Kiadó: InsideOut

Kísértet járja be a rockzene világát, a 70-es évek legjelentősebb progresszív bandáinak kísértete... Ha a Presto Ballet egy manifesztó kiadására ragadtatná magát, akkor ez lenne a legfrappánsabb bevezető. Az említett "kísértet" konkrét manifesztációja jelen esetben Kurdt Vanderhoof nevéhez kötődik, aki a viszonylag jól ismert heavy metal banda, a Metal Church alapítója és oszlopos tagja volt (mostanában újra aktívak). Vanderhoof vérbeli zenész, igazi nyughatatlan lélek, aki mindig is erős szálakkal kötődött a rockzene axiális periódusának, a 70-es éveknek hangzásához. Vanderhoof azért lehelt lelket a Presto Ballet néven futó vállalkozásba, hogy ezt a gazdag örökséget gondozza és egyben átörökítse.

Teljes mellszélességgel fölvállalt törekvés tehát a 70-es évek nagy progresszív bandáihoz való visszatérés. Itt elsősorban a Kansas-re, Yes-re és a korai Genesis-re gondolunk, amelyek egytől-egyig (kísértetiesen) meg is vannak idézve a nótákban. A stúdiómunkálatok analóg technikával történtek, elmaradtak a modern kütyük, sequencer-ek, általában a digitalizálás... Ez persze nem Vanderhoof találmánya, hiszen ez most egyfajta divat bizonyos rockzenész körökben. Itt elsősorban olyan, egyébként nagyon tehetséges és izgalmas, bandákra gondolhatunk, amilyen pl. a Proto-Kaw vagy a svéd Black Bonzo (akiknek 2007-es "Sound Of The Acopalypse" című albuma a "mozgalom" kiemelkedő teljesítménye).

Értem én, hogy manapság egy valamirevaló metál bandának gyakorlatilag űrtechnológiával kell dolgoznia, kamionnyi kütyüvel és technikusok hadával turnéznia, és ez bizony könnyen terhessé válhat. De valljuk be őszintén, hogy a 70-es évek hangzásához való visszatérés nem valami progresszív. Az akkori bandák éppen azzal tűntek ki, hogy mind technikailag, mind zenei szempontból fényévekkel jártak saját generációjuk előtt. Ezt a világot megidézni 2008 környékén már kifejezetten konzervatív dolog, ráadásul nem is túl eredeti.

A Presto Ballet zenéjére tehát a progresszív helyett inkább a konzervatív címke illene, de ez nem változtat azon, hogy a banda immáron második lemeze, "The Lost Art Of Time Travel" egy nagyon jól sikerült kis anyag. Az analóg technológia ellenére (vagy éppen azért) bikán szól, a nóták egyenletesen magas színvonalon hozzák azt a fílinget, amit annak idején csak Kerry Livgren (Kansas) vagy Jon Anderson (Yes)  voltak képesek megteremteni. Vanderhoof nem kockáztatott, kihasználva a mostanában egyre erősebben jelentkező nosztalgiát szélirányba állt -- de becsületére legyen mondva, legalább jó messzire pisilt.

Tartuffe