Ki is ennek a nagyszerű lemeznek az igazi főszereplője, vagy nyugodtan mondhatjuk azt is, hőse?

Dehogyis! Eszem ágában sincs a két zseniális énekes teljesítményét összehasonlítgatni és patikamérlegre helyezni. Jorn Lande és Russel Allen (SymphonyX). Mindketten úgy és ott tökéletesek, ahogy, és ahol éppen vannak. Szólóban, zenekarral, vagy akár így együtt, már második alkalommal. Van azonban a hátországban egy muzsikus, akire a két húzónév miatt kevesebb figyelem irányult, pedig azzal nem vádolható, hogy csak elalibizget a nagyok mögött. A tájékozottabbak többek között a Starbreaker, a Midnight Sun és Last Tribe zenekarokból ismerhetik Magnus Karlsson nevét. Ezúttal is ő egyszemélyben(!) írta meg és játszotta fel az anyagot, csak a dobverőket adta át másnak, jelesül a Flower Kings ütősnek, Jaime Salazarnak. Karlsson teljesítménye egészen egyszerűen lenyűgöző. Pontosan egy tucat lendületes, refrénközpontú rocknótát kalapált össze egyenletesen magas színvonalon, de semmivel nem nyújt kevesebbet egyszemélyes "zenekarként" sem.

Billentyűsnek sem utolsó, a gitárjátéka meg egyenesen lélegzetelállító. Meglepetés persze nincs az első részhez képest, tulajdonképpen azt kaptuk, amit várni lehetett. Jorn és Russell hol együtt, hol felváltva, hol külön-külön éneklik le a csillagokat. Az Allen-Lande projecttel szemben gyakran felhozott érv, miszerint túl kiszámítható, kevés katarzis-élménnyel, tulajdonképpen el is fogadható, de azért csak mindenkit arra bíztatok, képezze magát szénné, hogy csuklóból tudjon tető alá hozni ilyen kaliberű anyagokat szőröstül-bőröstül, ahogyan azt a főszereplő tette, immár másodízben.

Bravo Karlsson!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)