Gyakran hallható még muzsikusok szájából is, hogy a mai zenékben kevés újdonságot, érdekeset találnak, ezért kizárólag a klasszikus, régi bandákat hallgatják. Elismerve az úttörők pótolhatatlan törekvését és értékes munkáját, a rockzene fejlődését nem látni, szerintem vakság, nem hallani süketség. Soha nem látott mennyiségben özönlenek az új zenék, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy jó szimattal kimazsolázzuk az értékeseket, merthogy igenis vannak köztük, ráadásul jelentős számban. Itt van pl. a norvég Circus Maximus. Nem kisebbítve a kiváló csapat érdemeit, jólesően kell megállapítsuk, hogy mára nem számít szenzációnak, ha ilyen elképesztő hangszeres felkészültséggel és remek dalokkal felvértezve jelenik meg valaki a színen. Elismerem, hogy ők sem lennének sehol a Dream Theater nélkül, de ez a tény is azt erősíti, hogy zajlik a zenei evolúció. Nem egyszer láttuk, hogy az "olyan mint-csapatok" néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt. A CM hangszerkezelése a mestereket (DT, SymphonyX) idézve már aligha fokozható, ugyanakkor mindennek ellensúlyozására könnyűszerkezetes dalvázak adják a zenei alapokat. A tiszta magas hangon éneklő, nekem Tony Harnellt idéző Michael Eriksen hangja miatt is, mintha a TNT (nem Ákos és Inti!!) és a Dream Theater gabalyodna össze a színpadon. Egyszerre lesz így a zenekar vaskos töménységében és helyenként zabolátlan hangjegytorlódásban is szinte légiesen könnyed és hajlékony. Ha meghallgatjuk az "Arrival Of Love" nótát, érthetővé válik, hogy nem fából vaskarika amiről beszélek.

A norvégok a debütáló korong First Chapter után ismét maradandót alkottak, a majd 13 perces "Mouth Of Madness" opuszuk pedig egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala, a nyeretlennek és nyögvenyelősnek nehezen minősíthető progresszív mezőnyben.