt), illetve az Empty Tremor "The Alien Inside" (2004) című albuma. Jelzem, a Frontiers Records akciók keretében mindkettőt már szinte ingyen hozzád vágják, csak vigyed.

A Twinspirits (a névválasztást a fönt említett rock opera számomra követhetetlen történetének egyik fő karaktere ihlette) igazi olasz szupergrúp nagynevű zenészekkel. Egyedül az énekesi poszton találkozunk egy skandináv, konkrétan svéd arccal; az aranytorkú Göran Nyström honfitársa, Søren Adamsen helyett került a mikrofon mögé. Azt kell mondjam: szerencsére, hiszen teljesítménye sokat javított az összképen.
 
A 2007-es bemutatkozó lemez, a "The Music That Will Heal The World" szerintem nem volt túl meggyőző. Az új album jobban, teltebben szól, mint az előző, és a dalok – ha nem is mind – erősebbre sikerültek. A helyzet az, hogy Daniele Liveraninak azonnal fölismerhető stílusa, dallamvilága van, megírt már egy nagy rakás kiváló nótát, hangszeres szólóit élvezet hallgatni, de a Twinspirits-szel az a bajom, hogy kicsit lagymatag a dolog, hiányzik belőle az, amit szokás nemes egyszerűséggel "umpf"-nak nevezni. A lityi-lötyi dalok mellett van ugyan egy-két dögösebb nóta, pl. a címadó "The Forbidden City", a "Number One", vagy az "I Am Free", de ez kevés ahhoz, hogy a CD törzsvendéggé váljon a lejátszómban.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
myspace.com/guiltmachine

Zenészek:

Arjen Lucassen - gitár, bőgő, billentyűk, vokálok
Jasper Steverlinck - ének
Lori Linstruth - szólógitár
Chris Maitland - dobok

Lucassen mester zeneszerzői tehetsége vitathatatlan, s ezt bőven kamatoztatta is különböző projektekben, zenekarokban (főleg Ayreon, Star One, Stream Of Passion). Ebben az emberben benne rejtőzik néhány száz óra muzsika, a szinti poptól, a progresszív rockon át egészen a death metálig. Ezért van az, hogy nehezen megfogható, értékelhető, eklektikus jelenség. Most is valami újjal akart előállni; kicsit eltávolodva a rá oly jellemző űrmetál stílustól, elsősorban az atmoszférikus, psychedelikus, introspektív hangulatokat kereste.

A Guilt Machine a Pink Floyd örökségét ápoló brit hagyományú neo-prog és a kontinentális típusú progresszív metál furcsa egyvelege, bár mindent egybevetve valószínűleg a Porcupine Tree-hez áll legközelebb (talán nem véletlen, hogy a PT régi dobosa püföli a bőröket), azzal a különbséggel, hogy itt értékelhető gitárszólók is előfordulnak. Ez nem utolsósorban Lori Linstruth gitáros hölgy érdeme, aki ugyan az Egyesült Államokban született, de már jó ideje Európában él (jelenleg éppen Lucassen-nel, akinek egyszerre partnere és menedzsere). Az ügyes kezű hölgyemény – amellett, hogy csinoska – technikailag nagyon képzett, sőt még saját stílusa is van. (Érdemes belekukkantani gitároktató honlapján posztolt videóiba: itt). Elég beszédes, hogy legfőbb példaképei között előszeretettel olyan legendákra hivatkozik, mint Uli Jon Roth, Michael Schenker és Yngwie J. Malmsteen. Ha már össze is költöztek Lucassen-nel, igazán kaphatott volna hangsúlyosabb szerepet a projektben!

Érdekes húzás, hogy a szokásos "all star" énekes gárda helyett egy számomra (érthető okokból) tökéletesen ismeretlen alternatív rock zenekarból (Arid) importálták Jasper Steverlinck énekest, akinek hangja valamelyest a The Cult-os Ian Astbury-hez hasonlít, de annál azért sokoldalúbb, árnyaltabb, érzelmesebb. Nem a kedvenc orgánumom, de a Guilt Machine profiljához kiváló választás.

Magánéleti problémái (válás), súlyos depressziója és betegsége után Lucassen-nek sikerült medicinális céllal megírni néhány ügyes, lebegős nótát, amelyek egytől-egyig magukon viselik a tipikus Lucassen jegyeket, mégis tudnak nyújtani valami újat. Áttörésről, nagy durranásról persze szó sincs, de aki eddig is kajolta pl. az Ayreon lemezeket, élvezettel fog ebből az új projektből is csemegézni. Lucassen-nek meg innen üzenem, hogy ezt a gitáros csajt igyekezzen megtartani…

Tartuffe

Bodor Máté (ex-Lost Symphony, Formal Logic) az angol Aeon Zen gitárosa, októbertől az Institute Of Contemporary Music Performance (I.C.M.P.) ösztöndíjasaként kezdi meg tanulmányait. Ezek a tények. Mindez, így leírva, talán természetesen hangzik, csupán a hazai rockgitárosok lehetőségeit mélyebben ismerők tudják, hogy ezt Magyarországról véghezvinni csöppet sem természetes. Valójában egy álmait tudatosan és vasakarattal valóra váltani akaró, kiugróan tehetséges és végtelenül szimpatikus fiatal srác indult el egy hosszú úton, pontosan a realitásokkal szemben. Csak remélni tudjuk, hogy sikerül neki, és egy sikeres nemzetközi karrier első lépéseinek tanúi lehetünk.     

A rövidesen Londonba költöző Mátét Tartuffe kollegával kérdezgettük.

Melyek voltak a zenésszé/gitárossá válásod meghatározó mérföldkövei?

A legelső hatás, ami elindított ezen a vonalon a Queen és Brian May gitárjátéka volt. Nagyon sokáig szinte csak Queent hallgattam. Később aztán próbálkoztam más dolgokkal, mint például a Scorpions vagy a Kiss zenéjével, ami annyira nem jött be… Ami nagyon nagy hatás volt, konkrétan, ami elindított az e fajta gyors, virtuóz gitározás irányába, az  a Children Of Bodom volt. A Wirman/Laiho ikerszólók teljesen megváltoztatták az ízlésemet. De ekkor még nem voltak hivatásos zenészi terveim, de már aktívan zenekarozgattam.

Majd később mikor olyan 15 éves lehettem az egyik gitárórán Alapi Pista mutatott egy Yngwie Malmsteen DVD-t, ami számomra teljesen megrázó élmény volt. Rájöttem, hogy megtaláltam, amit kerestem, szóval be is szereztem az akkori legújabb lemezt és hallgattam vagy egy évig… Aztán valahogy utána folyamatosan kerestem az új dolgokat, így találtam meg Michael Romeo-t, vagy Theodore Ziras-t. Még ők voltak, akik aztán teljesen elvittek az őrült szólózás irányába. Olyan 18 éves koromig nem terveztem, hogy a zenével próbálkozzak esetleg továbbtanulás szempontjából. Meg elég sokan próbáltak is lebeszélni róla.

Furcsa is visszaolvasni régebbi interjúkat ahol magabiztosan mondom, hogy ez csak hobbi lesz a számomra. Ekkor már indultam helyi gitáros tehetségkutató versenyeken is, amiket meg is nyertem. Tulajdonképpen 2008 februárjában döntöttem el véglegesen, hogy csak ezt akarom csinálni. Akkor játszottam együtt Athénban Mattias Eklundh-al és Theodore Ziras-al. Azóta az életemet teljesen csak erre állítottam rá és e felé terelem. Szerencsére az anyukám és a gimnázium is, ahol tanultam, mindig támogatott.

Jelenleg kik a legfontosabb hatású gitárosaid?

Ez érdekes, mert mostanában egyáltalán nem hallgatok gitáros zenéket. Igazából, akiket az előzőekben elmondtam voltak a nagy hatásaim, őket még ma is szívesen hallgatom. Általában begyűjtöm az összes új megjelenéseket, amelyek a metál világban kiemelt kritikákat kapnak, ugyanígy az instrumentális gitárosok lemezeit, de valahogy ezek nem fognak már meg annyira, mint pár éve. Ezért is váltottam én is az intrumentális Lost Symphony zenekaromból egy másik, új projectbe (Formal Logic), ahol már ének is lesz a virtuózkodás mellett.

Talán egy olyan instrumentális előadó van, akire egyből felkaptam a fejem a napokban, hogy "Úristen, mi ez!?" Az pedig Tosin Abasi és a projectje, az Animals As Leaders.  

Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.redcircuit.de
myspace.com/redcircuitband

Zenészek:

Chitral "Chity" Somapala - ének
Markus Teske - billentyűk
Christian Moser - gitár
Andy Klein - dobok
Tommy Schmitt - bőgő

A Red Circuit Markus Teske billentyűs és producer projektje, aki olyan bandák, előadók stúdiómunkálatait segítette-segíti hangmérnökként, mint a SymphonyX, a Vanden Plas, vagy Neal Morse és Ian Perry. A 2006-os "Trance State" után most újra megírtak Andy Kuntz-cal (Vanden Plas, Abydos) egy lemeznyi nótát. Andy Kuntz tevékeny közreműködése egészen nyilvánvaló az erős Vanden Plas és Abydos párhuzamok miatt, de azért is, mert a korábban Firewind, most Civilization One színekben "versenyző" Chitral Somapala orgánuma, enyhén nazális hangja nagyon hasonlít Andy-ére.

Az első album még néhány kimondottan jó nevű gitáros: Stephan Lill (Vanden Plas), Patrick Rondat (Elegy) és Stéphan Forté (Adagio) szerepeltetése ellenére sem vert föl túl nagy port, pedig voltak rajta kifejezetten erős dalok ("Under The Sun", "The Veil", "Where You Are"). Ezúttal a számomra ismeretlen Christian Moser (ex- Sheela) kezeli a hat- olykor héthúros hangszert, s teszi ezt meggyőző kompetenciával (pedig nem akárkik cipőjébe kellett lépnie). Csatlakozása a projekthez jótékonyan befolyásolta a hangzást, az egész egy kicsit szőrösebb, riff-központúbb lett tőle.

A recept egyébként maradt a régi: gondosan megkomponált dalok, fogós refrének, progresszív zenei megközelítés, s mindez ráültetve a Markus Teske védjegyének számító "nagyzenekari" alapokra. Bár a szerzemények egyenletesen magas színvonalat képviselnek (ráadásul magasabbat, mint az előző lemez nótái), mindenképpen érdemes a kiemelésre pl. a címadó "Homeland", a húzós "Absinth", vagy a Psychotic Waltz-os groove-val megfejelt "Spear Of Fate". Vanden Plas rajongók, akiket kedvencük a 2006-os "Christ O" óta nem kényeztet új anyaggal, igyekezzenek beszerezni a "Homeland"-et, mert a csalódás kizárva!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
myspace.com/statusminor

Zenészek:

Markku Kuikka - ének
Sami Saarinen - gitár
Jukka Karinen - billentyűk
Rolf Pilve - dobok
Eero Pakkanen - bőgő

Újfönt egy fiatal finn progresszív metál csapatról vagyok kénytelen írni. Kénytelen igen, de kelletlen biztosan nem, mert nagyon csipázom északi "rokonaink" színvonalas, nemzetközi porondon is bárhol, bármikor vállalható produktumait. A Status Minor az Adamantra után (lásd itt) már a második döbbenetesen jól sikerült finn debütáció az idén. A lemezt hallgatva egyébként nehéz levenni és még nehezebb elhinni, hogy egy elsőlemezes bandával van dolgunk.

A metálosok belterjes, de viszonylag népes mikrokozmosza sokat köszönhet Nino Laurenne-nek, aki Sonic Pump nevű stúdiójában eddig is olyan csapatokat istápolt, mixelt, támogatott, mint a Thunderstone, Ari Koivunen, Amorphis, Children Of Bodom, Lordi, stb. A Status Minor Laurenne hangmérnöki munkájának és a Lion Music istálló bevállalós üzletpolitikájának köszönhetően kapott lehetőséget a bemutatkozásra.

A szigorú tekintetű énekes, Markku zenei karrierje kezdetén alighanem Stratovarius lemezeket hallgatva gyakoroltatta hangszálait, s azután is még sokáig Kotipelto iskolájának padjait koptatta. Jukka Karinen (nem) mellesleg a Thunderstone-ban is billentyűzik, a kölyökképű dobos, Rolf Pilve pedig olyan szemtelenül fiatal, hogy szerintem még cigarettát sem tudna venni a sarki közértben. Sami Saarinen gitáros és legfőbb zenei agytröszt a maga 30 évével az öregfiúk közé tartozik a csapatban, s erre változatos riffjei, valamint érett, technikás szólójátéka alapján is megvan minden jogosítványa.

Nem fanyalgásból, hanem csak az elfogulatlanság érdekében megjegyzem, a "Fade Away" című ballada hard rock-os "elhajlása" nem tartozik az együttes legjobb ötletei közé, főleg mivel az erős Foreigner hatások (lásd: "I Want To Know What Love Is") túlságosan fülbeötlőre sikeredtek. Talán a címadó "Dialog"-ot se kellett volna elhúzni 15 percig, a narratív középrészt az aggodalmaskodó anyuka és lázadó tizenéves lánya között folytatott öt perces dialógussal nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Mindezzel együtt nagyon gyanús, hogy a 2009-es Top 10-be a végén bekerül még egy debüt anyag...

Tartuffe

Általában ezen az oldalon nem kapnak helyet sem hírek, sem glosszák; céltudatosan zenei kiadványok, koncertek értékelésével foglalkozunk, de van úgy, hogy elszakad a cérna. Korábban már kárhoztattam a magyar Music Television Headbanger's Ball című műsorát (pl. itt), de az a fajta ámokfutás, ami mostanában jellemzi a programot, már messze a tűréshatár fölött van.

Szóval már régóta a bögyömben van a műsor. Mondjuk, túl sokszor nem futok bele, mivel ritkán tévézek kedd éjjel 3/4 1-kor, de ha véletlen a nagy nyári meleg vagy a hirtelenjében lehörpintett egy négyzetméter kisfröccs nem hagy aludni, előfordul, hogy belenézek. Valójában nem tudom miért, hiszen ilyenkor mindig a gutaütés kerülget.

Az egy dolog, hogy a heavy metal mára olyan sok, elég markánsan különböző stílusirányzatot foglal magába, hogy azt egyetlen (ráadásul reklámokkal együtt szűk negyven perces) műsorba nem lehet beleerőszakolni a leegyszerűsítés és teljes inkoherencia veszélye nélkül. A Behemoth, az AC/DC és a Fates Warning között sem több a kapcsolódási pont, mint mondjuk Snoop Dog, Madonna és a Goa partik között.

Bejegyzésem apropója most nem ez, hanem a HB legújabb bőszítő szerkesztői fogása: egy rockereket, jó metálos arcokat lejárató, kő primitív bábú szerepeltetése, amelyik ráadásul végigpofázza a klippeket. B@zdmeg, Tóth Gergő, van ennél lejjebb? Ha maradt benned a polgári jóérzésből és szakmai becsületből egy szemernyi is, akkor eltakarodsz onnan!

Ami a HB-ban folyik az irdatlan parasztság, a műfaj gyalázata, a szakmai (jelen esetben elektronikus) újságírás szégyene. Eddig tűrtem, de elfogyott minden jóindulatom, seggbe lett kúrva minden megelőlegezett bizalmam! Abzug Gergő, le vele! A kis költségvetés és a primitív dizájn ellenére, erre a mocsokra köröket vert Nagy Feró Rockkalapács című műsora.

Tartuffe

Nem hackelik a blogunkat és nem is tartanak fogva nu metal rajongók fejemhez fegyvert szegezve, hogy legnagyobb kedvenceikről lelkendezzek. Ilyenre csak akkor gyanakodjatok, ha majd a töttyedtsütis Fred Durst tehetségéről és páratlan képességeiről áradozok itt a blogon, Ronnie James Dio ellenében. (Ez esetben egyébként még lehet, hogy a mártírhalál lehetőségét is végiggondolnám).

Nem történt tehát semmi, azon kívül, hogy nézegetem - szigorúan az egészségre káros szint alatti dózisokban adagolva – a Slipknot koncert DVD-jét, és megfogalmazódik bennem immár sokadjára is: ez valami hihetetlen teljesítmény, egészen elképesztő súlyú zenei mészárlás, sokkolóan elvetemült, gonosz pillanatokkal és képekkel, mindent söprő energiával, a legutolsó eszelős mozdulatig megkoreografálva és kigyakorolva.

Attól a pillanattól, ahogy a legkevésbé idegrendszer-barát intro-zaj és filmecske után szó szerint berobbannak a színpadra, eszeveszett a pusztítás.  Beteg maszkokban, kezeslábasban támadnak, és ahelyett, hogy mindenki hanyatt-homlok menekülne kifelé a teremből, egyemberként pulzál, hullámzik a tömeg a koncert végéig.

Olyan profin van vágva és filmezve az anyag, hogy szinte rabul ejtenek a képsorok, "ilyen nincs b@zdmeg!" kifakadásokkal bámulom a képernyőt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy háromszámonként pihenőt iktassak be. Nem szokta a cigány a szántást, félek, hogyha egyben nézném, visszafordíthatatlan folyamatok indulnának el, és onnantól semmi nem garantálná, hogy szegény szomszéd Marika nénit ne végezzem ki lassan és kéjesen az elektromos sövényvágóval, ami ráadásul az övé és csak kölcsönben van nálam hétvégére.

Nem az én zeném, és bár a legutóbbi "All Hope Is Gone" egészen hallgathatóra sikerült, az Iowa turné londoni állomásán forgatott cucc nem biztos, hogy audio formátumban is érdekelne. Zenei szempontból én csak Joy Jordison dobos teljesítményét tudom értékelni, ő viszont konkrétan a gyomromban üti végig a másfél órát, irgalmatlan technikával és egy bölény erejével. A többi nyolc lidérc pedig dolgozik inkább, mint klasszikus értelemben véve muzsikál, de legalább gályarabként, akiknek az élete függ mindettől.

Hatásos ez, nagyon is az. Egy igazi méregtelenítő kúra. Ha mértéktelenül visszük be a szervezetbe, úgy járhatunk, mint szegény Ötvös Csöpi, ha mértékkel, akkor kitakarítja a napi szennyet, akár Draskovics Tibuszig, vagy Kolompár Orbánig bezárólag.

A világ egyik legintenzívebb koncertbandája és az egyik legprofibb koncert DVD, amit valaha láttam.  

Túrisas

Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy a '80-as években nem volt választási lehetősége egy rockernek, már ami a stílus megkövetelte megjelenést illeti. Minden metalhead önként és szabadon dönthette el, hogy szűk farmere vagy bőrgatyája szárát betűri-é, avagy némi többletmunkával rácsúsztatja (erőszakolja) a veszkó csizmára. Ha pedig ez sem volt elég, még mindig ott volt alternatívaként a bufli nyelvű, magas szárú edzőcipő.

Mindenki más gyanús volt a rajongók alkotta virtuális inkvizíciós hivatalnak. Még szegény Cliff Burton (RIP) "bellbottom" (harangaljú) hippi gatyáját is gyanúsan méregettük, de mivel "tetteivel" bizonyított, jóváhagytuk hóbortosnak tűnő viseletét.

Azt viszont soha nem felejtem el, amikor Mick Wall Headbanger's Ball műsorában felkonferálásra került 1985-ben a Faith No More "We Care A Lot" klipje. Ott vált világossá, hogy rövidesen ezt a féltve őrzött, kanonizált és uniformizált világot mindenféle jöttmentek ki fogják kezdeni, aki nem átallják majd metal-ként aposztrofálni zenei stílusukat. A Faith No More azóta persze – részben - bizonyított, de az ugri-bugri afroamerikai srác, hip-hop/funky idétlenkedésére és szerepeltetésére, egy Testament és egy Judas Priest klip között, soha nem lesz bocsánat. 

Én ebben a közegben szocializálódtam, így talán bocsánatos bűn, ha a kinőtt(?) és túlhaladott(?) szűk látóköröm ellenére a mai napig nyúlik a nyakam, és plöttyed az ajkam, ha valaki metal gitárosként rövidre kurtítja a rőzsét, vagy - horribile dictu - élre vasalt fehér ingben és csokornyakkendőben áll színpadra.

Az A7X gitárosa pedig (többek között) ezt teszi, így éveket rugdalóztam az ösztöke ellen, amíg beláttam: ha tetszik, ha nem, ez bizony metal, ráadásul átkozott jó zenészekkel és jó érzékkel megírt dalokkal. Az "image békát" pedig le kell nyelni, még akkor is, ha halálom napjáig, foggal-körömmel ragaszkodom az axiomához: a metal gitáros lényege szerint hosszúhajú és izmos testalkatú.

A megjelenés ráadásul nem minden. Az A7X felkapott, nagykiadós, népszerű, trendi zenekar (jajj!), amitől egy ortodoxnak megintcsak görcsbe rándul a gyomra. Ennek megfelelően a zene is úgy metal, hogy az még eladható legyen.  Felhígítva, társítva, vegyítve metal, de a hozzáadott adalékok mindegyike zenei és a metalból sem vettek el semmit.  Az eladhatóság elsősorban a gitáros és gitárszólók kárára szokott történni a mainstream-ben, az A7X esetében azonban fürdünk a technikás gitárjátékban, talán még túl is hangsúlyozzák, hogy ők ebből nem engednek.  Synyster Gates olyanokat teker, hogy attól illene magát elszégyellni valamennyi yenkinek, aki most családostól tobzódik a Long Beach arénában, pár éve pedig még a gitárszóló puszta felemlegetésétől is azonnal a Blink 182, Limp Bizkit lemezei mögé bújt, védelmet keresve.

A dallamok sem könnyen adják meg magukat. A tőről metszett metal témák mellett felbukkan itt még az elmúlt évek divatos zenei irányzatainak (hardcore, nu metal, punk) lenyomata, de mindez tehetséggel egybegyúrva. Ráadásul mindenki énekel a csapatban, amit ki is használnak becsülettel. Ha lehet hinni (szerintem igen) a borítóra nyomtatott "utómunkálatok nélkül" feliratnak, akkor csak egyetlen dolgot tehet a zeneszerető ember: megsüvegeli Amerika egyik új kedvencének élő teljesítményét.

Elismerem, nem könnyű nyakas metal warriorként lelkendezni az anyagról, de ha szívünkre tesszük a kezünket, hibát sem nagyon tudunk felemlegetni a produkcióban. Egy rakás pénzzel a hátuk mögött ráadásul, simán megengedhették maguknak, hogy pazarlóan gazdag látványvilágú (lángcsóvás, robbanásos), lenyűgöző, sokkamerás, fejletépően megszólaló koncertet adjanak. Nem is hagyták ki a ziccert.

Ha hétszer bosszulnak is meg a kijelentésemért, egészen a Manowar-táborig kiáltom: tessék odafigyelni a zenekarra, mert ez metal, és egy cseppet sem false!

Túrisas