Bodor Máté (ex-Lost Symphony, Formal Logic) az angol Aeon Zen gitárosa, októbertől az Institute Of Contemporary Music Performance (I.C.M.P.) ösztöndíjasaként kezdi meg tanulmányait. Ezek a tények. Mindez, így leírva, talán természetesen hangzik, csupán a hazai rockgitárosok lehetőségeit mélyebben ismerők tudják, hogy ezt Magyarországról véghezvinni csöppet sem természetes. Valójában egy álmait tudatosan és vasakarattal valóra váltani akaró, kiugróan tehetséges és végtelenül szimpatikus fiatal srác indult el egy hosszú úton, pontosan a realitásokkal szemben. Csak remélni tudjuk, hogy sikerül neki, és egy sikeres nemzetközi karrier első lépéseinek tanúi lehetünk.     

A rövidesen Londonba költöző Mátét Tartuffe kollegával kérdezgettük.

Melyek voltak a zenésszé/gitárossá válásod meghatározó mérföldkövei?

A legelső hatás, ami elindított ezen a vonalon a Queen és Brian May gitárjátéka volt. Nagyon sokáig szinte csak Queent hallgattam. Később aztán próbálkoztam más dolgokkal, mint például a Scorpions vagy a Kiss zenéjével, ami annyira nem jött be… Ami nagyon nagy hatás volt, konkrétan, ami elindított az e fajta gyors, virtuóz gitározás irányába, az  a Children Of Bodom volt. A Wirman/Laiho ikerszólók teljesen megváltoztatták az ízlésemet. De ekkor még nem voltak hivatásos zenészi terveim, de már aktívan zenekarozgattam.

Majd később mikor olyan 15 éves lehettem az egyik gitárórán Alapi Pista mutatott egy Yngwie Malmsteen DVD-t, ami számomra teljesen megrázó élmény volt. Rájöttem, hogy megtaláltam, amit kerestem, szóval be is szereztem az akkori legújabb lemezt és hallgattam vagy egy évig… Aztán valahogy utána folyamatosan kerestem az új dolgokat, így találtam meg Michael Romeo-t, vagy Theodore Ziras-t. Még ők voltak, akik aztán teljesen elvittek az őrült szólózás irányába. Olyan 18 éves koromig nem terveztem, hogy a zenével próbálkozzak esetleg továbbtanulás szempontjából. Meg elég sokan próbáltak is lebeszélni róla.

Furcsa is visszaolvasni régebbi interjúkat ahol magabiztosan mondom, hogy ez csak hobbi lesz a számomra. Ekkor már indultam helyi gitáros tehetségkutató versenyeken is, amiket meg is nyertem. Tulajdonképpen 2008 februárjában döntöttem el véglegesen, hogy csak ezt akarom csinálni. Akkor játszottam együtt Athénban Mattias Eklundh-al és Theodore Ziras-al. Azóta az életemet teljesen csak erre állítottam rá és e felé terelem. Szerencsére az anyukám és a gimnázium is, ahol tanultam, mindig támogatott.

Jelenleg kik a legfontosabb hatású gitárosaid?

Ez érdekes, mert mostanában egyáltalán nem hallgatok gitáros zenéket. Igazából, akiket az előzőekben elmondtam voltak a nagy hatásaim, őket még ma is szívesen hallgatom. Általában begyűjtöm az összes új megjelenéseket, amelyek a metál világban kiemelt kritikákat kapnak, ugyanígy az instrumentális gitárosok lemezeit, de valahogy ezek nem fognak már meg annyira, mint pár éve. Ezért is váltottam én is az intrumentális Lost Symphony zenekaromból egy másik, új projectbe (Formal Logic), ahol már ének is lesz a virtuózkodás mellett.

Talán egy olyan instrumentális előadó van, akire egyből felkaptam a fejem a napokban, hogy "Úristen, mi ez!?" Az pedig Tosin Abasi és a projectje, az Animals As Leaders.  

Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.redcircuit.de
myspace.com/redcircuitband

Zenészek:

Chitral "Chity" Somapala - ének
Markus Teske - billentyűk
Christian Moser - gitár
Andy Klein - dobok
Tommy Schmitt - bőgő

A Red Circuit Markus Teske billentyűs és producer projektje, aki olyan bandák, előadók stúdiómunkálatait segítette-segíti hangmérnökként, mint a SymphonyX, a Vanden Plas, vagy Neal Morse és Ian Perry. A 2006-os "Trance State" után most újra megírtak Andy Kuntz-cal (Vanden Plas, Abydos) egy lemeznyi nótát. Andy Kuntz tevékeny közreműködése egészen nyilvánvaló az erős Vanden Plas és Abydos párhuzamok miatt, de azért is, mert a korábban Firewind, most Civilization One színekben "versenyző" Chitral Somapala orgánuma, enyhén nazális hangja nagyon hasonlít Andy-ére.

Az első album még néhány kimondottan jó nevű gitáros: Stephan Lill (Vanden Plas), Patrick Rondat (Elegy) és Stéphan Forté (Adagio) szerepeltetése ellenére sem vert föl túl nagy port, pedig voltak rajta kifejezetten erős dalok ("Under The Sun", "The Veil", "Where You Are"). Ezúttal a számomra ismeretlen Christian Moser (ex- Sheela) kezeli a hat- olykor héthúros hangszert, s teszi ezt meggyőző kompetenciával (pedig nem akárkik cipőjébe kellett lépnie). Csatlakozása a projekthez jótékonyan befolyásolta a hangzást, az egész egy kicsit szőrösebb, riff-központúbb lett tőle.

A recept egyébként maradt a régi: gondosan megkomponált dalok, fogós refrének, progresszív zenei megközelítés, s mindez ráültetve a Markus Teske védjegyének számító "nagyzenekari" alapokra. Bár a szerzemények egyenletesen magas színvonalat képviselnek (ráadásul magasabbat, mint az előző lemez nótái), mindenképpen érdemes a kiemelésre pl. a címadó "Homeland", a húzós "Absinth", vagy a Psychotic Waltz-os groove-val megfejelt "Spear Of Fate". Vanden Plas rajongók, akiket kedvencük a 2006-os "Christ O" óta nem kényeztet új anyaggal, igyekezzenek beszerezni a "Homeland"-et, mert a csalódás kizárva!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
myspace.com/statusminor

Zenészek:

Markku Kuikka - ének
Sami Saarinen - gitár
Jukka Karinen - billentyűk
Rolf Pilve - dobok
Eero Pakkanen - bőgő

Újfönt egy fiatal finn progresszív metál csapatról vagyok kénytelen írni. Kénytelen igen, de kelletlen biztosan nem, mert nagyon csipázom északi "rokonaink" színvonalas, nemzetközi porondon is bárhol, bármikor vállalható produktumait. A Status Minor az Adamantra után (lásd itt) már a második döbbenetesen jól sikerült finn debütáció az idén. A lemezt hallgatva egyébként nehéz levenni és még nehezebb elhinni, hogy egy elsőlemezes bandával van dolgunk.

A metálosok belterjes, de viszonylag népes mikrokozmosza sokat köszönhet Nino Laurenne-nek, aki Sonic Pump nevű stúdiójában eddig is olyan csapatokat istápolt, mixelt, támogatott, mint a Thunderstone, Ari Koivunen, Amorphis, Children Of Bodom, Lordi, stb. A Status Minor Laurenne hangmérnöki munkájának és a Lion Music istálló bevállalós üzletpolitikájának köszönhetően kapott lehetőséget a bemutatkozásra.

A szigorú tekintetű énekes, Markku zenei karrierje kezdetén alighanem Stratovarius lemezeket hallgatva gyakoroltatta hangszálait, s azután is még sokáig Kotipelto iskolájának padjait koptatta. Jukka Karinen (nem) mellesleg a Thunderstone-ban is billentyűzik, a kölyökképű dobos, Rolf Pilve pedig olyan szemtelenül fiatal, hogy szerintem még cigarettát sem tudna venni a sarki közértben. Sami Saarinen gitáros és legfőbb zenei agytröszt a maga 30 évével az öregfiúk közé tartozik a csapatban, s erre változatos riffjei, valamint érett, technikás szólójátéka alapján is megvan minden jogosítványa.

Nem fanyalgásból, hanem csak az elfogulatlanság érdekében megjegyzem, a "Fade Away" című ballada hard rock-os "elhajlása" nem tartozik az együttes legjobb ötletei közé, főleg mivel az erős Foreigner hatások (lásd: "I Want To Know What Love Is") túlságosan fülbeötlőre sikeredtek. Talán a címadó "Dialog"-ot se kellett volna elhúzni 15 percig, a narratív középrészt az aggodalmaskodó anyuka és lázadó tizenéves lánya között folytatott öt perces dialógussal nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Mindezzel együtt nagyon gyanús, hogy a 2009-es Top 10-be a végén bekerül még egy debüt anyag...

Tartuffe

Általában ezen az oldalon nem kapnak helyet sem hírek, sem glosszák; céltudatosan zenei kiadványok, koncertek értékelésével foglalkozunk, de van úgy, hogy elszakad a cérna. Korábban már kárhoztattam a magyar Music Television Headbanger's Ball című műsorát (pl. itt), de az a fajta ámokfutás, ami mostanában jellemzi a programot, már messze a tűréshatár fölött van.

Szóval már régóta a bögyömben van a műsor. Mondjuk, túl sokszor nem futok bele, mivel ritkán tévézek kedd éjjel 3/4 1-kor, de ha véletlen a nagy nyári meleg vagy a hirtelenjében lehörpintett egy négyzetméter kisfröccs nem hagy aludni, előfordul, hogy belenézek. Valójában nem tudom miért, hiszen ilyenkor mindig a gutaütés kerülget.

Az egy dolog, hogy a heavy metal mára olyan sok, elég markánsan különböző stílusirányzatot foglal magába, hogy azt egyetlen (ráadásul reklámokkal együtt szűk negyven perces) műsorba nem lehet beleerőszakolni a leegyszerűsítés és teljes inkoherencia veszélye nélkül. A Behemoth, az AC/DC és a Fates Warning között sem több a kapcsolódási pont, mint mondjuk Snoop Dog, Madonna és a Goa partik között.

Bejegyzésem apropója most nem ez, hanem a HB legújabb bőszítő szerkesztői fogása: egy rockereket, jó metálos arcokat lejárató, kő primitív bábú szerepeltetése, amelyik ráadásul végigpofázza a klippeket. B@zdmeg, Tóth Gergő, van ennél lejjebb? Ha maradt benned a polgári jóérzésből és szakmai becsületből egy szemernyi is, akkor eltakarodsz onnan!

Ami a HB-ban folyik az irdatlan parasztság, a műfaj gyalázata, a szakmai (jelen esetben elektronikus) újságírás szégyene. Eddig tűrtem, de elfogyott minden jóindulatom, seggbe lett kúrva minden megelőlegezett bizalmam! Abzug Gergő, le vele! A kis költségvetés és a primitív dizájn ellenére, erre a mocsokra köröket vert Nagy Feró Rockkalapács című műsora.

Tartuffe

Nem hackelik a blogunkat és nem is tartanak fogva nu metal rajongók fejemhez fegyvert szegezve, hogy legnagyobb kedvenceikről lelkendezzek. Ilyenre csak akkor gyanakodjatok, ha majd a töttyedtsütis Fred Durst tehetségéről és páratlan képességeiről áradozok itt a blogon, Ronnie James Dio ellenében. (Ez esetben egyébként még lehet, hogy a mártírhalál lehetőségét is végiggondolnám).

Nem történt tehát semmi, azon kívül, hogy nézegetem - szigorúan az egészségre káros szint alatti dózisokban adagolva – a Slipknot koncert DVD-jét, és megfogalmazódik bennem immár sokadjára is: ez valami hihetetlen teljesítmény, egészen elképesztő súlyú zenei mészárlás, sokkolóan elvetemült, gonosz pillanatokkal és képekkel, mindent söprő energiával, a legutolsó eszelős mozdulatig megkoreografálva és kigyakorolva.

Attól a pillanattól, ahogy a legkevésbé idegrendszer-barát intro-zaj és filmecske után szó szerint berobbannak a színpadra, eszeveszett a pusztítás.  Beteg maszkokban, kezeslábasban támadnak, és ahelyett, hogy mindenki hanyatt-homlok menekülne kifelé a teremből, egyemberként pulzál, hullámzik a tömeg a koncert végéig.

Olyan profin van vágva és filmezve az anyag, hogy szinte rabul ejtenek a képsorok, "ilyen nincs b@zdmeg!" kifakadásokkal bámulom a képernyőt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy háromszámonként pihenőt iktassak be. Nem szokta a cigány a szántást, félek, hogyha egyben nézném, visszafordíthatatlan folyamatok indulnának el, és onnantól semmi nem garantálná, hogy szegény szomszéd Marika nénit ne végezzem ki lassan és kéjesen az elektromos sövényvágóval, ami ráadásul az övé és csak kölcsönben van nálam hétvégére.

Nem az én zeném, és bár a legutóbbi "All Hope Is Gone" egészen hallgathatóra sikerült, az Iowa turné londoni állomásán forgatott cucc nem biztos, hogy audio formátumban is érdekelne. Zenei szempontból én csak Joy Jordison dobos teljesítményét tudom értékelni, ő viszont konkrétan a gyomromban üti végig a másfél órát, irgalmatlan technikával és egy bölény erejével. A többi nyolc lidérc pedig dolgozik inkább, mint klasszikus értelemben véve muzsikál, de legalább gályarabként, akiknek az élete függ mindettől.

Hatásos ez, nagyon is az. Egy igazi méregtelenítő kúra. Ha mértéktelenül visszük be a szervezetbe, úgy járhatunk, mint szegény Ötvös Csöpi, ha mértékkel, akkor kitakarítja a napi szennyet, akár Draskovics Tibuszig, vagy Kolompár Orbánig bezárólag.

A világ egyik legintenzívebb koncertbandája és az egyik legprofibb koncert DVD, amit valaha láttam.  

Túrisas

Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy a '80-as években nem volt választási lehetősége egy rockernek, már ami a stílus megkövetelte megjelenést illeti. Minden metalhead önként és szabadon dönthette el, hogy szűk farmere vagy bőrgatyája szárát betűri-é, avagy némi többletmunkával rácsúsztatja (erőszakolja) a veszkó csizmára. Ha pedig ez sem volt elég, még mindig ott volt alternatívaként a bufli nyelvű, magas szárú edzőcipő.

Mindenki más gyanús volt a rajongók alkotta virtuális inkvizíciós hivatalnak. Még szegény Cliff Burton (RIP) "bellbottom" (harangaljú) hippi gatyáját is gyanúsan méregettük, de mivel "tetteivel" bizonyított, jóváhagytuk hóbortosnak tűnő viseletét.

Azt viszont soha nem felejtem el, amikor Mick Wall Headbanger's Ball műsorában felkonferálásra került 1985-ben a Faith No More "We Care A Lot" klipje. Ott vált világossá, hogy rövidesen ezt a féltve őrzött, kanonizált és uniformizált világot mindenféle jöttmentek ki fogják kezdeni, aki nem átallják majd metal-ként aposztrofálni zenei stílusukat. A Faith No More azóta persze – részben - bizonyított, de az ugri-bugri afroamerikai srác, hip-hop/funky idétlenkedésére és szerepeltetésére, egy Testament és egy Judas Priest klip között, soha nem lesz bocsánat. 

Én ebben a közegben szocializálódtam, így talán bocsánatos bűn, ha a kinőtt(?) és túlhaladott(?) szűk látóköröm ellenére a mai napig nyúlik a nyakam, és plöttyed az ajkam, ha valaki metal gitárosként rövidre kurtítja a rőzsét, vagy - horribile dictu - élre vasalt fehér ingben és csokornyakkendőben áll színpadra.

Az A7X gitárosa pedig (többek között) ezt teszi, így éveket rugdalóztam az ösztöke ellen, amíg beláttam: ha tetszik, ha nem, ez bizony metal, ráadásul átkozott jó zenészekkel és jó érzékkel megírt dalokkal. Az "image békát" pedig le kell nyelni, még akkor is, ha halálom napjáig, foggal-körömmel ragaszkodom az axiomához: a metal gitáros lényege szerint hosszúhajú és izmos testalkatú.

A megjelenés ráadásul nem minden. Az A7X felkapott, nagykiadós, népszerű, trendi zenekar (jajj!), amitől egy ortodoxnak megintcsak görcsbe rándul a gyomra. Ennek megfelelően a zene is úgy metal, hogy az még eladható legyen.  Felhígítva, társítva, vegyítve metal, de a hozzáadott adalékok mindegyike zenei és a metalból sem vettek el semmit.  Az eladhatóság elsősorban a gitáros és gitárszólók kárára szokott történni a mainstream-ben, az A7X esetében azonban fürdünk a technikás gitárjátékban, talán még túl is hangsúlyozzák, hogy ők ebből nem engednek.  Synyster Gates olyanokat teker, hogy attól illene magát elszégyellni valamennyi yenkinek, aki most családostól tobzódik a Long Beach arénában, pár éve pedig még a gitárszóló puszta felemlegetésétől is azonnal a Blink 182, Limp Bizkit lemezei mögé bújt, védelmet keresve.

A dallamok sem könnyen adják meg magukat. A tőről metszett metal témák mellett felbukkan itt még az elmúlt évek divatos zenei irányzatainak (hardcore, nu metal, punk) lenyomata, de mindez tehetséggel egybegyúrva. Ráadásul mindenki énekel a csapatban, amit ki is használnak becsülettel. Ha lehet hinni (szerintem igen) a borítóra nyomtatott "utómunkálatok nélkül" feliratnak, akkor csak egyetlen dolgot tehet a zeneszerető ember: megsüvegeli Amerika egyik új kedvencének élő teljesítményét.

Elismerem, nem könnyű nyakas metal warriorként lelkendezni az anyagról, de ha szívünkre tesszük a kezünket, hibát sem nagyon tudunk felemlegetni a produkcióban. Egy rakás pénzzel a hátuk mögött ráadásul, simán megengedhették maguknak, hogy pazarlóan gazdag látványvilágú (lángcsóvás, robbanásos), lenyűgöző, sokkamerás, fejletépően megszólaló koncertet adjanak. Nem is hagyták ki a ziccert.

Ha hétszer bosszulnak is meg a kijelentésemért, egészen a Manowar-táborig kiáltom: tessék odafigyelni a zenekarra, mert ez metal, és egy cseppet sem false!

Túrisas

Szokásos mustra, inkább csak megszokásból a helyi, szerény kínálatú könyvesboltban. Hopp, ez néhány napja még nem volt itt! Különösebb izgalom nem vesz erőt rajtam, hiszen tipikus, negyedosztályú bootleg megjelenés. Elektromosságtól rezgő koponya. - Köszi! Az ilyeneket a beépített ínyenc-automatikám azonnal lapozza is tovább, merthogy ne engem akarjanak már palira venni, az ömlesztve árult, "low budget" szarjaikkal.

Na, csókolom, mentem is. Egyébként, ha már Megadeth, kitartás, decemberben jön az új koncert DVD, a Gigantour San Diego-i állomásán felvett bulival, és végre látható Chris Broderick gitáron!!! Akkor meg mit akar itt a kezeim között ez a nem is tudom mi?!

Micsoda? Ez live on stage, ráadásul 2008. május 20-án, San Diego-ban rögzítve, Chris Broderick-kel? Na nem! Ez valami vicc! Az majd csak decemberben jelenik meg "Blood In The Water" címmel, és nyilvánvalóan nem ilyen fapados kiállításban. Mindegy, ennek a végére kell járni, hál' Istennek, az ömlesztett anyagok olcsóba kerülnek. Vegyük csak meg, legföljebb ráfaragunk.

No kérem! Megnéztem. Ez minden bizonnyal a decemberben esedékes, hivatalos anyag, Mustaine-t és a Megadeth Management-et valahogy megkerülő kiadása, extrák nélkül, csak sztereo hanggal, de kitűnő minőségben. Ugyanakkor érdekes, hogy azért ezt nem a piacon árulták, leterített pokrócról, hiszen Showtime néven felvállalt kiadója is van, ráadásul minden nagyobb CD-üzletből, netes áruházból is megrendelhető, már 3000 pénzért. Én ráadásul még ennél is olcsóbban vettem. Ki érti ezt?

Másfél órás, sokkamerás, gigakoncert, óriási formában játszó zenekarral és Broderick-kel, aki úgy néz ki, és úgy gitározik, mint egy rock isten! A Megadeth talán még soha nem volt ennyire feszes. A legutóbbi, Buenos Aires-ben készült - nem gyenge - koncertanyagot, a közönség lelkesedését leszámítva, ez mindenben felülmúlja.

Lehet, hogy nem szép dolog, de én ezzel be fogom érni. A sztereo hang is dörren eléggé, az extrákat csak egyszer nézem egyébként is, így a "Blood In The Water" DVD-t a mai napon, már beszerzett anyagnak nyilvánítom.

Jó lenne, ha Mustaine azért kommentelné, hogy ez miként történhet meg, elvileg hivatalos úton. Vagy bárki, aki tudja a választ.

Túrisas

Ifj. Tornóczky Ferenc a Kőbányai Zenei Stúdió virtuális padsoraiból, szinte üstökösként csapódott be a legnagyobb hazai hard rock és blueslegendák közé, ahol rövid idő alatt meghatározó dalszerzővé és gitárossá is tudott válni, elsősorban érett, intelligens játékának és az otthonról hozott globális zenei látásának köszönhetően. A vele kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról faggattam a gitárost, rövid időre megtörve és megszakítva a Mobil próbatermi lendületét.

RI: Az ifjabb jelölés nem véletlen, aki figyelmesen olvas bennünket, itt, az újságban is többször találkozhatott már édesapád nevével.

TF: Igen, édesapám is zenész, gitártanár. Szerencsésnek tartom magam, hogy az ország legjobb gitártanárához "kerültem". Világ életemben csak tőle tanultam, és tanulok a mai napig. Kellőképpen szigorú és célratörő, de mindezt a legkisebb kényszerítés nélkül tette és teszi. Talán a családi indíttatást nézve meglepő, de az édesapámról elmondottakat ugyanakkor alátámasztja, hogy 16 éves koromig elkerült a zeneművelés. Kaptam ugyan egy gitárt gyerekkoromban, de nem tetszett, nem izgatott különösebben, így nem is erőltették. Aztán a 90-es évek elején jött a Guns n' Roses és a Metallica, én pedig elkezdtem foglalkozni komolyan a gitározással. Így rövidesen a Póka Egon féle Kőbányai Zenei Stúdió növendéke lettem, ahol édesapám is tanít.

RI: A kőbányai évek után pedig viszonylag gyorsan, már legendás magyar blues és rockcsapatokban hallhattuk a játékodat. Valóban ennyire sima volt az út? 

TF: Tulajdonképpen igen, meglehetősen hirtelen, különösebb előzmények nélkül léptem be a profi világba. Egy szemeszter végén a zeneiskola növendékeiből alakult egy kvartett, amellyel egész nyáron zenéltünk a Balaton körül, ide-oda ingázva. Ez a profivá válást megelőző egyik legnagyobb iskola volt, zenekari, színpadi rutint tekintve. A következő tanévben pedig egy kötelező zenekari gyakorlat alatt – erre határozottan emlékszem – Egon felfigyelt egy szólómra. Néha ilyen apróságon dőlnek el a nagy dolgok, akkor és ott nagyon elkaptam a hangulatot. Rá néhány napra már szólt is, hogy volna-e kedvem csatlakozni a Deák Bill Blues Band-hez. Három évig maradtam, nagyon jó közösségben, óriási bulikat nyomtunk, amikor egyszercsak szólt Bill, hogy ebben a formációban megszűnik a csapat. Nem nagyon értettem, előzmények nélküli volt a döntése, de elfogadtam, és a mai napig is nagyon jóban vagyunk. Ha hív, most is bármikor szívesen megyek kisegíteni őket.

Az Alkonost a halottak birodalmának félig asszony, félig madártestű istennője. Isten (istennő pláne) ugye nem lehetek, félig asszony és egészen madár viszont igen. Előbbihez csupán csipetnyi szabadelvűség, elhatározás és plasztikai beavatkozás szükséges, utóbbi pedig önmagánál fogva (latae sententiae), szükségszerűen bekövetkezik, ha ezredjére is bekajálom azt a maszlagot, hogy hiteles pogány (jelen esetben tatár) folkmetal zenét hallgatok.

Nem hiszem, hogy az egyetlen és közös ősanyánk az oka, hogy a származási ország karakteres népzenei hagyományai ellenére, kezdenek lassan ipari mennyiségben, kaptafára készülni a stílus lemezei, leszámítva egy-két valóban hiteles és ügyes előadót. Pörgő kétlábgép, hörgés, áriázó énekesnő, szinti aláfestés, kamufolk dallamok - és nagyjából meg is vagyunk.

Nézegetem az Alkonost cirill betűs borítóját, és önkéntelenül is eszembe jut Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin elvtárs, a népek halhatatlan vezére (helyett vadásztrófeaként kitömött és vásári látványosságként közszemlére tett cárgyilkos). Mennyire örülne, ha látná, hogy a többre érdemes tatárok, önként belesimulnak a nagyfene nemzetköziségbe, és az egyéni, nemzeti ízek hangsúlyozása helyett, internacionalista folk metalt tolnak.

Aki nagyipari fogyasztó, az szerezze be ezt is, mert semmivel nem jobb, nem rosszabb, mint sokszáz társuk.

Túrisas

Hú, de szégyellem magam! Tolnától Baranyáig, valamint a két sarkkör között keresem-kutatom az instrumentális gitárosok anyagait, immáron hosszú évek óta. Azt gondoltam, hogy amennyire lehetséges, képben is vagyok, különösen, ami kishazánkat illeti. Erre tessék! Itt egy ismeretlen srác Mátészalkáról, és olyan anyagot tesz le az asztalra, hogy lefostam a bokám, de erre még visszatérek.

Vagy az is lehet, hogy nem csupán az én szégyenem, hogy ilyen tehetségeket hagyunk csaknem teljes névtelenségben vergődni? A valóságsós Pongó Pigmeus "nagyszabású" rap-operájának (sic!) anno hírértéke volt, mielőtt visszasilányodott volna természetes közegébe, a szánalmas tehetségtelenek közé, győzi és pákó (köznevek) még éppen nem tananyag, Király Istvánról azonban én most hallok először, ráadásul úgy, hogy – legalábbis eddig azt hittem – valamennyire képben vagyok a magyar rockgitáros színteret illetően.

István 6 éves korában ismerkedett meg édesapjának köszönhetően a hangszerrel, amiért a mai napig hálás neki, most már velem együtt.  A szerzői kiadásban megjelent lemez tíz, egyenletesen magas színvonalú felvételt tartalmaz, és túlzás nélkül állíthatom: minden tekintetben, abszolút világszínvonal, amit itt hallunk. Sok szakmában jegyzett gitáros sem tudja felvenni instrumentális lemezét igazi hangszerekkel (leginkább dobokkal) és zenészekkel, csupán egyedül ügyeskedi össze otthon a házistúdióban. Király István igazi muzsikusokkal (de még milyenekkel!) dolgozott a Tom-Tom Stúdióban, ahonnan sikerült kijönnie nemzetközi tekintetben is versenyképes hangzású első szólólemezével.

Koncerteken Vai, Satriani, Greg Howe, MacAlpine számokat is játszik, itt a saját dalokon én elsősorban Richie Kotzen és Andy Timmons hatását érzem. Hihetetlen dallamérzék, érzéssel megfogott hangok, csodálatos, élő, lélegző, nem eszetlenül túlvezérelt gitársound, tíz, átgondolt, kiérlelt, technikailag is lenyűgöző kompozíción keresztül. A húzós groove-ok és csipetnyi funky íz ellenére igazi rockzene ez, amely immár visszavonhatatlanul ott figyel az év végi listámon.

Zenészek, de inkább hangtechnikusok által jólismert a "barna hang" keletkezésének és létezésének teóriája. Lényege, hogy egy bizonyos frekvencián a hang, amennyiben megegyezik a szervezet (pl. bélrendszer) saját rezgésszámával, fiziológiai folyamatokat indíthat el. Röviden: István! Én ettől most beszartam.

Túrisas